HamPLÓ

Néhány éve csak kívülről láttam Pozsony fényvillamosát, most Bécs felől átutazóban menni is akartam egyet vele. A 2017-es szezon fénybe öltöztetett Tatrája ugyan csak egy T6-os volt, ami sokkal kevésbé érdekes, mint a 2014-ben látott T2-es, de igazából ő is elég jól nézett ki a régi Nemzeti Színház oldalában:

Az első fotóknál még nem volt elég sötét, ezért vártam, amíg ment egy kört. Hogy addig ne fagyjak oda a flaszterhez (ahogy látható, ott még némi hó is volt), a környék épületeit fotózgattam, ...

... többek közt az egykori Vigadót, amely ma a Szlovák Filharmónia otthona.

Miután kifotóztam magam, mentem egy kört a járattal, majd rámjött, hogy le kellene egy másik helyen is kapni, ha már itt vagyok. Úgy döntöttem, ez a másik hely a Kapucínska megálló lesz, ahová a belvároson keresztül gyalogoltam fel.

Sajnos a járat menetiránya nem tette lehetővé, hogy a Várral a háttérben fotózzam le a fénytuját (hátulról nem tetszett), úgyhogy hogy valami szépet is lássak, kattintottam párat útközben: a régi Nemzetire, ...

 a régi városházára, és a ...

A múltkor bemutattam egy ókori színházból lett lakóházat, ami elég dögösen nézett ki - de természetesen messze nem az volt az egyetlen ilyen jellegű újrafelhasználás Rómában.

A Piazza Navonának az alakja lehet gyanús: az egyik vége íves, a másik szögletes. Pont, mint egy ókori stadioné - tudniillik egy olyanból, pontosabban egy olyannak a tetejére épült: az arénát lekövezték, az árkádokra házak épültek, így a múltat ma már csak sejteni lehet (Luccában jártam egy hasonló történetű téren, ez annál sokkal látványosabb). A képen balra látható obeliszk szintén ókori, de nem egyiptomi, hanem római eredetű: a stadion építtetője, Domitianus faragtatta. Viszont - bár a római stadionokban szoktak volt oszlopok, obeliszkek állni a középvonalon - nem az egykor itt állt stadionból származik, hanem egy másikból lett idehozva a XVII. században - oda pedig valószínűleg egy templomból vitték. Hiába, az obeliszk nem vész el, csak átalakul!

Ez az obeliszk viszont tényleg egyiptomi volt: Augustus hozatta birodalmának központjába Héliopoliszból, hogy az előbb említett módon a Circus Maximus spináját díszítse vele. Eredetileg valószínűleg II. Ramszesz faragtatta, mai helyére 1589-ben került. Ezen kívül még egy tucat egyiptomi eredetű obeliszk található Rómában; a legtöbbet látott a Szent Péter tér közepén, a legmagasabb pedig a lateráni palota előtt áll.

Ezek az oszlopok nem változtatták annyit a helyüket, mint az előbb látottak: Hadrianus temploma 145-ben készült el, de a középkor végét a jelek szerint csak egyik oszlopsora érte meg. Be is építették gyorsan egy pápai palotába, ennek köszönhetően láthatjuk ma is. Ki tudja, az obeliszkek története alapján elképzelhető, hogy ezer év múlva ezek az oszlopok is valahol másutt valami másnak a részei lesznek :)

Olyan régen volt itthon rendes repülőnap, hogy 2017 augusztusában átrándultam Szliácsra egy kis utánégető-dübörgést hallani, illetve kerozinszagot szagolni. Megérte :)

SIAF 2017, Szliács
Repülőnap félúton Zólyom és Besztercebánya közt, első oldal

Rómába nem síndöcögényeket nézni megy az ember, legalábbis én nem terveztem be ilyen célú kitérőket a napi programba. Egy kivétel azért volt: mindenki mondta, hogy a főpályaudvar mellől induló 950 mm-es nyomtávú vicinálist meg kell nézni. Ez nem is jelentett nagy megerőltetést, mert a szállodától másfél saroknyira volt a végállomása:

Egy budapesti sínbolondnak meghitten ismerős egy ilyen végállomás: úgy hatszáz méterre fekszik a nagyállomás főbejáratától, a metrótól, villamostól, buszpályaudvartól, nehogy túlságosan kényelmesek legyenek az átszállási lehetőségek - mintha csak a közvágóhídi HÉV végállomás kistesóját látnánk! Hozzá kell persze tenni, hogy miközben a közvágóhídi internemnormális csomópont 1887 óta nagyjából ugyanott van (azért közben átkerült az út egyik oldaláról a másikra), itt a szerelvények eredetileg bementek a Termini elejéig, csak 1940 után lettek ebbe az utcába száműzve.

A ma alig öt és fél kilométeres vonal fénykorszakában egy 137 kilométeres vonalcsoport belső része volt. A tízes-húszas években kiépült hálózatot az évek során megtépázta a második világháború, egy sor földcsuszamlás, és a közlekedési igények megváltozása. A megmaradt vonal külső szakaszával párhuzamosan ma a C metró közlekedik, bár a vágányok még megvannak, de a belvárosi szakaszt is megszüntetni - vagy a villamoshálózatba integrálni - tervezték, valahogy mégis megmaradt nekünk.

A ma itt közlekedő járművek többsége 1926-ból származik: egy részük pótkocsiból lett átalakítva az '50-es évek végén, a 400-as sorozat eleve motorkocsinak épült ugyanakkor, a 100-as kocsik pedig 1941-esek (ezek látványosan hosszabbak: eggyel több oldalablakuk van). A szerelvények összeállítása érdekes: egy közbezárt motorkocsiból (motrice) és két vezérlő pótkocsiból (rimorchi pilota) állnak; a résztvevők pályaszámai az utastérben, illetve az első ajtó mellett vannak feltüntetve, tehát konkrét példákkal a 421-es számú szerelvény összeállítása: 056+421+063, a 103-asé pedig 107+103+085. A kettő közül az egyik pótkocsin vannak villamosberendezések is, ezek betűjelzése RP helyett RP-EL.

Róma panorámájában gyönyörködve tűnt fel ez az épület a Viktor Emánuel emlékmű közelében. Ha kicsit (de legalábbis nullánál) több útikönyvet olvasok, valószínűleg tudtam volna róla, így viszont eléggé meglepődtem:

Az a ház megette a Colosseumot? :) Persze világos, hogy nem erről volt szó, mert a valódi Colosseum is látszott onnan, de hogy valami hasonló célú épületről volt szó, az biztosnak tűnt.

"Marcellus színházának" építését még Julius Caesar (csak hogy szokjuk a gyerekkorunkban ránkragadtól eltérő kiejtést: Júliusz Kaiszar) rendelte el, de már unokaöccse, fogadott fia és utóda, Augustus fejezte be. Nevét Marcus Claudius Marcellus után kapta, aki Augustus unokaöccse (mindig ezek az unokaöccsök!), és így lehetséges utódja volt, míg fiatalon el nem vitte egy betegség.

Nem minden vonatfotós túra jár teljes sikerrel, illetve van olyan is, hogy az "elsődleges célt" még elkapod úgy-ahogy, de utána a maradék idővel nem tudsz mit csinálni (mert hazamenni még korán lenne). Valami ilyesmi volt a 2016 decemberi kiruccanás, amikor a 10-es vonalon akartunk elkapni egy néhány hónapig Ludmillával közlekedő személyvonatot. Bár nagyon szép napkelténk volt (a körülményekhez képest), aztán beborult, amikor pedig más vonalak felé néztünk, még rosszabbra fordult a helyzet. Végül jobb híján a nagycenki kisvasúti skanzenben kötöttünk ki:

Nagydízelre mentünk, kis gőzösöknél kötöttünk ki
Bezzegvasúttól múzeumvasútig (amit amúgy ugyanúgy a bezzegvasút üzemeltet)

Folytassuk az év első hetét hozott anyaggal! Captain Disillusion youtube-csatornája általában átverések,  trükkök és netes agyatlanságok kicsit mesterkélt stílusban, de alapjában véve szórakoztatóan előadott leleplezéséről szól, de nemrég a főszereplő/készítő átment rajongó üzemmódba, és inkább a Vissza a jövőbe filmek trükkjeiről mesélt egy sort. Mivel én is rajongó vagyok, megosztom ezt a két, szerintem igazságtalanul kevés látogatóval rendelkező videót itt:

Amúgy ez a trilógia még mindig benne van a legjobb trilógiák első két helyezettje közt. Sőt, igazából javított is a helyezésén, mert a másik trilógiával ellentétben ehhez nem csináltak elő- vagy utótrilógiát :)

Kezdjük az évet jó levegőn - már hogy virtuálisan: képeken, videón :) Október végén pár napot Szilvásváradon töltöttünk Mariannommal, és természetesen a kisvasutat se hagytuk ki. Az idő ugyan nem volt olyan szép, mint tizenéve, de azért a vonatozást pont megúsztuk ronggyá ázás nélkül.

A 403-as pályaszámű Mk48-as eredetinek tűnő állapota ellenére voltaképp elég korszerű, néhány éve ugyanis hibriddé építették át (összehasonlításképp: így néz ki a lillafürediek hibrid Mk48-asa). Ahogy a képen látható, elég nagy forgalom volt, pár perc eltéréssel indult felfelé a két háromkocsis vonat. A lenti végállomás számomra mindig fura, '83-ban még nem innen indultunk vízesést nézni, hanem a településhez közelebbről.

És itt már fent vagyunk Szalajka-Fátyol-vízesés végállomáson, ahol a 411-es várakozik a visszaindulásra. Érdekes módon itt is rövidült a vasút: sokáig azt hittem, rosszul emlékszem, de most már tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogy anno tényleg tovább ment a vonatunk. Ennek ellenére a szilvásváradi vonal cseppet sem szétszabdalt, halódó csonk, hanem nagyon is él!

Idén nem önajánlgatással akarom az évet zárni, hanem egy virtuális rockbulival. Ráadásul ez nem csak a szilveszterhez illik, hanem rögtön újévi koncertnek is elmegy, még ha nem is Bécsből :)

Amikor Gary Moore meghalt, leginkább a Thin Lizzy gitárosaként méltatták a médiában, pedig az idő, amit ezzel az együttessel - több részletben - együtt töltött, talán három évet se adna ki. Az más kérdés, hogy amikor épp nem utálták egymást, legjobb barátok voltak Phil Lynottal - 1974-ben ezért is ugrott be az újév napján kilépett gitáros, Eric Bell helyére.

Ennek a pár hónapnak nem sok nyoma maradt zeneileg, pedig Gary korántsem csak Eric helyett playbackelni állt be a bandába - annak ellenére, hogy néha azt is kellett, mint a fentebbi videón.

Persze érthető, hogy nem sokat tudunk erről a pár hónapról, hiszen az egyetlen akkor hivatalosan kiadott dal ebből az időszakból a "Little Darling" című kislemez volt. Készültek azonban más felvételek is, a BBC 1 rádió John Peel Sessions című műsora számára. Az adás létrejötte abszurd angol humornak hat: a BBC annak idején nem adhatta le a slágereket lemezről, de újrajátszathatta azok tartalmát session zenészekkel - akár a dalokat eredetileg megíró és feljátszó zenészekkel is! A műsor keretében a névadó által meghívott zenekarok általában 4-5 éppen aktuális/új számot vettek fel egyetlen nap alatt, a demónál komolyabb minőségben, de a nagylemeznél nyersebb hangzással. Esetünkben mindez azért érdekes, mert a Phil Lynott (ének, basszusgitár) - Brian Downey (dob) - Gary Moore (gitár, ének) felállás nem jutott el a nagylemezig, Gary ugyanis hamarabb továbbállt.

A Lizzy egyébként többször is járt a BBC stúdiójában; az 1974 áprilisi adás az, amivel most foglalkozunk. Csak hárman voltak, nem túl sok stúdióidővel, de lelkesen...

A "Sitamoia" a dobos Brian Downey szerzeménye, valószínűleg egy régi népdal kiforgatásával jött létre. Tulajdonképpen valahol félúton van annak a kelta-ír hangzásvilágnak a kialakulásában, ami a Whiskey in the Jarral kezdődött, és az Emeraldban, a Black Rose-ban, vagy éppen az Over the Hills and Far Away-ben csúcsosodott ki.

St. Pöltenen eddig mindig csak átutaztam, ideje volt egyszer meg is állni. Na nem a belvárosban, hanem az osztrák szövetségi vasutak kocsi és dízel főműhelyében. A "kis sárga sínizét" már mutattam itt a blogban, de őszintén szólva nem ő volt a leglátványosabb résztvevő, hanem ez a gőzös:

Gyakran szoktam morogni, hogy mennyire nem előnyös a magyar gőzösökre jellemző fekete festés, mert nem lehet eléggé kivenni a részleteket, ráadásul nehéz őket fotózni. Mennyivel fotogénebb egy ilyen festés, mint ez itt lent, nem? 

A St. Pöltenben látott masina, és a Füstiben fotózott zöld jószág ugyanahhoz a típushoz tartozik: a k. k. priv. Südbahn-Gesellschaft / cs. kir. szab. Déli Vaspályatársaság 109-es sorozatához. A Magyarországon maradt, 1917-es gyártású 109,109-es a cég által nálunk használt zöld színben tündököl ma is, míg ...

... az 1912-es gyártású 109.13-as az osztrák területen használt feketét viseli. Nyilván más különbség is van a két üzemképes öregfiú közt, de nem értek hozzá, marhaságokat meg nem akarok írni.