HamPLÓ

Ezeknek a képeknek nincs apropója, csak gondoltam, néha mást is kéne szerepeltetni a blogban, mint Budapestet és villamosokat. Pár éve Mariannommal Bakonybél felől kis kitérővel a Balaton-felvidék felé tartva tértünk be Pápára. Vonattal persze már többször átutaztam rajta, de egyszer végre meg is akartam itt állni, hisz a pályaudvar igencsak nem azonos egy várossal.

Az időjárással - le kell írnom, vagy úgyis mindenki tudja, hogy nálam ez az alap? - nem volt szerencsénk, ráadásul épp nagy felújítás zajlott a Fő tér környékén.

Az biztos, hogy ide majd megint el kell jönni, mert ha befejezik a belváros felújítását, igencsak szép lesz. Persze most se volt csúnya.

Jó volt végre egy nem túlcsicsázott barokk templomot látni. Tudom: az internet szellemi és erkölcsi őrszemei (értsd: a trollok) szerint nem szabad azt mondani régi dolgokra, hogy "csicsás", de nekem ez a copf jelleg jobban bejön, mint a "klasszikus" barokk. Hát ha még fel is újítanák! Persze ezek a képek elég régiek ahhoz, hogy ez azóta akár meg is történhetett. Be nem néztünk, mert épp esküvő zajlott, ünneplő tömeggel mindenfelé. Na, majd legközelebb!

Mostanában néha beletúrok a régi képeim közé, és hagyom magam meglepni, hogy annak idején mi mindent lekattintottam csak úgy, apropó nélkül. Néha olyan dolgokat is, amik már nincsenek meg.

Például a "klasszikus" Kökit. Kicsit sajnálom, hogy amikor megnyílt, még nem fotóztam, mert akkor nagyon modernnek tűnt - aki csak később találkozott a hellyel, szerintem el se hiszi, mennyire. Tiszta volt, biztonságos, ráadásul az automata büfében jó kakaót adott a gép, mellette meg finom hot-dogot lehetett kapni. A buszmegállóknál levő bódék egyikében könyvesbolt működött, ott vette meg nekem nagyi a Tenkes kapitányát. Kell ennél több egy kisgyereknek? :) Mai eszemmel azt emelném ki, hogy a vasút, a metró és a buszok úgy voltak összekötve, hogy nem kellett közúti forgalmat keresztezni átszálláskor, sőt, nagyrészt fedett helyen gyalogolt az ember, ami ugyanakkor világos volt és tágas - akkor még nem választottak le belőle kuckókat mindenféle árusoknak, és a csak úgy álldogáló/kolduló rosszarcúság sem volt divatban. Ja, meg volt mozgólépcső és nyilvános vécé. Már nem is emlékszem, mikor kezdett leromlani, de tény, hogy a végén szörnyű volt, ennek ellenére nem csak erre kell emlékezni, hanem le kell vonni a tanulságot is: ha építünk valamit, arra utána vigyázni kell - és lehetőleg arra használni, aminek épült.

Na, ezzel a hellyel kapcsolatban nehezen lehetne jó emlékem - persze tulajdonképpen semmilyen emlékem sincs róla, azon túl, hogy már ránézésre borzasztónak tűnt, és inkább nem szálltam le fotózni: az Illatos úti "Dzsumbuj". Igazából azon is meglepődtem, hogy így a villamosból lekattintottam. A Gubacsi úti első tömböt néhány éve lebontották, sőt, talán a mögötte levőt is; azt nem tudom, mennyi van meg még belőle, hisz vagy egy éve nem jártam arra.

Nem akarom meghazudtolni magamat, úgyhogy itt egy vasutas kép is, Kelenföldről. Aki nem jár gyakrabban arra, talán nem is érti, mi az, ami innen eltűnt, úgyhogy segítek: az aluljáró, aminek a rámpáját látjuk. Ez nem azonos azzal, ahol ma át lehet jutni a Sasadi úttól az Etele térre; ez valami csak MÁV-osok által használt járat lehetett, targoncákkal is járható kivitelben. A feljárókat vélhetően akkor tömték be, amikor felújították a peronokat és perontetőket, de vicces módon a rámpákat körülölelő oszlopok ma is így állnak, csak nincs köztük semmi. Vajon maga az alagút azért megvan még? És mikor használták ténylegesen targoncákkal? A közepesen közelmúltban átépített pályaudvarokon jellemzően voltak hasonló rámpák, esetleg liftek, de soha nem láttam őket használatban.

Idősebbek emlékezhetnek egy régi aluljáróra a pályaudvar északi végén is, ebben állítólag a Gazdagréti lakótelepre vezető távfűtési csövek húzódnak manapság. Én sose jártam benne, így nem emlékszem rá, akárcsak a peronok feletti gyalogos felüljáróra - pedig a pályaudvar átépítése gyerekkoromban zajlott, akkor helyezték új nyomvonalra az Albertfalva felől jövő síneket, és mintha akkoriban épült volna az a fura betonhíd is, ami alatt Pest felé kanyarodnak a sínek. Illetve hát nyilván a mai aluljáró és a perontetők is akkor épültek.

Még mindig nem bírok ellenállni a felhőknek és velük rokon légköri diszperz rendszereknek, és mivel már rég volt ilyen bejegyzés, most megint lesz:

Ez tulajdonképpen nem is felhő, csak fölszállott a pára a vármegye házára. A korábban látott ködös-vonatos vámoscsaládi kép testvére, ugyanott készült, kb. kilencven fokkal eltérő irányba.

Ilyen felhőt látni jó, alatta lenni már kevésbé.

Fejezzük be valami vidámabbal: a felhők fölött mindig kék az ég. Brrr, ez olyan, mintha a Szomszédok végén mondta volna valamelyik szereplő :I

Már láttunk ludwigshafeni villamosokat itt a blogban: a meglepően szűk friesenheimi kanyarban. Most a környék egy másik érdekességét mutatnám meg:

A képen elsőre talán csak egy tipikus DÜWAG villamost látunk, az NSZK - és a német nyelvterület - egyik legjellegzetesebb kötöttpályás eszközét. Budapesti szemmel nézve talán fel se tűnik, de nem akármilyen csuklósról van szó, hanem egy piszok hosszúról, ez ugyanis nem több kocsiból álló szerelvény, hanem egyetlen kocsi: 1967 és '94 közt a Ludwigshafen és Bad Dürkheim közt közlekedő Rhein-Haardtbahn tizenkét tengelyes, 38 és fél méter hosszú járművei voltak a világ leghosszabb villamosai.

Mint írtam, a budapesti Combinók után talán már nem annyira látványos, de tiszteletre méltó ez a hossz egy klasszikus építésű villamostól! Valamit nagyon eltaláltak az NSZK-ban, amikor az eredeti négytengelyes kivitelből hat-, majd nyolctengelyest csináltak. Modul rendszer volt a javából: a kocsik utólagos hosszabbítása teljesen természetes volt (akár más városok használt járműveinek darabjait felhasználva), sőt, egyes licenszgyártók még tíztengelyest is építettek így.

Az RHB helyközi járat, ennek megfelelően az utasteret szakaszokra osztották, az ülésekhez pedig kis asztalka járt. A vonal a mi HÉV-einktől eltérően nem ér véget Ludwigshafenben, hanem a városi villamoshálózaton átjár Mannheimba is, pedig az nem csak hogy a Rajna túloldalán van, hanem rögtön egy másik szövetségi államban is. Igaz, az ilyesmi nem lehet akadálya egy közlekedési szövetségnek, mint ahogy Sopron is benne van a Bécs központú osztrák Keleti-régió Közlekedési Szövetségben (VOR). Csak Budapest környéke tart még mindig ott, hogy a vastag piros vonalnál vége a világnak :-/

Tizenkéttengelyes a mannheimi főpályaudvar előtt. Forrás: Dr Neil Clifton [CC-BY-SA-2.0], via Wikimedia Commons

Eredetileg három ilyen csuklós volt, de sajnos már egyik sem közlekedik közülük, bár az egyiket legalább megőrizték - ha meggondoljuk, ez nem kis dolog, hisz egyetlen példány körülbelül négy megszokott méretű régi tuja helyét elfoglalja a remizben! Az alábbi videón annak lelkes készítője videókamerával rohant végig az azóta elbontott 1019-es kocsi utastérén, ezzel zárnám ezt a rövid bejegyzést:

A múltkori esti fényes videó egy része állványról készült, egy része viszont nem: mindig megpróbáltam valamire rátenni, vagy valamihez odanyomni a kamerát, hogy ne remegjen a kép. És ha már nálam volt a fényképezőgép, időnként fotóztam is - ami viszont nehezebben ment.

A Palota krisztinavárosi szárnya a millenium környékén épült Ybl Miklós elképzelései alapján, nem olyan régi tehát, mint az ember elsőre gondolná. A mellvédjén végighúzódik egy erkély, arról így néz ki a Buzogánytorony és környéke, amit az 1950-es években rekonstruáltak középkori maradványok és emlékek alapján. 

Ez pedig maga a szóban forgó erkély. Pontosabban az "erkély" valószínűleg nem megfelelő szó rá, de mégse hívhatom gangnak..!

Az északi kortinafal a Vár legjobb kilátóhelye. Annak idején teljes légiparádékat, Redbull Air Race-eket végignéztem innen, aztán egyszercsak lezárták, ami szomorúsággal töltött el. Örömmel jelenthetem, hogy ismét nyitva van! Itt éppen a Sándor-palota felé próbáltam fotózni róla, de amikor ennél hosszabb expozíciós idővel dolgoztam, beremegett a kép, úgyhogy hamar feladtam.

Csak én érzem úgy, hogy a Halászbástya déli "udvarán" álló Szent István szobor furcsán félhomályba borul, miközben körülötte minden úgy ki van világítva, hogy tán még az űrből is látszik? Vagy csak most volt valamiért lekapcsolva?

Jómúltkorjában mutattam egy videót a hegyre felrohanó tujáról. Az ott látható szerelvény két GT4-esből állt, az egyik legjellegzetesebb kinézetű német villamosból. Azt persze tudni kell, hogy a "GT4" mozaikszó önmagában csak annyit jelent, hogy "négytengelyes csuklós motorkocsi"; ennek megfelelően többféle GT4-essel is lehet találkozni német nyelvterületen. Most konkrétan az esslingeni gépgyár által '59 és '65 közt építettekről van szó:

Csatolt GT4-es a Panorámakanyarban, ami tulajdonképpen egy hegyoldalra tapasztott híd - egy régi út "levegőben" kiszélesítése

A típus tulajdonképpen stuttgarti jellegzetesség, bár nem csak ott közlekedett. Kifejlesztésére azért volt szükség, mert az akkoriban elterjedt, és később "hagyományossá" vált Jacobs-csuklós járművek (ilyen megoldású például a budapesti Ganz csuklós is) Stuttgartban nem váltak be: túlságosan kisöpörtek. Az esslingeniek azt találták ki ez ellen, hogy csukló alatti forgóváz használata helyett a kocsiszekrényt egy közbenső főtartóra helyezték, amely - forgóvázakkal összehangolt - mozgásának köszönhetően a jármű burkolóíve jóval szűkebb lett (NZA rajza a megoldásról). Ez már megfelelt Stuttgartnak, 350-et vásároltak belőle.

Alacsony peron a GT4-esnek, "metróperon" a Stadtbahnnak. A GT4 még az ajtaját se tudná kinyitni utóbbi mellett

Stuttgart más nyugat-német városokhoz hasonlóan a hatvanas években elkezdte a villamosvonalait föld alá dugni, az alagutakat úgy építve, hogy ott később szélesebb járművek is elférjenek. 1985-től kezdve aztán elkezdték kihasználni ezt a lehetőséget: a méteres nyomtávú villamosvonalakat normál nyomtávúra építették át, széles, már-már metró jellegű járműveket közlekedtetve rajtuk. Ezek a járgányok magaspadlósak voltak, a megállók többségében így magasperon épült, hogy szintben lehessen beszállni (ez az a lehetőség, amit Budapesten a hannoveri kocsiknál meg se próbáltak kihasználni). A vonalak egyszerre átépítése persze még egy ilyen gazdag városnak is sok lett volna, ezért szépen sorban csinálták; a közös szakaszokon egyszerre közlekedtek villamosok és Stadtbahnok, a megállókban volt magas és alacsony peron is.

A közös üzem 2007 decemberéig tartott, az utolsó hagyományos villamosvonal a 15-ös volt. Közben a már átépített vonalak kocsijai egyfajta second hand sikerré váltak: vett belőlük Freiburg, Ulm, Augsburg, Nordhausen, Halle, Halberstadt, Németországon kívül pedig Arad és Iasi. Utóbbi városban gyakorlatilag már helyi típusnak számít a GT4-es, sőt: elég komoly modernizálásába is belevágtak.

A villamosok utolsó napján aki csak tehette, ott tolongott a vágányok mentén

Stuttgartban tehát 2007. december 8-án, a 15-ösön járt utoljára villamos, a helyét a Stadtbahn vette át: a déli végén még aznap, az északin pedig némi alagútépítés után 2011-ben. És hogy mennyire gazdag város Stuttgart, azt jól mutatja, hogy több kilométer hosszan meghagyták a méteres nyomtávú síneket, csak hogy legyen hol közlekedtetni a nosztalgia villamosokat!

A lehetőségekhez képest videózni is próbáltam a nagy eseményen, már csak azért is, mert hiába volt nálam állvány, nem volt olyan fél perc, hogy valaki ne mászkált volna bele a képbe :)

Az utolsó menetrend szerinti stuttgarti villamos*. Utána még jött egy különmeneti kocsi, de az nem állt meg, így nem tudtam rendesen megörökíteni.

*Ez persze relatív, hiszen a nosztalgia villamosok is menetrend szerint közlekednek. Én most úgy értem, hogy ez még aktív szolgálatban, közforgalmi menetrend alapján jött.

És az utolsó utáni GT4-esek: a múzeumbúcsúztatóra érkező különmeneti szerelvények egyike a zuffenhauseni fordítóhurokban

Persze a 15-ös villamos se tűnt el azonnal: másnap még a vonal mentén fekvő villamosmúzeum ünnepélyes búcsúztatójára felment néhány szerelvény odáig, hogy néhány ottani veterán kocsival együtt átmenjenek a múzeum új - akkor még csak leendő - színhelyére. De ezután tényleg leszedték a felsővezetéket, felszedték a síneket, és a múzeum egykori épülete előtt ma a Stadtbahn alagútból feljövő rámpája és megállója látható. És persze azóta GT4-est csak nosztalgia járatként látni. Legalábbis Stuttgartban :)

Sokáig tartott, mire a végére értem az aktuális életképes képeknek, de sikerült, itt a negyvennyolcadik rész befejező... epizódja?

Életképek 48: negyedik oldal
Újra troli a Kiskörúton, egyvágányozó 41-es, nyílt nap egy áramátalakítóban, nosztalgiavillamosokkal

Jó pár éve történt, hogy kisiklott tartálykocsit tettek vissza a sínekre Hároson: a tartalmát már korábban lefejtették, este pedig a forgalom fenntartása mellett daruztak, ekkor jártam én is arra. Első körben áramtalanították az állomást, hogy a daru biztonságos felállításához lebonthassák az érintett vágány fölött a felsővezetéket.

Mint említettem, mindeközben zajlott a forgalom: jöttek-mentek a vonatok, és pár utasjelölt is érdeklődve figyelte, ahogy egy Szergejjel betolták a jókora Kirow darut, ami aztán magától a helyére állt (nem tudtam, hogy önjáró), és felemelte a gémjét.

Az elektromos hajtású vonatok lendületből haladtak át az állomáson, a dízeleket nem érintette az áramtalanítás, és szükség esetére (ha egy vonatnak meg kellene állnia) egy Bobó is a helyszínen volt. Az alábbi videón látjuk őt, majd megjön a felsővezetékesek sárga tornyos kocsija is. Ezután a daru érkezik, egy Szergej által betolva. Érdekes látni, hogy a vonatok aktívan vontató mozdony nélkül is milyen sebességgel gurulnak át az állomáson - ez az, amit a gumikerekűek nem tudnak megcsinálni. És emiatt kellene jobban odafigyelnie a gépkocsivezetőknek is a fénysorompóknál, mert a vonat tényleg nem tud megállni, ha eléhajtanak: iszonytat tömegek mozognak kis átvihető fékezőerővel, nagy tehetetlenséggel:

Nem tipikus dolog Magyarországon Doctor Who rajongónak lenni, hiszen a sorozat nálunk a rétegműsorokat szolgáltató csatornák kínálatához képest is rétegműsornak számít. Az persze érdekes, hogy annyi angol sorozat (Forsythe Saga, Alfa holdbázis, Aprodité öröksége, Ki fizet a révészt, Halló, halló, Szupernagyi, stb) közül miért pont ez nem jutott el a magyar tévébe, de nem jutott. Persze másutt azért találkozhattunk vele...

A DW rajongás nálam a kétezres évek második felében kezdődött, de az alapja sokkal régebbi. Alapvetően mindig is Mariannom volt a "tévés" kettőnk közül; a sok marhaság közt, amit nézett, pedig egyszercsak felbukkant valami fura sorozat az RTL-en. Amikor a főhőst már harmadszor szólították "Doktornak", elkezdtem odafigyelni, mert ismerősnek tűnt a dolog. A kulcsjelenetben ezt az illetőt valami rejtélyes idegen mellé dugták be a sötétbe, a felvezetésből pedig sejteni lehetett, hogy valaki nem kedves fog feltűnni. Ekkor az agyam hátsó részében felbukkant egy szó: vécépumpa dalek! Pár másodperccel később pontosan az történt, amit gondoltam: megjelent a jellegzetes csápon ülő szem, és a beszéddel szinkronban villogó lámpák. Hé, én ezt a sorozatot ismerem... pedig még sose láttam!

Igyekeztem nem fennakadni azon, hogy a magyar szinkronban a hangot sikerült viccessé tenni, ami nem állt jól a daleknak, mert annak pont az a lényege, hogy ugyan hülyén néz ki, de alapvetően egy ijesztő rohadék - aki aztán ki is irt egy fél bázist a megjelenése után nem sokkal. A szinkron nem tetszett, a "Doktor" viszont nagyon jó volt. Csak az zavart, hogy az én emlékeimben a Doktor nem így nézett ki. Sőt, az egész sorozat nem így nézett ki! Persze az összezavarodottság érzése se volt új, de mielőtt rátérek erre, nézzük meg, mi volt számomra a Doctor Who. Ez a szignál, és ez a gülüszemű, sálas fazon:

Talán '88 elején jelent meg a lakótelepi kábeltévén a Sky Channel mellett a Super Channel (illetve a francia TV5, de azt szerintem senki sem nézte). Míg a "Sky" kontinentális jellegű volt (nagyrészt hollandok csinálták), a "Super" erős angol vonalat képviselt: itt ismerkedtem meg a Waczak szállóval, a Kenny Everett Show-val, a Royal Albert Hallban megrendezett karitatív koncertekkel... meg ezzel a gülüszemű sálas fickóval. Leginkább a részek behrangozóira és a főcímre emlékszem: a zene és az "időalagút" effekt megbabonázott. Pontosabban a frászt hozta rám. Még pontosabban a kettő együtt.

Dąbrowa Górniczával folytatnám "nem tipikus turisztikai célpontok" című rovatomat :) Legutóbb Będzinben hagytuk abba, onnan pedig csak egy ugrás ez a város. Illetve annyi se - a lentebbi képen a kettő határa látható:

Szóval kicsit össze vannak nőve, ahogy errefelé szokás. 127 ezer lakosa van, pedig a területe alapján többet tippeltem volna; a felső-sziléziai konurbáció legtöbb tagjához képest alacsony a népsűrűsége - vagy nagy a külterülete, attól függően, honnan nézzük. Villamosilag sem különösebben érdekes, hisz egyetlen vonala van, amit Będzin felől szolgál ki több viszonylat. Mivel amikor elkezdtünk errefele jönni, már rég a visszaúton kellett volna lennünk Budapestre, csak végigautóztunk a sínek mentén - nem nagyon volt időnk nézelődni, pláne nem utazni a villamosokkal.

Ez a vadászház kinézetű étterem az egyik oldalán egy jókora gyártelep, másik oldalán egy lakótelep által határolt út mellett állt. Érdekes kontrasztot alkotott a környezetével, bár nem voltam biztos benne, hogy még üzemel.

Az alapvetően laza utcaképet csak néhol tarkították ilyen zárt beépítettségű szakaszok. Vajon régebben ez volt a jellemző itt, csak szanálták az ehhez hasonló utcákat, vagy ez a rész mindig is kivétel volt?

Az ötvenes években épült - és itt éppen felújítás alatt álló - Kultúrpalota egész visszafogottan néz ki építésének időpontjához képest...

... úgyhogy a teret 1970-ben tovább turbózták a "Vörös Zászló Hősei" emlékművel. A rendszerváltozáskor ezt le akarták rombolni, de a helyi fiatalok, akiknek ez nem jelkép, hanem találkahely volt, megakadályozták: átfestették "Jimi Hendrix emlékműnek", és kvázi őrizték, amíg a helyi előljáróság le nem mondott a bontásról. Sajnos a gitárosra emlékeztető feliratokat 2006-ban - amikor a közelben "rendes" szobrot avattak a tiszteletére - eltávolították, így aki ma erre jár, csak egy szocialista emlékművet láthat. Pedig micsoda sztori ez!