HamPLÓ

Előzmény: (Rév)Komárom, és az ő naponta kétszer látogatható erődje

A komáromi erődrendszer a ma a szlovák oldalon levő Öreg- és Újvárból, a Vág torkolata körüli sáncokból és bástyákból, és három komolyabb erődítésből állt a mai magyar oldalon: a tulajdonképpeni várral szemközti Csillagerődből, a nagyigmándi erődből, és a talán leghíresebb Monostori erődből:

Sajnos annak idején az iskolában semmit se meséltek az ilyesfajta erődépítészetről :) a neten pedig csak némileg foghíjas információkat találtam, ezért szokásosan előre jelzem, hogy szívesen fogadok kiegészítéseket kommentben!

Az erődítményt még Klapka György kezdte építtetni, de amit ma látunk, az a császári haderők tervei alapján 1850 és 1871 közt jött létre. Valahol érdekesnek találom, hogy az osztrákok a XIX. század második felében akkora, az adott pillanatban ugyan korszerűnek mondható, de valahol mégis régimódi erődöket építettek, mint a Citadella, vagy pláne ez. Gyakorlatilag el is avultak, mire elkészültek - ez az erőd például harcokat nem is látott, kiképzésre és raktárnak használták.

Persze azt érteni vélem, hogy ezt a dupla kőfalas, sztereóban belőhető várárkos (lásd a fentebbi képen: átugrani nem tudod, a belsejében pedig minden irányból tűz alá kerülsz), több méternyi földdel borított falú monstrumot nem nagyon lehetett volna tüzérséggel és gyalogsággal bevenni, de akkor is valahogy "középkoriasnak" tűnik.

Ugyanakkor persze mai szemmel nézve csodálatos építészeti teljesítmény, és órákon át bekutyagolható, végtelen látnivalókkal szolgáló érdekesség is. Ezen a képen a Dunai bástya udvari bejárata látható; a kék ágyúgolyó a látogatók útbaigazítására szolgál.

Első rész - Második rész

Ami most következik, az egyszerre hihetetlen és szomorú. Hihetetlen, mert a Mellotron tulajdonképpen sikeresen megoldotta a mintavételezés alapú zenekészítést - elektromechanikusan! -, és szomorú, mert egyszerűen túl bonyolult volt ahhoz, hogy megbízható és olcsó legyen, és hogy elterjedjen - később pedig már tisztán elektronikusan is meg tudták csinálni azt, amit ez a doboz erőből tudott. Aki demonstrálja (nem is akárhogyan): Paul McCartney!

A Mellotron magnószalagokra rögzített mintákat rendelt minden egyes billentyűhöz: amíg nyomod a gombot, a szalag kicsévélődik, közben érintve egy magnófejet, ami lejátssza az azon levő zenét; amint elengeded, a fej és a szalag útja elválik, utóbbit egy rugó vissza is húzza, hogy alkalmasint újrakezdhesd. Egy-egy minta csak pár másodperces volt, de valószínűeg ez is elég lenyűgözőnek tűnhetett a hatvanas években!

És most jön az a kategória, amit kiskoromban a tévében láttam - és azóta se értem: hogy hogy' lehet valaki olyan mázlista, hogy meg tud élni abból, hogy egyik izét a másik izé után köti, és aztán addig játszik a potméterekkel, amíg jól nem szól... aztán elrontja, kitekerget valami mást, csak hogy azt is elrontsa. A mai dídzsék sehol sincsenek hozzájuk képest ;)

A videón látható Buchlát a hatvanas évek második felében fejlesztették ki, de ez persze csak a kezdete volt egy hosszú sorozatnak. A masinát tervező Don Buchla direkt nem akarta valamilyen létező hangszer felületét - tehát például egy zongorabillentyűzetet - utánozni, ő újat akart alkotni... és ahogy a képeket elnézem, ez általában sikerült is neki.

"1st commercial Moog synthesizer (1964, commissioned by the Alwin Nikolai Dance Theater of NY) @ Stearns Collection (Stearns 2035), University of Michigan" by Chad - Moog. Uploaded by Guitarpop. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Az a szintetizátor márkanév, amit már gyerekként is ismertem, persze egyértelműen a Moog volt: ilyen feliratú dobozokat gyakorlatilag minden második felvételen lehetett látni, ami az Egymillió fontos hangjegyben vagy a Pulzusban (volt akkoriban egyátalán más zenei műsor?) felbukkant. A névadó Robert Moog még fiatalon találkozott a korábban bemutatott RCA Mark II-vel, és bár vállalkozása eleinte tereminekkel foglalkozott, közben szépen csendben kifejlesztette a modern szintetizátorokat:

Az a legszebb, hogy ezeket a dögöket ma is gyártják, ezért be lehet linkelni egy olyan bemutatóvideót, mint ez itt :) Persze a legtöbbször nem ilyen nagy dögöket láttam (legalábbis nem magyar videókon), hanem kisebbeket, de a márkanév valahogy megragadt. Meg a kinézetük, és ahogy mindig tekergettek rajtuk valamit:

És ha már a múltkor egy tabáni Loksi koncerten próbáltam azonosítani a classic kertésznadrágos Presser hangszereit, itt az újabb kihívás: a korábban látott billentyűk mellett itt valami mini szintit is nyomkod. Egyszerű poén lenne rámondani, hogy "biztos Minimoog-ot", de fogalmam sincs, mi az, mert akkoriban gyakorlatilag mindenki gyártott ilyen kivitelű cuccokat:

A Türingiai-erdei Vasutat már bemutattam egy videó erejéig, de a dombvidéki villamos 2,4 kilométer hosszú waltershauseni szárnyvonalát csak megemlítettem. Ez egy érdekes jószág: a fővonalról egy deltában válik le, és bár a másik végén is van fordítóhurok, jellemzően egy kétirányúvá átépített KT4-es ingázik rajta. Itt vezetni alapvetően nem túl pörgős munka: harmincvalahány/huszonpár percenként van indulás, az egész út pedig nem több hét percnél. Na de hogy mi jön szembe, amikor egyik kisvárosi utcából a másikba kanyarodunk, azt sose lehet tudni, ez pedig határt szab a féktelen száguldásnak :)

PS: Sajnos nem nagyon működik a weboldalam (van, ami igen, van, ami nem) - majd talán lesz, ha a szolgáltató is úgy akarja...

Családi kirándulást terveztünk, és én speciel a Mátrába szerettem volna menni, de az időjárás úgy alakult, hogy ott csak eső és ború fogadott volna bennünket, ezért spontán módon inkább nyugatnak indultunk. A Monostori erődöt már évek óta meg szerettem volna nézni, de gondoltuk, a szlovák oldalra is érdemes átmenni, elvégre az volt a tulajdonképpeni történelmi város, és a tulajdonképpeni vár is ott volt.

Ki másról is nevezhették volna el a városháza előtti teret, és ki másnak a szobra állhatna a közepén, mint Klapka Györgyé?

A tér szépen rendbe lett hozva, de a nem túl nagy belváros azért még több helyen felújításra vár. Nem tűnt nagynak a turistaforgalom, meglepően csendes volt minden!

A város lakosságának még mindig túlnyomó része magyar, úgyhogy a magyar nyelvű feliratok nem számítanak ritkaságnak, ...

... ez itt pedig egyenesen a magyar nyelven működő Selye János Egyetem központja az egykori Tiszti pavilonban. Nagyon kellemes hangulatú kis udvar...

Alig több mint egy éve írtam a Schneebergbahnról; azok a képek (és élmények) 2007-ből származnak, nemrég viszont megint ott jártam, és mivel megint jól éreztem magam, úgy döntöttem, megint itt az ideje egy kis szalamandrázásnak.

A "Szalamandra" ugyebár a vonalon a kilencvenes évek vége óta járó motorkocsik fantázianeve - egészen addig gőzvontatással (pontosabban tolással) közlekedtek. 2007-ben még csak kettő volt belőlük, azóta vettek még egyet. A régi képeket elnézve ráadásul a pályát és a megállókat is kikupálták!

Ami nem változott, az a Schneeberg tetejéről a mélybe lenézés élménye. "Csak" 1200 méterrel vagyunk a kiindulási pont, Puchberg fölött, de olyannak érződik, mintha a világ tetején lennénk. Ráadásul egy olyan - gyakorlatilag hó nélküli - tél után, mint a 2014/15-ös, jó volt némi fehérséget ropogtatni a talpunk alatt!

... még mindig erősen felhős volt, miközben ezeket a képeket csináltam, de ki foglalkozott ezzel? Az első részhez képest ezúttal van pár "nagyágyú" is a válogatásban, illetve néhány szokatlan/kevésbé ismert gép. Plusz néhány rácsodálkozás, hogy mi minden szolgált a hidegháborús korszak NSZK-jának haderejében. Mondtam már, hogy erre a múzeumra érdemes (jó)pár órát rászánni?

A Német Hadsereg Haditechnikai Múzeuma, Berlin-Gatow, 2. rész
A szép felhők még mindig nem tágítottak...

Elég nehezen szántam rá magam ennek a bejegyzésnek a folytatására, mert a Birodalom visszavágot leszámítva a folytatások általában rosszabbak, mint az első rész - másrészt viszont annyi érdekes hangszer maradt még, amit meg lehetne mutatni... Szakértelem híján megint csapongani fogok - ha valakinek eszébe jut valami, nyugodtan írja le alulra kommentben!

"Electronic Sackbut" by David Carroll - originally posted to Flickr as image0243. Licensed under CC BY 2.0 via Wikimedia Commons

Ez itt fenn az "Elektronikus Harsona" 1948-ból - a kanadai Hugh Le Caine a jó értelemben véve megszállott feltalálók mintapéldánya lehetett: a második világháború alatt radarokat fejlesztett, atomfizikát tanult... majd visszatért ifjúkori hobbijához, és hangszereket tervezett. Az ember a jobb kezével a zongorabillentyűzetet kezelte, ballal pedig a hang jellemzőit állíthatta be - kicsit mint az Ondes Martentot-nál; a felvételek tanúsága szerint a gép egész jól utánozta a fúvós hangszerek hangját! A képen látható szerkezet az első prototípus volt, Le Caine később egy sor másik hangszert is épített, nem ilyen barkács kinézettel.

"RCA Mark II Sound Synthesizer" by Rca mk2.jpg: Finnianhughes101 derivative work: RCA Mark II Sound Synthesizer.png: Clusternote derivative work: Clusternote (talk) - This file was derived from: RCA Mark II Sound Synthesizer.png. Licensed under CC0 via Wikimedia Commons

És ez is egy szinti: az RCA Mark II. Nem csak zajt tudott kelteni, de szekvenszerként is működött - pontosabban csak akként: nem volt zongorabillentyűzete vagy hasonlója. Programozása patch-kábelekkel, kapcsolókkal, potméterekkel, és papírra lyukasztott jelekkel történt, a különböző hangsávokat a végén sellakba karcolta. Bonyolultsága miatt nem használták túl sokan, csak a legkísérletezőbb kedvűek: például ilyeneket írtak rajta. Meg ilyeneket. Kérdés, hogy ez a "nyereség" vajon fedezte-e legalább a villanyszámlát - mert az építés költségeit biztosan nem :)

De ne gondoljuk, hogy az elektronika hajnalán csak fura zajok keltésében gondoltak: a fentebbi videón látható beszédszintetizátort például 1937-38-ban fejlesztették ki! Ez persze még csak félig volt az elektronika diadala, mert nagyon sok múlt a kezelőkön, akik hónapokon át tanulták a megfelelő hangkeltés titkait, mire elérték az imént látott szintet.

"Voxcontinental" by Original uploader was Starlingjon at en.wikipedia - Transferred from en.wikipedia; transferred to Commons by User:TenIslands using CommonsHelper. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

De vissza a hangszerekhez! Annak idején a Hammondról írtam, hogy bár kétségkívül népszerű volt, de közel sem egyeduralkodó: többek közt súlya, ára, illetve a felhasznált elektromechanikus alkatrészek érzékenysége miatt komoly piaca volt a jobbára tranzisztoros combo orgonáknak is. Közülük az egyik leglátványosabb - szerintem - a Vox Continental volt; hangja számtalan dalban hallható, de jellegzetes kinézete miatt képileg is jól felismerhető - például az Animals-féle House of the rising sun "klipben". Megint mások például az olasz Farfisa termékeire esküdtek - mint Rick Wright a korai Pink Floydban:

A zongorák "utánzása" szintén érdekes új hangszereket eredményezett: Harold Rhodes a második világháború közben fejlesztette ki elektromos hangszerét, melyben a zongoramechanika kalapácsai húrok helyett fémrudakat ütöttek meg, melyek rezgéseit hangszedővel felfogva és felerősítve jött létre a jellegzetesen csengő-bongó hang.

"Rhodes Mark V" by The original uploader was Fetz at German Wikipedia - Own work -. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A Rhodes zongorát a gitárkirály Leo Fender - nem szívességből, hanem üzletet szimatolva - felkarolta, viszont mivel nem igazán szerette a hangszer magasait, eleinte csak egy a basszus tartományra szorítkozó mini kivitelt gyártatott - ez volt a Piano Bass, amit az alábbi videón egy Vox Continentállal együtt csodálhatunk meg; Ray Manzarek bal kézzel a Piano Bass-t üti, jobbal a Continentalt (utóbbit később Gibsonra cserélte):

Múlt szombaton ki kellett mennem a Nyugatiba, mert le akartam fotózni a MÁV "Hernyó" becenevű motorvonatainak egy vezérlőkocsiját az újabban kék színű FLIRT motorvonatok szomszédságában:

Na jó, ez így ebben a formában nem igaz: főleg a fentebbi kép bal szélén belógó nagy feketeség érdekelt, még pontosabban a 424-es gőzössel a Dunakanyarba induló nosztalgia vonat indulása :)

A közelmúltban néhány évig nem nagyon lehetett 424-est látni, úgyhogy meg kell becsülni, hogy legalább az egyik megint működőképes! Ezen a képen még valószínűleg folyt a víz vételezése...

A sok billentyűs hangszer után nézzünk gyorsan valami mást; valami olyat, ami közelebb áll hozzám :) Már írtam arról, hogy a Hard Rock Cafét a grillcsirke/saláta kombók miatt szeretem - na meg a falakat díszítő relikviák okán. Most utóbbiakból válogatnék, "csak úgy" alapon. Meg mert szépek.

By МаратД (Own work) [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az ember megvárja, hogy végre a barátnője is válasszon valamit az étlapot olvasgatja, nem csak azt tudhatja meg, hogy mennyibe kerül a crème brûlée, hanem azt is, hogy a rockzenei trófeák gyűjtése alapvetően nem a tulajdonosok ötlete volt. Eredetileg Eric Clapton szeretett volna bevágódni a londoni étterem üzemeltetőinél, amikor is küldött egy olcsóbb Fendert, mondván tegyék ki egy asztal fölé, és rakjanak mellé egy táblát, hogy ha épp arra járna, akkor adják át neki a helyet. Pete Townshend erre szintén küldött egyet, mondván "az enyém is ér annyit, mint az övé".

"Bo Diddley guitar @ HRC, St. Louis" by David from Springfield, MO - Bo Diddley Uploaded by shoulder-synth. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Függetlenül attól, hogy tényleg így történt-e, az azóta globális lánccá fejlődött Hard Rock Cafénak olyan gitárgyűjteménye van, hogy a magamfajta zenebolond csak pislog. Egy gitár önmagában is szép tud lenni - itt viszont néha olyan példányokkal találkozni, amikről sose gondoltam volna, hogy valaha is össze fogok futni velük. Például Bo Diddley "kockagitárjával". Ez a kép St. Louis-ban készült - én speciel Londonban fotóztam egyet, csak rossz lett a kép :-/

"Hard Rock Cafe London (4987625874)" by Corrado Forino - IMG_2632 Uploaded by SunOfErat. Licensed under CC BY 2.0 via Wikimedia Commons

A Gibson Les Paulja a világ egyik legelterjedtebb elektromos gitárja - na de az milyen, amikor egy gitár nem csak a Les Paul _típus_ egy korai darabja, hanem rögtön Les Paul tulajdona is (volt), mint a fentebbi képen látható példány?

Egészen eddig fogalmam se volt arról, hogy Ron Wood nem eredeti Telecasteren játszik, hanem ESP gyártmányún. Persze - gondolom - nem azért, mert nem tudja megfizetni a Fendert :)

Az időjárással nem igazán volt szerencsém (bár az előrejelzések voltaképp reggeltől kezdve esőt ígértek, szóval csak ne panaszkodjak), de a wuppertali függővasút összességében sokkal nagyobb élmény volt, mint gondoltam! Érdekes volt technikatörténeti szempontból (hisz mégiscsak kb. 120 éve találták ki a működési elvét, ami máig ugyanaz), érdekes volt építészetileg, érdekes volt közlekedésbarátként - és még a bennem (nem túl mélyen) szunnyadó kisgyerek is élvezte a napijegyes viharvasutat :)

A 13 kilométer hosszú vidámparki attrakció
Függővasút a Wupper völgyében