HamPLÓ

Amióta megnyílt, gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a naplemente a MOL-toronyból, de sajnos elég korlátozott a kilátó nyitvatartása. Nyilván az alatta levő étteremből fel lehet menni oda, meg biztos rendezvények számára is elérhető, de nem lehet csak úgy akármikor felliftezni. Aztán rájöttem, hogy októberben már elég korán lemegy a Nap ahhoz, hogy még benne legyen a normál nyitvatartási időben.

A város messze nem a legszebb arcát mutatja a torony felé, de ettől még ez a látvány lefedi életem első kb. két évtizedének nagy részét: kicsit látszik az általános iskolám, meg az uszoda, ahol megtanultam úszni, a BEAC pálya, ahova tornaórákra kijártunk. Ott a Műegyetem, a Schönherz kolesz, néhány ház, ahol osztálytársak laktak, de még egy volt munkahely is belefér ebbe a kivágásba. A konkrét lakásunkat leszámítva én már akkor a "tizenötperces város" elv szerint éltem :) Ezen a fotón már égnek a város fényei, menjünk egy kicsit visszább az időben, amikor még csak sötétedett az ég:

Naszóval az van, hogy a naplementék általában szépek, de azért nem Kelenföld a legszebb előtér hozzájuk! Megjegyzés: a kép jobb szélén a kerek pötty nem gömbvillám, hanem az objektíven belüli csillogás.

Csak képzelem, hogy egy ideje később kapcsolják fel a közvilágítást, mint régen? Nekem határozottan olyan emlékeim vannak, hogy anno hamarabb fellőtték a fényeket, most meg a Nap teljes eltűnése után is még egy ideig sötét van az utcákon. Ha tényleg így van, akkor gondolom az energiatakarékosság miatt csinálják, de érdekelne, hogy a változás érintette-e a baleseti, valamint a mentális egészségi statisztikákat. Én kicsit lehangolónak érzem, hogy az ember majd' egy órán át a szürkeségben botorkál, mire újra látni lehet.

És végre megjöttek a fények - így már jobban látszik, hogy miért nem költöznék semmi pénzért ide a torony tövébe. Életem túlnyomó részét lakótelepeken éltem le, de még a legrosszabb panelkörnyéken is nagyobb távolság van a házak közt, és több a zöld, mint itt. Ráadásul semmi rendszer nincs benne: az egyik ház így áll, a másik úgy, az utcáknak nincs eleje és vége, nincs széle, csak a házak határolják. Azt nem is akarom mondani, hogy ebbe az utcarendszerbe nem lehet tömegközlekedést rakni, pedig a negyed felépítése előtt kényelmesen ki lehetett volna szabályozni a helyet ahhoz, hogy a Műegyetem rakparti villamos a lakásokhoz és irodákhoz közel mehessen, ne a terület északi szélén végződjön. Ilyenkor mindig eszembe jut Amszterdam, ahol egy ma már sűrűn lakott negyed még csak frissen feltöltött tengeröböl volt, de az alagutakon és hidakon vezetett villamos már kijárt oda a belvárosból, úgyhogy aki odaköltözött, az az első naptól kezdve tudott tömegközlekedni. Tudom: "aki itt lakik, úgyis autózik" - hát, sok szerencsét hozzá a reggeli és esti csúcsban mindig stabilan beálló Budafoki és Szerémi utak, meg a Rákóczi híd mellett!

Inkább nézzünk a másik irányba, kelet felé: az előtérben jobbra a Kopaszi-öböl és -gát látható, a budapesti közterületfejlesztés történetének egyik sikere a nagyon kevésből. A háttérben, a Duna túloldalán meg egy stadion, mert az nagyon kellett oda. Egy stadion, ami mellett úgy megy el egy gyorsvasút (már hogy a csepeli), hogy nincs még ideiglenes megállója se. Nem állítom, hogy egy város fejlesztésében a tömegközlekedés az egyetlen fontos szempont, de az biztos, hogy sehol nem ignorálják olyan büszkén a témát, mint nálunk.

De mielőtt még jobban felidegesíteném magam, inkább térjünk vissza a kezdeti nézethez, csak negyed órával később :) Azért érdekes volt itt fent lenni ilyenkor!

Két dolgot biztosan lehet rólam tudni. Az egyik az, hogy erősen tériszonyos vagyok, a másik pedig az, hogy imádom a magas helyeket és dolgokat. Nem ilyen "önmagam félelmeit legyőzős" módon, egyszerűen csak ha valahova fel lehet menni, akkor oda fel kell menjek - aztán vagy sikerül, vagy nem. Például repülőgépen soha nem volt bajom a magassággal. A tériszonyom öt- vagy hatévesen derült ki a sástói kilátóban, melynek a család többi tagjával ellentétben nem mertem felmenni a tetejére - aztán mégis fel akartam menni, úgyhogy anyunak kétszer kellett fordulnia. Most ugyanide rándultunk ki; nem a torony miatt, hanem mert szép őszi hétvégéken ki kell menni a zöldbe, és a Mátra jutott az eszembe úticélként.

Annyi szárazra került balatoni strandos és dunai sziklás kép után itt van még egy ilyen fotó, a hasonló állapotban levő Sástóról. Ez a víz 507 méter magasan egy lápos területből lett kiszabályozva; a mélysége egy méter szokott lenni, de most finoman szólva nem volt annyi.

A sztrókos kinézetű Popeye hiába próbál csónakázásra rábeszélni, ezen a tavon szerintem rettentő sok spenót elfogyasztása után is nehéz lenne hajókázni :)

Azon gondolkodtam, hogy azokat a vastag nyomokat vajon mi csinálta a sárban, remélhetőleg nem biciklisek.

A sástói szerkezet eredetileg olajfúrótoronynak készült Algyőre, de nem felelt meg a szabványoknak, úgyhogy átkerült ide, ahol kilátóvá építették át. 53 méter magas, csigalépcsőn lehet rá felmászni.

Életem során kétszer biztos fel mertem mászni a tetejéig, még többször viszont nem, és most is csak az első kilátószintig jutottam. Érdekes dolog ez a tériszony: általában azt hiszem, hogy az adott szerkezettől függ, bízom-e benne, hogy elbír, de itt mégse esett volna jó továbbmenni, pedig tudom, hogy nem fog szétesni, ha már ötvenvalahány éve nem tette. Ráadásul sok kilátóval ellentétben ennek a korlátja és a csigalépcsője is jól meg van csinálva, nincs az az érzésem, hogy kieshetek... és mégse bírtam feljebb menni. Hetvenvalahány éves édesanyám azért felment a tetejéig, szóval a tériszonyt biztos nem tőle örököltem.

Másrészt viszont valahol érthető, hogy nem mertem felmenni, hisz ahogy itt látható, a torony a Holdnál is magasabbra nyúlik :)

A következő megálló a Kékestető volt. Itt már jártam másfél hónapja, de pont tűzriadó volt a toronyban, ezért nem engedtek fel.

Most felmehettünk, de nem teljesen, csak a beüvegezett büfészintig. Igaz, az üveg nem sokat zavart a fotózásban, mert eleve elég párás idő volt, nem lehetett túl messze ellátni.

A nyárközepi balatoni életképek a jelek szerint nem sok embert érdekeltek, pedig most tényleg más volt ott lenni, mint máskor, elsősorban az alacsony vízállás miatt. A múltkor megígértem, hogy felrakok képeket és videót arról, hogy mennyit változott a Balaton vízszintje augusztus óta, most itt az ideje ennek:

Szeptember 5-re már elég látványosan pocsolyává apadt a balatonlellei hajóállomás melletti strand, ...

... két héttel később pedig már inkább homokos tengerpartnak tűnt, mint olyan helynek, aminek amúgy víz alatt kellene lennie. Sajnos nem volt annyi eszem, hogy ugyanarról a stégről fotózzak, akkor drámaibb lenne az összehasonlítás, de azért így se szép látvány.

Ugyanez pepitában: már szeptember 13-án is elég kevéssé emlékeztetett strandra a földvári tópart, de a helyzet sajnos fokozódott, és ...

... szeptember 26-án még furcsább volt leereszkedni ezen a lépcsőn. Mert persze le kellett mennem, hiszen vagy 15 éve nem jártam a tóban. Most jártam, csak nem lettem vizes.

Erre a részre az ismerőseim azt mondják, hogy rendes víznél se versenymedence, inkább csak lábáztató, de azért határozottan nem kellemes látvány így. Amúgy a szárazra került iszapon sétálni egyátalán nem olyan, mint homokos tengerparton grasszálni. Igazából annyira nem is száraz, elég sok víz meg lehet kötve benne.

És van még egy szokatlan mellékhatása az alacsony víznek: a legtöbb hajóra normál esetben felfelé kell mászni beszálláskor, most viszont határozottan lefelé mutatnak a beszállóhidak, sőt, mindenféle improvizált megoldást kell alkalmazni, hogy ne lejtsenek túlságosan. Itt például egy zsámolyt tettek alá, ...

Tudom, hogy sokan nem értik, mi a jó az "előző évben balról jött ez a hajó, idén viszont jobbról" jellegű képes beszámolókban, de idén tényleg más volt a Balaton, mint korábban. És nem csak abban, hogy míg régebben felfelé kellett beszállni a hajókra, addig most lefelé lépkedtél a pallón, vagy hogy látványosan iszapszínű csíkot húztak maguk mögött a hajók! Konkrétan egyik szombaton még gond nélkül kikötöttünk Szigligeten a katamaránnal, egy héttel később fura hangokat hallottam továbbindulás után, még egy héttel később pedig már nem álltunk meg ott, mert hát azok a fura hangok bizony a hajótest és a tó fenekének találkozásának voltak köszönhetők. Ezen felül persze azért voltak nyugodtabb pillanatok is, szép vitorlások, szép naplemente, szép tanúhegyek. A mindennapi élményeken túl a két új katamaránt is szidom egy picit, mert két éven át visszafogtam magam, de már nincs kedvem hozzá: azok a hajók bizony nem jók ide, és nem csak azért, mert rondák. Szóval ez most egy szokásosnál színesebb válogatás lett, a szokásosnál több videóval:

Kis víz, nagy hajók, vitorlások, kergetőző katamaránok
2026 június végétől augusztus elejéig a Balatonon

Eddig nem akartam túlzásba vinni a katasztrófaturistáskodást, de azért furcsa lenne nem megemlékeznem arról, hogy csak 2003-ban volt kevesebb víz a Balatonban, mint most:

Bár három évvel ezelőttig nem követtem figyelemmel a tó életét, 2003-ban véletlenül pont láttam, hogy mekkora területek kerültek szárazra, ezért eddig nem izgultam. Csak az elmúlt 2-3 hétben kezdtem azt érezni, hogy ez most akár még csúnyább is lehet, úgyhogy elkezdtem megörökíteni az egyre apadó vizet. Ez a rövid videó viszont még eme fordulat előtt készült, és inkább csak a szokatlan látványt mutatja; az azóta készült felvételeket majd később felrakom. Magyarázó felirat is tartozik hozzá, hogy érthető legyen, éppen mit látunk:

Ahhoz képest, hogy ez a filmecske április közepén készült, a folyó úgy tele volt városnéző hajókkal, mint régen főszezonban se: csak jöttek, jöttek, jöttek! Volt ott minden, a feliratozásban elolvasható, hogy épp mit is látunk. Az információk nagyrészt a hajoregiszter.hu oldalról származnak, ezúton is meg szeretném köszönni a munkájukat!

Júniusban volt egy olyan buta ötletem, hogy egy balatonföldvári hajózás előtt ugorjunk át kedvenc fagyizómba Balatonszemesre. Azt hittem, hogy majdnem két óra elég lesz ahhoz, hogy átjussunk Szemesről Földvárra.

De tévedtem, mert elromlott a balatonlelle-felsői váltó. 

Mint előző nap.

Meg mint rákövetkező nap.

Ez tökéletesen tönkrevágta a programunkat, mert taxit nem sikerült találnunk, ismerős nem volt a környéken, a stoppoláshoz meg öregek vagyunk. Jobb híján megvártuk az első hazafele tartó vonatot, és hagytuk a tavat, a hajójegyeket meg visszaváltottuk. Apró érdekesség volt, hogy ilyen tömöttnek még sose láttam ezt az állomást, pedig két éve gázolt a vonatunk a bejáraton, és akkor is minden megállt. A videóba egy pár nappal korábbi Flirtös vonatot is bevágtam, hogy hosszabb legyen láthassuk, milyen az, amikor épp megy a forgalom :)

Idén rendesen meg akartam magamnak nézni a Kékszalagot, úgyhogy szabadságot vettem ki. A csütörtök reggeli indulást karnyújtásnyi távolságból néztük édesapámmal a Jókai nosztalgiahajó fedélzetéről. Ezután autóval eredtünk a tókerülő verseny nyomába, és hamar kiderült, hogy az ember vagy az első 7-8 hajót követi, vagy a mezőny maradékát, mert ezek már az elején se nagyon férnek rá egy képre, aztán pedig szó szerint egy-másfél napnyi távolságba kerülnek egymástól. A természetesen feliratozott videó Füreden, a starttal kezdődik, az első 5 helyezett kapásból látszik is, ahogy elhúz, aztán legközelebb Tihanyréven láttuk őket, ami az egyetlen hely, ahol szárazföldről is közelről lehet figyelni őket. Ezután egy közel egynapos Balaton-kerülő túra következett sok fagylaltozással és egyéb hidratálással, mert a szél elállt, és nem tudtunk elég lassan menni ahhoz, hogy ne fussunk túlságosan előre. Mindezt érzésre hatszáz fokos hőségben, nagyon nem irigyeltem a hajósokat! Délután három órát ültünk a fonyódi Szaplonczay sétányon, és alig láttunk olyan hajót onnan, amit nem láttunk már a rajtnál - igaz, egy részük már visszafele jött Keszthely felől, míg a többség még csak oda tartott. Másnap megint lementem a tóhoz, reggel tíz körül Tihanynál még csak az első 40 helyezett ment át, tehát több mint 24 óra alatt összesen ennyi hajónak sikerült megtennie a majdnem teljes távot! Ennél megdöbbentőbb volt, hogy délután hatkor Keszthelynél még mindig láttunk versenyzőket, igaz, épp visszafordultak Füred felé. Csak hogy el tudjuk időben helyezni a két végletet: az első befutó az első nap, azaz csütörtök este tíz után futott be a célba 13 óra 27 perces idővel, az utolsó pedig szombat reggel kilenc előtt 8 másodperccel! Nem vagyok elég képzett a statisztikához, de ha jól számolom, a versenyre nevezők 45%-a nem ért be a 48 órás szintidőn belül, vagy adta fel valami miatt a harcot. Elég kemény verseny volt!

Május végi, június eleji pillanatok a peronról nézve. A videóhoz kiadós magyarázó felirat tartozik, amit a "CC" gombbal lehet bekapcsolni - már ha nincs eleve bekapcsolva:

Őszintén szólva amikor júniusban megvettem a Sárospatak - Tokaj jegyet, nem tudtam, hogy ilyen komoly hajós élet van a Bodrogon: indulás előtt Sárospatakon láttunk egy szlovák vízibuszt, útközben láttunk egy ex-német sétahajót, Tokaj előtt pedig ott állt egy rakás jégtörő. Azt hittem, hogy egymagunkban fogunk pöfögni a végtelen ártéri erdők közt, ehhez képest hajómániásként is volt mit néznem!

Mi vele mentünk: a Sellőt 1960-ban Mohácson építették, a nyolcvanas évekig Iluska néven közlekedett, többek közt Budapesten is. Elképzelhető, hogy utaztam is vele a BKV színeiben.

A nagyjából háromórás Sárospatak - Tokaj út sokkal jobban tetszett, mint gondoltam volna: egyrészt a Bodrog komolyabb folyó, mint emlékeztem, másrészt folyamatosan kanyarog, úgyhogy mindig változott a táj: mindig máshonnan sütött a nap, mindig kicsit mások voltak a színek. Ráadásul az ártéri erdőkön és vízimadarakon kívül még olyan közlekedésbarát bónuszok is szembejöttek, mint az 1980-ban megszűnt Hegyközi Kisvasút 1913-ban épült hídja!

Olaszliszkánál hajtűkanyart dob a folyó, az utána levő egyenesben működik (?) ez a komp, melytől jó rálátás esik a Nagyboldogasszony-templomra. Sajnos nem sokat tudok az épületről, az interneten található összes leírás mintha ugyanannak a szövegnek a másolata lenne, de ha hinni lehet nekik, a tornya eredetileg katonai őrtoronynak épült, bár jelenlegi bástyaszerű kinézetét csak a XIX. században kapta.