HamPLÓ

Nem akarok alkotni, nem akarok okosat mondani, se viccesnek szántat, csak zenét hallgatok, és ha valaki épp erre jár, hallgasson ő is. Mert az jó. Mert EZ jó:

Meg még ez is:

Áramvonalas fogkefetartó kinézetű kis kamerám (mindig rácsodálkoznak, amikor állványra teszem:) beépített mikrofonjai ugyan csak mérsékelten alkalmasak hangok rendes rögzítésére, most mégis olyan videók következnek, amik elvileg erről is szólnának. Az említett alkalmatlanság különösen előjön olyan erős és éles hangoknál, mint a repülőgéphajtóműveké, mégis, az Orosz Lovagok Szuhojainak hajtóműindítását/járatását/leállítását egyszerűen le KELLETT videóznom:

Ha odafigyeltek, 0:31 után hallható pár halk "vuuuiii-viuuuuúú" jellegű moduláció, na, az valami döbbenetes volt élőben. Biztosan a felpörgő-lepörgő fordulatszámok interferáltak, de amíg a sima hajtóműhangot a gyomroddal-tüdőddel-májaddal érezted, ez olyan volt, mintha a koponyád hátsó részében történt volna. Sok volt belőlük, a mikrofon csak ennyit csípett el, és azt se úgy, ahogy azt ott helyben érezted, de emléknek azért megmaradt. Nem hiszem, hogy rendszeresen jót tenne ilyesmit hallgatni, de fú, így egyszer mocsok jó volt :)

Két héttel később aztán rájöttem, hogy néha a hangot lehet vizualizálni - a Bengáli villamosok esetén egyszerűen úgy, hogy a kamerát hozzáfogjuk a kapaszkodóhoz. Az ember agya elég jó vibráció- és lengéscsillapítással rendelkezik, mert ennek nagy részét nem érzékeli (nagy méretben, nagy felbontásban látszik csak igazán):

Pedig nem megy húsznál gyorsabban, és a pálya se volt rossz, de mégis, milyen megnyugtató a szemnek, amikor végre megáll :) És a végére - a kitartóaknak - egy normális videó is, vonatokról. Dízeldübörgés, tadamm-tadamm csattogással, ahogy kell:

(A második snittnél kicsit ijesztő volt, ahogy jött megközelítőleg felénk vagy hatvannal a sok száz tonna, és közben ugrált, mint valami ugróiskolázó kisgyerek:)

A héten már volt rendes videó, úgyhogy most talán el lehet egy rendetlent is sütni... Az volt, hogy KZsocival nyugisan haladtunk Alsóörstől az M7-es felé, abban a tudatban, hogy az útközben mellettünk már eldübörgött Nohabos vonatot már biztosan nem fogjuk utolérni. Aztán Kenesén mégis ott állt az állomáson, igaz, fotózásilag nem teljesen nyerő, bár kétségtelenül hangulatos pozitúrában:

Késett a szembeirányú vonat, amivel ki tudja, hol kellett volna kereszteznie, és most itt várt rá. Nosza, állvány elő, kamera rá - kihaladás hátulról, már lemenőben levő nap által sütve, az indulás miatt hangos motorral... király lesz! Még a videó neve is beugrott: "A nyár elmúlásának allegóriája" ;) Megjött az ellenvonat, a Nohab nekilendült, KZsoci időben figyelmeztetett egy családot, akik így nem gyalogoltak bele a képbe, én pedig megnyomtam a felvétel gombot, majd, amikor már messze volt a vonat, leállítottam. Egy perc valamennyit ment. Kikapcs, haza.

Otthon aztán tölteném le a videókat, és né' má', a kamera ki van fagyva... az utolsó felvétel meg hiányzik. Egyszerűen nincs ott a memóriakártyán, szó szerint se kép, se hang. Megnéztem fájlrendszerbűvölő programmal is, hátha mégis ott van valami letörölt átmeneti formátumban, de nem, semmi más, csak a többi videó. Aznap mindent felvett, kivéve ezt o_O Nem, nem voltam ideges! A rákövetkező héten még háromszor csinált ilyet a kamera, úgyhogy memóriakártyát váltottam, illetve azóta minden fontos felvétel után csinálok még egy videót a nagy semmiről, hogy az előzőt biztosan elmentse... de ez az én hatásvadász "nyárzáró jelenetemen" már nem segít.

Azért valamilyen formában meg szerettem volna emlékezni az elveszett videóról, úgyhogy az utolsó nohabos vonat kihaladását levideóztam Kelenföldön. Nincs naplementés fény, van viszont kultúrált nyilvánosvécé a szép háttér helyett. Meg, ahogy elnézem, a feliratozásban ugrott a betűméret, de ezt csak most vettem észre, az indexképen. Mindegy, a szándékot tessék értékelni, a szándékot ;)

Ami meg a bejegyzés címét illeti, az egy Tenacious D számot idéz, amiben az előadók megemlékeznek a világ legjobb számáról, amit sajnos elfelejtettek, pedig hajj, de jó is volt. Komoly egy darab :)

Már évek óta majd' minden nap munkagödröket kerülgetek, és ez sajnos nem költői túlzás. Mivel úgy tűnik, ez nem múlik el holnapra, jelen "külföldi szemmel" tematikájú bejegyzésemhez építkezések környezetében készült villamosos képeket válogattam Ab van Donselaar képei közül, vigasztalásul, hogy nem új jelenségről van szó :)

A közép-belső Üllői úton eredetileg az út két szélén futottak a villamosvágányok, de '76 októberében már épült a metró, emiatt egymás mellé helyezték őket, hogy a másik oldalon kialakíthassák a munkaterületet. Ez a kép ezen túl azért is érdekes, mert a rajta látható motorkocsi egyike volt annak a hat 2700-asnak, amiből nem csináltak se tanuló-, se ikerkocsit, illetve hogy az 51A viszonylat nem erre közlekedett: a háttérben látható templomnál le kellett volna kanyarodnia (neki) jobbra, az Ecseri útra - csakhogy itt kocsiszíni menetről van szó; a szerelvény a manapság szupermarketként üzemelő kispesti remizbe tart.

Boráros tér, valószínűsíthetően '81 környéke: a folyó közeli házak helyén még jó ideig rendezőpályaudvar működik, de már épül a tér alatti aluljárórendszer. Szerintem teljesen úgy néz ki, mintha a HÉV vágányait eredetileg tovább akarták volna hosszabbítani a híd alá (pedig én csak a Kálvin térre hosszabbításról tudok, az viszont talán nem erre jött volna), egy-egy lépcsővel a sínek két oldalán (sőt, a távolabbin rámpával is), ehelyett a vágányok még ma is az egyik lépcsővel szemben végződnek, az meg utasoknak pedig teljesen értelmetlen módon plusz száz métert kell gyalogolniuk a 2-es villamoshoz (meg persze a nagykörútiakhoz). Közben a híd alatt üresen szomorkodik a bitang nagy üres placc, ahol a vágányzáró bakok lehetnének - és még jó, hogy a 2A járat már nem létezik, mert arra még messzebb lehetett felszállni. Mintha direkt úgy tervezték volna a teret, hogy minden látványosan távol essen minden mástól :-/ Vágánymániásoknak érdekes lehet a villamos-HÉV összekötő vágány is, ami a kép középén kunkorodik a Duna felé.

Ezt tulajdonképpen rejtvénynek is fel lehetne adni: a Maglódi út külső részén (Sibrik Miklós/Lavotta utca környéke) régen az úttesten futottak a vágányok; ezt a balesetveszélyes állapotot a nyolcvanas évek elején számolták fel, a képen látható új nyomvonallal. Tessék megnézni azt a dögös vágánymező-fektető, vagy ki tudja, milyen gépet: BKV-s cégjelzése van. Egy időben egy rakás vágányépítő gépe volt a cégnek, ezek városon belüli közlekedéséhez (nem tudtak akármilyen szűk ívben elmenni) néhány helyen (Határ út, Vörösvári út) ún. "dozátorvágányok" is épültek. A gép mellett egyébként - ha jól sejtem - Willem Ballmannt, a 2624-es kocsi amszterdami tulajdonosát láthatjuk :)

Alakul a modern szocialista nagyváros intermodális átszállóhelye: ráncajtós Ikarus, UV, nagypanel, és talán még meg se kötött a beton. Hogy hol járunk?

Hát a Határ úti metróállomásnál! Az oszlopokhoz, aszfalthoz, nagypanelekhez szerintem azóta se nagyon nyúltak, nagyon ráférne egy nagygenerál...

A fényképekért köszönetet szeretnék mondani Ab van Donselaarnak, illetve Tim Castricumnak, aki bescannelte őket!

Ha tetszenek a fotók, ajánld a blogot/bejegyzést ismerőseidnek - ha csak egy-egy képet mutatnál meg másoknak, akkor is írd oda mellé a készítő nevét, és hogy hol találtad, mondjuk link formájában! Köszönöm!

Klassz dolog a Kőtenger meg a Hegyestű, de azért szerintem a Tapolcai-medence tanúhegykoszorúja a Balaton-felvidék leglátványosabb része. Egész nyáron azért rágtam a vasútfotós haverok fülét, hogy olyan fotóhelyet keressünk a jubileum alkalmából hétvégénként közlekedő Nohab megörökítésére, ahol képbe lehet komponálni ezeket, de sose jött össze, mert mindig rossz irányból sütött a nap.

Végül a szezon utolsó hétvégéjén mégis sikerült, amikor a zárt esőfelhők miatt nem kellett a napsütésre figyelni. Ráadásul a felhők külön életet éltek, és amikor az a kis pamacs rátelepedett a Gulács csúcsára, valahogy még vulkánabbnak nézett ki :)

Az ott hátul a Tóti-hegy, ha jól tippelek - elől meg a fotótúra főszereplője, a 17-es Nohab. Nem csak én fotóztam errefelé, a közeli fénysorompónál magyar és cseh fotósok várakoztak, a fénykép mégis olyan érzést kelt bennem, mintha magányosan a szavanna közepén állva kaptam volna el a vonatot. Talán csak egy zsiráf vagy antilop hiányzik a képből :)

Persze a kattogtatás mellett (ami egyébként csak elméleti kattogtatás volt, mert a félkompaktom nem csattog úgy, mint a fotós haverok DSLR-ei) videóztam is. Szerintem egész hangulatos filmecske lett. Hát nem gyönyörű ez a környék?

Persze túl sokszor nem lehetett elkapni ugyanazt a vonatot, úgyhogy két lehetőség közt jót beszélgettünk édesapámmal, akitől harmincvalahány éve először hallottam a Nohab nevet. Közben meg gyönyörködtünk az olyan pillanatokban, mint amikor a Szent György-hegy tetején is megült egy felhő. Itt még esőben szétázni is klassz :)

Csekély két hónap alatt elkészült az útibeszámoló második része. Chebzie Pętlánál kezdünk, benézünk Katowice központjába, utána meg se állunk a będzini várig, végül eljutunk a hálózat legkeletibb pontjáig, a nevével ellentétben Dąbrowa Górniczában levő Huta Katowicéig:

Szilézia, harmadszorra is, II. rész

Az ember azt hiszi, hogy elrontódott a videója, aztán kiderül, hogy csak sokkal jobb lett: fel akartam venni, ahogy a Púpos által vontatott vonatunk elindul és kigyorsít Győrből, erre bejött mellénk egy Taurusos teher. Azt hittem, lőttek a jó videónak, mert nem fog hallatszani a motorunk röfögése, aztán arra figyeltem fel, hogy szabályos fej-fej melletti verseny alakult ki: hol ő haladt elől, hol mi. És nem csak mi, utasok élveztük, hanem a mozdonyvezetők is :)

Reyn Ouwehand nem aprózta el: 15 éves korában pénzért írt zenéket C64-es és Amiga játékokhoz, 21 éves korában pedig már saját stúdiója volt. Ehhez hasonló darabokkal lett híres:

Érdekes, hogy bár számítógépes zenékkel kezdte, több valódi hangszeren is játszik, és ami még ritkább, érti is, hogy hogyan áll össze egy szám. Ezt rendszeresen demonstrálja YouTube csatornáján, amikor szekvenszer (vagy tudom is én, mi) segítségével egymaga játssza fel egy-egy Commodore "sláger" sávjait, szépen sorban, valódi hangszerekkel. Elkezdi egyik hangszerrel, pedált nyom, az felvételről szól tovább, ő pedig rájátssza a következő hangszert, és így tovább:

A legjobb az az egészben, hogy szemmel láthatóan nagyon élvezi; az csak egyfajta bónusz, hogy mi is megnézhetjük-hallgathatjuk. Ráadásul meglehetősen profin szólaltatja meg a hangszereket, egy az egyben mehetne lemezre, amit csinál. Arról nem is szólva, mennyivel jobban szól ez a verzió, mint az eredeti, pedig én aztán tényleg csípem a chiptune műfajt. Ha engem kérdeztek, járt ezeknek a zenéknek, hogy végre valaki rendesen megszólaltassa őket :) De nem csak a saját - templomból kialakított - stúdiójában csap időnként ilyen örömzenélést, hanem élőben is (legfeljebb ha elront valamit, vagy nem tetszik neki, ahogy sikerült, "megy még egy kört"):

A Balatonban az a jó, hogy nem csak a Balaton jó benne ;) ti. a környéke is tele van látnivalóval. Kiskoromban "déli parti" voltam, aztán '85-ben - előbb a családdal, később magamban, barátokkal, barátnőkkel - elkezdtem felfedezni az északi oldalt is, és ez a folyamat még mindig tart. Néha (számomra) új dolgokat látok, mint két éve a "Mordor Light" jellegű Hegyestűt, máskor gyerekkori emlékek színhelyére térek vissza.

A Káli-medencei Kőtengerről "A Hóvirág másodkormányosa jelenti" című ifjúsági regényben olvastam először, aztán '85-ben - életem első északi parti nyaralásán - megnéztük a Kővágóörs melletti részt. Csalódott voltam, mert alig látszott valami a gaztól-fűtől, én meg nem tudtam, hogy nem csak ennyi az egész. Múlt hétvégén édesapámmal a Salföld melletti részt néztük meg, ez már jobban hasonlított arra, amit annak idején elképzeltem, bár itt is inkább csak a kőtenger kőhabjai látszanak ki a földből. Miközben ezt a bejegyzést írtam, akadtam bele képekbe, amik alapján inkább Szentbékkállába kellett volna mennünk, mert vélhetően ott a leglátványosabb. Na, majd legközelebb! :)

A kőtengerek a vulkanikus hőforrások által "összeolvasztott" homokból álló mezők, melyek később lesüllyedtek, feldarabolódtak, felemelkedtek, és amit nem hordtak el az emberek malomkőnek, az látható belőlük ma. A valóság látványosabb, mint a képek, nem csak egy átlagos mezőn fekvő kövekről van szó. A Káli- és a Tapolcai-medence szerintem az ország legszebb tájai közé tartoznak, ha valaki már unja a fürdést, esetleg rossz az idő, elindulhat felfedezni őket. És ha már egyszer arra jár, a kőtengereket se hagyja ki!