Az egyik legjópofább tömegközlekedési eszköz, amivel valaha utaztam, a Lausanne-i Métro Lausanne – Ouchy volt. Ez 1877-ben egy részben föld alá épített siklóként kezdte pályafutását, aztán 1879-ben két sikló lett belőle. Pontosabban másfél: a legforgalmasabb szakaszon a meglevő vágány mellé építettek még egyet, amin a másiktól függetlenül ingázott egy kocsi. 1954 és 1958 közt mindkettőt fogaskerekűvé építették át, a kétezres évek második felében pedig teljesen átépítették az egészet: egy vezető nélküli, gumikerekű metróvonal része lett. Én 2006 elején jártam itt, még pont elcsípve a fogaskerekű utolsó napjait:
A fentebbi képen hátul a felső végállomástól (Flon) egészen a Genfi-tó partjáig (Ouchy) lemenő vonal szerelvénye látható a vasútállomás (Gare CFF) alatti megállóban, hozzánk közelebb pedig a fentről csak idáig lejövő "sűrítő" ingajárat vágánya, mely itt rögtön véget is ért. A két sínpárt két külön vonalként használták: a "Métro - Gare" (a pályaudvari járat) és a "Métro - Ouchy" (a hosszabbik viszonylat) nem voltak egymáshoz hangolva, bár egy üzemi vágánykapcsolat azért volt köztük kocsiszíni menetekhez. Az itt látható magasságkülönbség nem volt gond, hiszen nem volt átszálló forgalom.
Ez a kép a felső végállomáson (csak ismétlés jelleggel: Flon) készült: jobbra a vasútállomási ingajárat - mely egy szóló motorkocsi volt - közeledik felénk, balra a távolban pedig a tópartról felmászó szerelvény fényeit láthatjuk. A teljes viszonylat 1,4 kilométer hosszú volt, 106 méternyi magasságkülönbséget hidalt át, a maximális meredekség 116 ezrelék volt. A pályaudvari járat 318 méter hosszú volt, és 37 méternyi magasságkülönbséget hidalt át.
Aki nem érti, miért volt szükség fogaskerekű vasútra a város kellős közepén, az nézze meg ezt a képet, mely a vasútállomástól felfelé induló sétálóutcát mutatja. A döbbenet folytatódott, amikor a felső végállomásnál a felszínre liftezve egy völgyet láttam, melynek túloldalán folytatódott a belváros:
Ez megy most