HamPLÓ

Előző rész: a Fekete Szépség és az olcsó modellek

A világ egyik leghíresebb gitárjáról szóló sorozatban a Goldtoptól eljutottunk a Customig, de a leghíresebb változat még csak most következik!

A "Burst", a gitárok Szent Grálja

1957 végére már együtt volt minden, ami a Les Paul model jó hangzásához kellett: a megfelelő anyagok, a nyak és a test által bezárt szög, a megfelelő húrláb, és persze a PAF hangszedők. Az 1958-as idény újítása tulajdonképpen kozmetikai volt: a Standard néven elhíresült változat egyszínű festés helyett sunburst fényezést kapott, amit itt egy utánépített példányon láthatunk:

By Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: Ethan Prater derived work: Clusternote - This file was derived from  Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: , CC BY-SA 4.0, Link

Az áttetsző fényezés alatt láthatóvá vált a fa mintázata, ami a hegedűkhöz hasonlóvá tette a hangszert; a fa kinézetére ekkor még nem figyeltek annyira, mint manapság, ezért nem egyformán látványosak a "lángok", sőt: az első néhány sunburst Les Paul fedlapja még nem két, hanem három darabból állt! A hangszer jól szólt, remekül nézett ki, és a fejlesztése se állt le: a nyakak egyre vékonyabbak, ezáltal könnyebben játszhatóak lettek. Csak annyi baj volt, hogy ez a vásárlókat nem érdekelte: 1958 és 1960 közt összesen 1700-valahány "burstöt" készítettek, majd a sikertelenség miatt befejezték a gyártást. Bizony, a ma is egyik leggyakrabban látható (és legtöbbet másolt) rock hangszert sikertelensége miatt kukázták!

Azonban míg a Gibson a ma SG néven ismert modellel próbálta meghódítani a piacot, a zenészek lassan felfedezték maguknak a Les Paulokat, és így a Standardeket. Különösen Angliában lett a blues és rock harcosainak választott fegyvere: az első sztár, akit ilyen gitárral lehetett látni, Keith Richards volt, az első igazán ikonikus burst játékos pedig...

... Eric Clapton, aki John Mayallhoz való csatlakozásakor vásárolt egy szintén '59-es évjáratú (bár sokan '60-asnak hiszik) burstöt. A "fehér blues" és blues-alapú rock elkezdett összeforrni a hangszerrel: Jeff Becknek is volt, Paul Kosoffnak is volt, ...

... és a Bluesbreakersbe Eric Clapton helyére beugró, majd Fleetwood Mac néven saját bandát alapító fiatal gitárosnak, Peter Greennek is volt. Érdemes megjegyezni, hogy Les Paul eredetileg egy csilingelően tiszta hangú hangszert akart magának, ez a sok fiatal pedig általában torzítva használta a sajátját. A másik furcsaság, hogy a használt sunburstök a hatvanas években pár száz dollárért cseréltek gazdát, manapság viszont több százezret is megérnek, sokszor még akkor is, ha sose használta őket híres zenész. Emiatt aztán nagy részüket nem is használják: széfekben, múzeumokban állnak, tulajdonosaik sokszor befektetési céllal vásárolják meg őket, mert az áruk évről-évre magasabb lesz.

Persze egy idő után a Gibson is észrevette a Les Paul kései sikerét, és 1968-ban újra gyártásba vette, de ezek a hangszerek már nem hozták ugyanazt a minőséget. Sőt, a cég 1969-es tulajdonosváltása után a gitárok készítési módján is változtattak: a nyak több darabból állt, akárcsak a test, új modellek jöttek ki, új hangszedőkkel kísérleteztek. Persze ízlés és sznobság kérdése, hogy vajon tényleg rosszabb lett-e a végeredmény, vagy az 1958-59-60-as modelleket csak eszmei értékük emeli a többiek fölé, mert az biztos, hogy én egy 1970-es Standardet se dobnék ki, ha hozzámvágnák :) Manapság egyébként megvásárolhatók az eredeti három modellév utánépítései, illetve aktuális gyártású burstök is, számos különböző kivitelben: ami régen "a" burstöt jelentette, az ma cherry burst esetleg tomato soup burst, de van tobacco burst, lemon burst, honey burst, és még vagy egy tucat másik is.

Néhány híres Burst

Az imént említett okból kifolyólag nincs olyan, hogy "olcsó eredeti '58/59/60-as Burst", de van néhány, amelyik gazdája okán kiemelkedik a többi közül:

Az egyik ilyen Bernie Marsden "The Beast" becenevű '59-ese, amit '74-ben vásárolt valakitől, aki egy koncerten odajött hozzá. Ez elsőre furán hangzik, de több hasonló történet ismeretes, Jimmy Page-re például Joe Walsh "erőltette" rá az "egyes számú" Les Paulját 1969-ben. Az angol hangszerboltok nem lehetnek túlságosan büszkék az akkori marketingtevékenységükre :)

2016-hoz hasonlóan 2017 utolsó előtti napja is a Nohabok jegyében telt. Az előző évihez képest annyi újítás volt, hogy a nyolc mozdony most nem egyetlen szerelvényként ment le Tapolcára, hanem két vonatként: az út végét az egyik a Balaton északi, a másik a Balaton déli partján tette meg. Oké, Balatonszentgyörgy után tulajdonképpen a déli parti vonat is felkanyarodott az északira, hogy eljusson Tapolcára, de értitek, hogy értem :)

Idén a szerencse nem állt úgy mellénk, mint tavaly, például rögtön az első fotóhelyen megjártuk: bár arra számítottunk, hogy a két vonat egymás mellett fog jönni, Budafok megállóhelynél nem volt meg a "kötelék", mi több, kitakarták egymást. Ráadásul egy belváros felé tartó Flirt is belerongyolt a képbe délről, de ezen már csak röhögni tudtam :)

Mindegy, a sok Nohab akkor is kellemes látvány volt, optimisták voltunk. Következőnek Székesfehérvár-Repülőtér megállóhelyet néztük ki, de hiába értünk oda viszonylag hamar, annyian voltak (húszan? harmincan? szerintem még többen is), hogy lehetetlen volt jó helyre állni. El is ment a kedvem az egésztől, csak kézből videóztam az immár tényleg fej fej mellett haladó szerelvényeket. Talán ha lett volna egy drón kéznél, az jó képeket készíthetett volna.

Nekem alapvetően mindig is a déli part volt "a" Balaton. 4-5 évesen Földváron és Szemesen vártam mindig, hogy pirosan villogjon a "lámpa", és jöjjön a "gömbölyű orrú mozdony" (vagy legalább egy Szergej), úgyhogy örültem, hogy újra láthatok Nohabot itt. Két dologra nem számítottam: az egyik, hogy a közelmúltbeli felújítás miatt eléggé ledózerolt képet mutat a sínek környéke, a másik pedig az, hogy a vonat elég rendes sebességgel halad, ezért nem lesz sok fotólehetőség. Végülis videóztam egyet Szemesen (lásd kezdő snitt a bejegyzés végi videón), fotóztam-videóztam Boglárnál (lásd fentebb), és összejött még két "kiugrok a kocsiból, ledobom a statívot, felvételt nyomok, és már ott is van" jelenet. Sose hittem volna, hogy valaha ilyet leírhatok, de néha túl gyors a magyar vasút ;)

Az elmúlt években eléggé elhanyagoltam a repülős oldalaimat, de az az igazság, hogy ritkán járok reptér környékén manapság, repülős élményeim pedig még ritkábban vannak. És ha mégis fotózok egy sor repülőgépet, akkor is majdnem két évig tart, mire megcsinálom hozzájuk a beszámolót :)

A 2016-os Goldtimer Nyílt Nap
A múlt élő emlékei a budaörsi reptéren

Nahát, mi ez a csúnya, romos izé, és miért kellett a képét idetenni? Nos, ez egy világhírű épület, csak általában más irányból szokták fotózni:

Igen, ez a Pantheon. Ugyan a VII. század óta katolikus templom, igazából mindenki az ókori római építészet egyik legragyogóbb emlékét látja benne, jogosan.

A balra látható obeliszk egyébként - ha már a múltkor írtam az újrahasznosítás divatjáról - egyiptomi eredetű, II. Ramszesz korából származik. Évezredek adnak itt randevút egymásnak!

A múltkor megemlékeztem egy rendhagyóan mozgékony síntraktorról, most megmutatnám a vasúti járművek "A" pontból "B" pontba juttatásának nagyágyúját, még mindig a St. Pölten-i műhelyből:

Pontosan nem is tudom, mi ennek a szerkentyűnek a magyar neve. Esetleg önjáró tolópad? Vagy lehet, hogy nincs is neki magyar neve, mert itthon nincs belőle? 

A sima tolópadot ugye ismerjük: speciálisan kialakított sínpályán oldalirányban tud vasúti járműveket mozgatni rá merőleges vágányok közt. Előnye, hogy nem kell a rengeteg nagy helyigényű  váltó (kitérő) az összes lehetséges vágány eléréséhez.

Az elmúlt hétvégén megint kedvenc síntraktorom pöfögése törte meg a Budai-hegyek erdeinek csendjét, vagy hogy is kell ezt sablonos újságírói stílusban mondani :)

Ezúttal Széchenyi-hegy és János-hegy állomások közt ingázott az 1952-es építésű C-50-es, a nosztalgia Ganz motor egyik mellékkocsijával.

Kellemes meglepetés volt, hogy odafent még mennyi hó megmaradt, míg lent a városban már emléke se maradt a fehérségnek.

2017 áprilisának végén a korábban már említett kassai vasutas nyílt nap csalogatott bennünket ismét Szlovákiába, a szervezők ugyanis igencsak megadták a módját az ünneplésnek: több régi motorvonat járta a környéket, plusz egy gőzmozdonyos szerelvény is. A nap első fele ezek egy részének elkapásával telt, a második pedig a keleti végek felé félúton, a széles nyomtávú ukrajnai kapcsolat mellett. Sajnos (akkor) nem sikerült széles nyomtávú tehervonatot elcsípni, viszont így is elvoltunk, a fotózásra még alkalmas utolsó napsugarak pedig a gömöri hegyek oldalában búcsúztak el tőlünk:

Pirkadattól alkonyatig Délkelet-Szlovákiában I-II.
avagy a kassai vasúti parádé "melléktermékei"

Október 7-én nyílt nap volt Szépilona kocsiszínben, amelyre a résztvevő villamosok (felvonulás jelleggel) a budai rakparton át álltak ki. Magát a rendezvényt, illetve az azzal párhuzamosan közlekedő Dallamos Villamost nem néztem meg, mert Interszitivel St. Pöltenben volt dolgunk, úgyhogy csak pár eléggé statikus snittet sikerült készítenem a Batthyány tér közelében. Hogy ne legyen annyira unalmas a videó, ezeket az 1956-os UV különjáratról készült jelenetekkel vágtam össze:

December vége felé Pozsonyban volt dolgom (át akartam menni Bécsbe, hogy aztán visszajöhessek onnan), és ha már ott voltam, vonatokat akartam fotózni a főpályaudvaron. Igencsak korai megérkezésemkor viszont arccal hárítottam a díszkövet (póriasan szólva: pofára estem), mert a szokásosnál jelentősen kevesebb látnivaló fogadott a pestihez képest hűvös reggelen. Igaz, ennyi hó és jég mellett örülhetek, hogy csak képletesen estem pofára :)

Pár megérkezett vonatot még kivontattak, az enyém is továbbment, utána viszont szinte csak azt nézegethettem, ahogy a ráfagyott, majd lassan felengedő hó időnként lehullik a felsővezetékről. Mit mondjak, nem így terveztem: én mindenféle átmenő tehervonatokra számítottam a reggeli hivatásforgalmi csúcs utáni lyukban!

Valahol Dévényújfalunál lehetett gond, mert nem csak Csehország (+Jókút, Malacka) felől nem érkeztek meg a vonatok, hanem Bécs felől se. A késésről szóló bemondások az angolon kívül a bécsi vonat esetében németül is elhangzottak, így mindenki a főépületben melegedett a peronon várakozás helyett. Már úgy értve, hogy rajtam kívül, mert én nem adtam fel a reményt, hogy esetleg jön valami mentesítő dízelmozdony :)

A vidéki villamosüzemeket minden jel szerint elkezdtem hanyagolni, amikor véget értek a nagyprojektek. Mióta új vonal nyílt Szegeden, új vonal nyílt Debrecenben, illetve hosszabbítottak Miskolcon, gyakorlatilag csak különlegesebb alkalmakkor jártam náluk, mint amilyen az E1-es típus kivonása volt a borsodi megyeszékhelyen. 2016-ban megpróbáltam egy picit tenni ez ellen:

Debreceni és miskolci villamosok 2016-ban
CAF-tól KCSV-ig, UV-tól Bengáliig, Skodától... Skodáig :)