HamPLÓ

A HÉV korábban nem igazán volt az én világom, bár a nosztalgia járműveiket (és vendégeiket), illetve azok szállítását természetesen csíptem, a szentendrei telepen sorsuk jobbra fordulására váró járműveket pedig annak idején olyan alaposan körbefotóztam, hogy szerintem azóta is emlékeznek rá(m) kísérőim. Mostanában, talán azért, mert lassan az összes budapesti villamost mindenütt lefotóztam már ;) elkezdtek jobban érdekelni a zöld kukacok. Csak hát úgy tűnik, ők továbbra se szeretnek engem... Jellege miatt a HÉV-et eleve nehezebb megörökíteni, nekem meg sose volt szerencsém velük: valahogy mindig akkor tudtam kimenni, amikor nem jó irányból sütött a nap, vagy éppen elment, fátyolfelhős volt... szóval nem nézett ki igazán szépen a jellegzetes zöld szín a járműveken.

Mostanában viszont gyakran esett egybe a napsütés és a szabadidő - fény jó szögből, felhő sehol, úgyhogy megkíséreltem elkapni a gödöllői vonal 100. születésnapjára átfestett, azóta a csepeli vonalon közlekedő M IX A szerelvényt. Hát... sikerélményileg kihívásokkal küszködöm :) Ha jó volt a fény, akkor fújt a szél, tönkretéve a hangokat, pedig az öreg jószágok egyik legnagyobb vonzereje a jellegzetes, morgó motorhang. Ha nem volt nagy szél, akkor viszont egy másik szerelvény takarta el a témát. Vagy épp teherautó jött a képbe. Vagy egy laza fuvallat majdnem kifújta a kezemből a kamerát (de tényleg). A legszebb a minap történt: se szél, se autó, tökéletes szögből sütő nap... erre a gép lefagyott, és az addig felvett videót se mentette el. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel, felhagyok a kísérletezéssel, és abból vágok össze egy videót, ami addig összejött:

Egyébként a múltkor valaki kérdezte, hogy a Taurusok szolmizálása nem zavaró-e a mozdonyvezető számára - engem az érdekelne, hogy vajon a HÉV járművezetők mit gondolnak a nekik rendeltetett zajkulisszáról. Mert hát sajnos ezek a vasak már öregek (az M IX A-k lassan ötvenévesek), és igazából új korukban se voltak jók - viszont hangosak igen. Ráadásul manapság mindegyik típus ugyanazon a borzasztó forgóvázon fut, mely szerintem a német vasúti járműépítés egyik mélypontja volt.

Az előző, repülőmúzeumos bejegyzés nem keltett nagy visszhangot, úgyhogy ennyi erővel hallgathatunk akár zenét is komoly blogbejegyzés helyett :)

Egy jó kis táncházas produkció (legalábbis az a riff 0:39-nél - és az összes ismétlődésnél - valahogy ír népzenés feelinget kelt bennem) a Thin Lizzy utolsó lemezéről.

Nemrég bemutattam (jó)párat a berlini Német Műszaki Múzeum gumi- és vaskeréken gurulói csodáiból, most következzenek a levegő ászai!

A Deutsches Technikmuseum repüléstörténeti kiállítása

Harmadik hó harmadikán idén már harmadszorra látogattam Szegedre - de persze nem a számmágia miatt, hanem mert aznap volt az új 2-es villamos első üzemnapja (az ünnepségek, bevezető ingyenmenetek még előző nap megvoltak, azokról lemaradtam).

Korábban már lelkesedtem egy sort itt a blogban a vonallal kapcsolatban, most is csak ezt tudom tenni, mert például a több kilométernyi füvesített pálya innen Budapestről nézve bizony sci-finek tűnik.

Weird Al Yankovic-ot a legtöbben parodistaként ismerik. Pontosabban a legtöbben valószínűleg egyátalán nem ismerik, pedig a fickó teljesen nem normális dolgokat hoz ki slágerekből, jellemzően felejthetetlen klipekkel még ütősebbé téve a hatást. Szerintem ezeket elég sokan ismerik az internetről, legfeljebb a nevét nem tudják (pedig a Csupasz pisztoly filmekben többször is említették, amikor épp magát játszotta). A legszebb viszont az, hogy a saját - nem "feldolgozás" - számai közt is vannak kimondottan jók. A kedvencem a "When I was your age" című opusz, melyben egy öregember meséli a fiatalnak, hogy nekik még mennyivel nehezebb volt gyerekkorukban. A szöveg zseniális, de szerintem maga a szám is lehetett volna sláger. Jó kis rock, hangosan hallgatandó - klip sajnos nincs hozzá, csak a szokásos lemezborító (ami maga is paródia):

Tudom, gyerekes vagyok, de nem tudok ráunni a Taurusos videókra. Már vagy egy órája vágtázom a YouTube-on, és úgy gondoltam, pár videót megosztok veletek. Most tehát a Siemens EuroSprinter mozdonycsalád néhány tagja következik: 1116-osok, 1216-osok, 1047-esek, 182-esek - melyik vasút hogy ismeri őket.

Korábban már láttunk elinduláskor szolmizáló mozdonyokat, most hallgassuk meg, hogyan szól a masina, ha valami miatt nincs állandó tapadás, és a gép minden tengelyen változtatgatja a teljesítményt, hogy megmaradjon a vonóerő:

Amikor 0:23-kor megindul a többszólamúság, az olyan, mintha orgonakoncertet hallgatnánk, nem? Máskor meg inkább egy félresikerült metálgitár impróra hasonlít a hangsor - aztán sajnos magára talál mind a négy motor:

Ma feszült és kicsit fejfájós vagyok, ezért csak egy újabb videót rakok be. Aki nem szereti az ilyen szünetjelzés helyetti bejegyzéseket, annak sem kell félnie: lassan az összes ilyen youtube-ra feltöltött, majd úgymaradt videót ellőttem :)

A Potsdamer Platz Berlin egyik központi tere, az újraegyesített német főváros modern szíve. Ennek ellenére furcsán foghíjas, nincs egységes jellege - bár este azért elég világvárosiasan tud kinézni már most is:

A spontánnak ható szerveződés történelmi távlatokban is igaz: a későbbi Potsdamer Platz nem tervezett városi térség volt, hanem a - kerítés jellegű - városfal Potsdami Kapuja előtti kiszélesedés, ahol összefutottak az országutak:

A fal belső oldalán a XVIII. században építették ki a jellegzetes, nyolcszög alakú teret, melyet 1814-ben a lipcsei Népek Csatája emlékére neveztek el - ekkoriban a kaput is inkább Lipcsei Kapu néven emlegették. A városfal külső oldala a Potsdami pályaudvar 1838-as felépítésével vált csak fontossá - idővel még fontosabbá is, mint a Leipziger Platz. A fentebbi rajzon látható vámszedő pavilonok a vámfal lebontása után is megmaradtak, a látkép jellegzetes részévé váltak - a lentebbi képeslap jobb szélén is kivehető egyikük:

A XX. század elejére a kapu előtt összefutó utak köré szállodák sora épült, és a lovaskocsik, társaskocsik és villamosok után 1902-ben a metró is megérkezett. Ez volt a tér aranykorszakának kezdete.

A tér látképe dél felé nézve. A középen látható forgalomirányító torony - mely 1924 és 1936 közt állt ott - mögött jobbra a Potsdami pályaudvar második, 1872-ben felépült épülete látszik, balra pedig az 1912-ben még Potsdami Ház néven megnyitott Haus Vaterland, mely tulajdonképpen a mai plázák elődjének is tekinthető: eredetileg irodák, éttermek és egy mozi volt benne, később a Kempinski család vezetése alatt kulináris és kulturális élményközponttá vált, különböző kínálatú és hangulatú bárokkal, éttermekkel, előadótermekkel (még magyar csárda is volt benne).

A régi és a mai utcaszerkezet egymásra fektetve - térképész kerestetik egy jobb minőségű rajzhoz! 

A tér régi és mai állapota közt elég laza a kapcsolat, ezért megpróbáltam egy 1910-es térképre rávetíteni a háztömbök és utcák mai körvonalait, talán így jobban érthető lesz, mikor mit látunk. Bár az általam berajzolt vonalak nem teljesen pontosak, az azért látható, hogy több helyen is új utcák nyíltak, és gyakorlatilag egy régi épület sem maradt fenn. Érdemes megfigyelni, ahogy a mai U2-es metróvonal bekúszik a Leipziger Platz alá (a megállója 13-as számmal van jelölve). A kép közepén északnyugat felé tartó Stresemannstrasse alatt 1939 óta jár az észak-déli S-Bahn (a négyvágányos állomás 10-es számmal jelölve), és a 2006-ban megnyitott földalatti régiós pályaudvart is bejelöltem (11-es). Jól látható, hogy az egykori Potsdami pályaudvar területe gyakorlatilag érintetlen, zöldterület van a helyén. A tér két mai legnagyobb látványossága, a BahnTower és a SONY Center 2-essel ás 3-assal van jelölve - aki járt a mai Potsdamer Platz-on, erre a két épületre biztosan emlékszik. De mit láthatott az, aki nyolcvan évvel ezelőtt járt itt?

Aki nem vevő a C64-es zenékre, az is kap valamit ma este: édesanyámra várva csavarogtam egy sort a Körtér környékén, és szúrtam ki ezt a kacsapárt a Feneketlen-tó jegén, ahogy megpróbáltak talpon maradni a rohamokban rájuk törő szélben. Miután párszor majdnem felbuktak, végül visszafordultak. Szinte láttam a hím (gácsér) feje fölött a képregényes szövegbuborékot, ahogy próbált lépést tartani a tojóval: "Anyjuk, anyjuk, vááárj már meg, ne rohanj már úgy"... Végül visszaértek egy szélvédett sarokba, a hím belehuppant a vízbe, és a jelek szerint tojt a nagyvilágra. A tojó meg a hímre - bár lehet, hogy igazából nem is voltak egy pár, csak egy szerencsétlenül sikerült vakrandi végét láttam :)

Na, most egy nagy ugrás következik témailag, és lehet, hogy az olvasók egy része itt le is morzsolódik, de valamiért nyomott a hangulatom (pedig ma végre kialudtam magam), és az ilyen emlékek mosolyra fakasztanak, amire szükségem van. Szóval a valaha volt egyik legvidámabb C64 zene következik, a System 3 Flimbo's Quest című játékából, Reyn Ouwehand-től:

Egyébként ennek ennek a játéknak emlékeim szerint volt egy intrója, amely alatt egy másik, hasonlóan aranyos zene szólt, miközben egy kis figura a képernyő alján egy számítógép képernyőre "írta" a játék alapsztroriját. Sajnos ezt nem találtam meg a YouTube-on, pedig a játék zenéje az egyik legtöbbet feldolgozott "chiptune" :( Maga a szóban forgó zene azért szerencsére fent van: