HamPLÓ

Volt törzsfelhasználóként igyekeztem figyelemmel kísérni, hogy mi történik az egykor Oszt(y)apenkónak nevezett városi káosz-fókuszpont környékén. 2015 márciusában izgalommal figyeltem, ahogy a gyalogos felüljárót arrébb tették néhány méterrel - arról viszont lemaradtam, amikor november közepén eltüntették. Emléke velünk marad - immár nincs honnan nézni az építkezést...

Előző rész: a Potsdamer Platztól a Niederkirchner Strasséig
Második rész: a belvárostól Treptowig

A Fal egykori helyével foglalkozó sorozat befejező részében a Berlin-Mitte városrészt északról határoló szakasszal szeretnék foglalkozni. Az alábbi térképen ezt a "Berlin" felirattól felfelé, a "Prenzlauer Berg" felirattól balra találjuk. Tessék nyugodtan belenagyítani!

Sokan gondolják, hogy a keleti és nyugati oldal közt csak a Checkpoint Charlie-nál lehetett átmenni a Falon, pedig számos további átkelőhely is működött, általában valamilyen korlátozással: a Heinrich-Heine-Strassei például a kelet- és nyugatnémeteknek állt rendelkezésre, míg a Bösebrückén a nyugat-berliniek is átmehettek - a város nyugati oldalának lakosai ugyanis nem számítottak NSZK lakosoknak a keletiek szerint. A már említett Checkpoint Charlie a külföldiek, diplomaták, illetve a megszálló hatalmak katonáinak rendelkezésére állt, míg a Friedrichstrasse-i vasútállomáson bárki átmehetett, akinek megvoltak a megfelelő papírjai.

"Berlin wall-1" by Leon petrosyan - Own work. Licensed under CC BY-SA 3.0 via Commons

Volt még pár további átkelőhely, ezek közül most a Chausseestrasse-it mutatnám meg. A fentebbi kép érdekessége, hogy a keleti oldal felől ábrázolja a megerősített szektorhatárt. Az is látszik rajta, hogy az emberek szabad mozgásán túl a villamosközlekedés is a politika áldozatául esett; 1953 után a síndöcögények a közelben álló (azóta lebontott és beépített) stadion kiszolgálása során a nekünk jobb kéz felé eső házak körül futó hurokvágányon fordultak, miközben még az előtérben látható lejárón át elérhető metróállomás is működött. A Fal felépülte után viszont a ma U6-nak hívott metró szellemvasút lett: nem állt meg többé a keleti megállókban (a Friedrichstrasse kivételével, ahol át lehetett szállni a szintén "nyugati oldali" S-Bahnokra).

A rendszerváltás után újra megnyitották a metróállomást, aztán 2013-ban megszüntették a villamost, pontosabban az addig itt végződő vonalat a főpályaudvar felé kanyarították. Ha ma ezt a kicsit unalmas utcarészletet nézzük, gondoljunk arra, hogy itt 1989. április 8-án még figyelmeztetőlövéssel állítottak meg két nyugatra szökni próbáló kelet-berlini fiatalembert!

A Chaussestrasse környékének érdekessége, hogy gyakorlatilag csak egy beékelődés volt a nyugati területbe, tőle 300-300 méterre mindkét oldalon "nyugat" volt. A cikk-cakkban haladó Fal a Nordbahnhof S-Bahn megálló hátsó kijáratánál tört meg, így annak épületét szépen beleépítették a "védvonalba".

A lejáró ma ismét ki van bontva, és itt kezdődik - a Bernauer Strasse mentén - a Berlini Fal emlékpark is. Az S-Bahn megállónak nevet adó Északi pályaudvar 1952-ben szűnt meg, mert hiába volt "keleti" területen, az innen induló sínek csak "nyugaton át" voltak elérhetőek. Az eredetileg Stettini pályaudvar névre hallgató komplexumból egyedül az elővárosi vasút pavilonja maradt meg, ami azért irónikus, mert az itteni elővárosi vasúti funkciók már 1936-ban, az S-Bahn alagút átadásakor megszűntek. Az egykori vasúti terület 10 éve még nagyrészt üres volt, azóta egyre jobban beépítik.

A Bernauer Strasse borzasztó átalakulásának egy teljes bejegyzést szenteltem annak idején, de egy kép erejéig érdemes felidézni. A lakóházakat a fotó készítésének idejére már kiürítették, az ablakokat is befalazták - de még állnak. 1963 után már csak a földszint maradt meg belőlük: a házak falai alkották a Falat! A nyolcvanas években épült ki a "klasszikus" (fehérre festett vasbeton elemes) Fal, 1985-ben pedig az egészen addig meghagyott templomot is lerombolták.

Ahogy látható, az utca "keleti" (igazából déli, délkeleti) oldala még ma is hiányzik. Vélhetően a Megbékélés templomának felrobbantása miatt lett itt kijelölve az emlékpark, mely mellett ma újra villamos jár, többször is keresztezve az egykori szektorhatárt.

„Acker- Bernauer-Straße“ von Hajotthu - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Ez a Wikipedián talált kép mindent elmond szerintem. Bár maga a park csak két saroknyi távon húzódik, utána még majdnem egy kilométeren át követhetjük az egykori halálsávot.

Érdekes, hogy a Nagykörút képét 1978 tavaszától 2007-ig meghatározó csatolt Ganz csuklósok egy időben tűnnek el a bontóban, illetve hódítanak meg új terepeket. Ugye a 4-esre a Combinók futárosítása, illetve a karácsony környéki sűrítés miatt tért vissza a kétkocsis felállás, február elejétől pedig az 1-esre is került egy ilyen szerelvény:

Ha jól sejtem, a dolognak ahhoz van köze, hogy felújítás után újraindult a 12-es és 14-es villamos, ahová kellenek a Tatrák, a hosszú CAF-ok pedig még nem szállíthatnak utasokat.

Elvileg egyetlen szerelvényről van csak szó, az is összesen két kört csinál reggelente, tehát a cse'szlovák hegemónia nem igazán tört meg.

Bár területileg odatartozik, Nürnberg olyan, mintha nem is Bajorországban lenne. Sőt, mintha kimondottan egy második, "ellen-München" akarna lenni: félmilliós lakosságával ugyan kisebb a bajor fővárosnál, de Fürthtel és Erlangennel együtt elég komoly gazdasági központot alkot. Tömegközlekedési szempontból pedig mindenképp kiemeli a német átlagból az a tény, hogy nem csak villamos-, hanem metróhálózata is van. És most nem holmi föld alatt (is) közlekedő Stadtbahnról beszélünk, hanem olyan "nehézmetróról", mint amilyen az országban csak Berlinben, Hamburgban és Münchenben van!

Nürnberg 2014 nyarán
Vezető nélküli metrók a várárok oldalában, és egyéb csodák

Előző rész: a Potsdamer Platztól a Niederkirchner Strasséig

Eredetileg csak egy rövid összeállítással készültem a Fal által okozott, ma is látható berlini sebhelyekről, aztán 12 órával később be kellett látnom, hogy okosabb lenne több részre osztani az egyre komolyabb méretű anyagot. Ha esetleg valaki nem értené, miért Google Street View frame-eket ágyaztam be állóképek helyett a régi fotók alá: mert ezek nagyíthatók, körbe lehet velük nézni a környéken, illetve mert ezek időnként frissülnek, tehát látszani fog rajtuk, ahogy átalakulnak az utcák. Persze a ma látható nézetek se teljesen frissek, de fogadjuk el, hogy ennél pontosabb képet csak akkor alkothatnánk a pillanatnyi állapotokról, ha valaki ösztöndíj jelleggel megfinanszírozná, hogy pár hónapig csak ezzel foglalkozzak :)

Legutóbb a Stresemannstrasse és a Niederkirchnerstrasse sarkán hagytuk abba, ahol a belváros keleti felét körbejáró fal keletnek fordult.

A villamosvágányok régen itt egyrészt továbbmentek a Potsdamer Platz felé, másrészt bekanyarodtak az 1951-ig Prinz-Albrecht-Strassénak hívott Niederkirchnerstrasséba, ami sokáig a német közigazgatás egyik központja volt: a kép hátterében látható, 1898-ban elkészült épület például a porosz országgyűlés alsóháza volt.

Ma a a berlini képviselőház működik benne. Az utca másik oldalán a Martin-Gropius-Bau, az egykori iparművészeti múzeum is látható. Az utána következő foghíjtelkek helyén egykor különböző birodalmi biztonsági szolgálatok - többek közt a Gestapo és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal - főhadiszállásai működtek. Ezek eltűntek a háború végével, ...

... a mai napig áll viszont a Birodalmi Légügyi Minisztérium jellegzetes tömbje, melynek hátsó frontja 1961 után a Falra nézett.

Az épületcsoportban manapság a pénzügyminisztérium működik, az egykori náci biztonsági szolgálatok központjának helyén pedig emlékpark van, az utolsó komolyabb belvárosi Fal-maradvánnyal.

A Wilhelmstrasse kereszteződése után az utca neve Zimmerstrasséra változik. 1986-ban így nézett ki a "nyugati" oldala: igazi senki földje volt, mivel a járda egy része jogilag a "kelethez" tartozott.

A házsor máig foghíjas, de legalább nem lövik le azt, aki átmegy az utca egyik oldaláról a másikra :-/ A Fal helyét természetesen kockakövek jelölik, de a járdát ránézésre nem újították fel az újraegyesítés óta. Sőt, úgy sejtem, hogy ha felkaparnánk az aszfaltot, alatta síneket találnánk (az utca másik végén konkrétan láthatóak is maradványok).

Száz-százötven méterrel arrébb újabb jónevű utca keresztezi utunkat: a Friedrichstrasse. Itt működött a híres-hírhedt Checkpoint Charlie!

„Checkpoint Charlie1“ von Lyricmac at en.wikipedia. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

„DF-ST-91-01396“ von DoD photo by: STAFF SERGEANT F. LEE COCKRAN - [1]. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Ahogy ezeken a képeken látható, az eredetileg csak egy sikánból és őrbódéból álló átkelőhely köré a keletiek egy sok sávos, fedett határállomást építettek a nyolcvanas évek végére - az amerikaiak eközben csak az utca közepén álló bódét cserélgették. Mi magyarok elsősorban azért ismerhetjük a hely nevét, mert a diplomatákon és a négy győztes hatalom katonáin kívül a külföldiek is átkelhettek itt a szektorok közt - a "halandó" németek viszont nem. Pontosabban 1989 novemberéig nem. Közlekedésmániásként felhívnám a figyelmet arra is, hogy miközben odafent néha tankok néztek farkasszemet egymással, az utca alatt metró járt, "nyugatról" - keleten át - "nyugatra".

Kicsit túlfeszítettem a fonódóval való foglalkozást: az üzembe helyezés előtt extra tempóban csináltam meg az építéséről szóló oldalakat, az első nap előtti este kint fagyoskodtam a városban, hogy elbúcsúzzam a 86-os busztól, aztán az első két üzemnap nagy részében is fel-alá sétáltam/utaztam a sínek mentén, hogy megnézzem, hol válik be, amit építettek, és hol kellene még reszelgetni rajta egy kicsit*. Mindezek után egyszerűen nem volt kedvem feldolgozni az ekkor készült képeket, videókat, élményeket. Múlt hétvégén ugyan többé-kevésbé lezavartam a képválogatós-átméretezős-videószerkesztgetős köröket, de oldal ebből még egy ideig nem lesz, úgyhogy addig is itt egy filmecske a nyitó hétvégéről:

*Elsősorban az ívekben, mert eléggé kellemetlenül csikorogtak - nálam szakértőbb ember szerint az épp száradóban levő nedvesség nem segített az addig csak ritkán járt síneken, de nekem gyanús, hogy mintha a CAF-okon se ment volna a nyomkarima-kenő. A másik dolog, hogy gyakran borul a követés - gyanúm szerint amíg féllábú a Fonódó, mert a Lánchíd alatt nem megy át a 19/41, maradni fog egy ilyen féloldalas túlterheltség, hogy mindenki 17-esezik, illetve ha ott történik valami, nincs másik ág menekülőútnak. Amíg az elkészül, remélhetőleg néhány lámpát is átprogramoznak útközben, és a járművezetők, utasok is megszokják az újszerű tempót.

Ha valaki megkérdezné tőlem, mit csináltam a 28 évvel ezelőtti szombat-vasárnap délelőttökön, egy pillanatig se kellene gondolkodnom a válaszon: rajzfilmeket néztem a Sky Channelen.

A Sky hétvégi, négy óra hosszú gyerekműsora a Fun Factory névre hallgatott. Messze nem minden tetszett a kínálatából, de azért tesómmal állandóan végignéztük, hiszen új volt, és főleg más, mint az Óvodások filmműsora, vagy mi is ment a magyar tévében akkoriban :) El nem tudom képzelni, hogy az elején mennyit fogtunk fel a nagyrészt amerikai sorozatokból, de néhány hét után elkezdtük érteni őket, kicsit később pedig már meg is tudtunk szólalni angolul. Szerintem ez az elképzelhető legegyszerűbb tanulási módszer: ezek a rajzfilmek nem túl kifinomult darabok, így könnyű dekódolni őket, a jutalom azonnali, az eredmény (már hogy a nyelvtudás) pedig egész életen át elkísér!

Na, de visszatérve a rajzfilmekre: unalmasnak találtuk a műsor első 30-40 percét olyan hogyismondjam... nem kimondottan nekünk szóló sorozatokkal, mint a Lady Lovely Locks, a My Little Pony, a Popples vagy a Care Bears*, viszont a főcím első másodpercétől kezdve imádtuk az Inspector Gadgetet. De még a szüleink is!

* persze lehet, hogy ezek egy része a hétköznapokon adott DJ Katben ment, kicsit már összefolynak

Gimiben kicsit jobban kellett volna a gitározásra gyúrni (még korábban pedig egy olyan országba születni, ahol van az ilyesmire fizetőképes kereslet), és akkor most csinálhatnék gitáros-gitáreffektes-erősítés review-kat blogolás helyett. És amikor meguntam a fa alapanyagok, bundméretek, wattok sorolását, jönne egy ilyen pedál, én meg pénzt kapnék azért, hogy majd' becsinálok a röhögéstől ;)

Még úgy egy éve bukkantam rá erre a két bolondra, meg konkrétan a teljesen értelmetlen "anime"-effekt pedálra, de most megint feldobta a 'tjúb, úgyhogy úgy döntöttem, megosztom veletek.

Pár hete írtam arról, hogy Berlin folyamatosan változik, és lassan eltűnnek azok a foghíjak, melyeket a Fal lebontása hozott létre. Persze az az igazság, hogy egy 160 kilométer hosszú, helyenként legalább 20-30 méter széles foghíjról beszélünk, ami nem tud csak úgy egyszerűen eltűnni! Majdnem rajzoltam is egy google térképet, hogy megmutassam, hol húzódott az a bizonyos halálsáv, aztán szerencsére rábukkantam egy készre:

A térkép készítője nem csak a Fal helyét jelölte be, de az ahhoz tartozó elzárt területeket is. Ezen az oldalon a "Berlin" feliratot "körbejáró" résszel fogok foglalkozni, a korabeli Mitte kerülettel - aki elveszti a fonalat, hogy éppen hol járunk, nagyítson bele!

A Potsdamer Platz minden "falas túra" origója; nincs még egy hely, ahol ennyire látványosan eldózerolták volna az eredeti városszövetet. A fentebbi kép 1962 augusztusában készült: ekkor még csak alig egy éves a Fal, és még nem azokból az előregyártott vasbeton elemekből áll, melyekkel a legtöbb fotón találkozhatunk. Az előtérben és középen a tér alatti, évtizedekre szellemállomássá vált S-Bahn megálló lejárói, balra a távolban pedig a Brandenburgi kapu látható.

A mai utcák nem pontosan követik régi nyomvonalukat, de ezen a street view beállításon körülbelül ugyanott állunk, és ugyanarra nézünk: a modern toronyházak mögött a Tiergarten fái zöldellnek, a kép jobb szélén pedig kockakő jelöli az aszfaltban a Fal helyét. Mi több, pár régi betonelemet fel is állítottak a föld alatti regionális pályaudvar (ami nem azonos az S-Bahn állomással) lejáratától jobbra.

1962-ben még Nyugat-Berlinben is jártak villamosok - jól látható, hogy ez a vonal régen nem itt ért véget, csak a város kettévágása után a villamoshálózat is ketté lett vágva. 1949. március 24-étől még csak a kalauzok nem utaztak végig a vonalakon, mert a keletieknek nem volt szabad nyugati márkát kezelniük és vice versa, majd augusztus 1-étől külön keleti és nyugati közlekedési vállalatok szerveződtek, külön járműparkkal, külön üzemvitellel. Végül 1953. január 13-án következett be a fizikai kettéválasztás: immár a járművek se lépték át a szektorhatárt - igaz, az egyik járműről le-, majd a másikra felszállás után még nem kellett új jegyet vásárolni. A képen azt is érdemes megnézni, ahogy a vezető a kocsiból kiszállás nélkül állítja maga előtt/alatt a váltót.