Minden kötöttpályás rajongásom ellenére hagyományos értelemben vett turista vagyok. Mivel sem a tucctuccpartik, sem a sörözgetés nem érdekeltek, naplemente után is csak az utcákat jártam, közben megpróbálva lefotózni azt, ami épp szembejön. Például - bár az esti Berlin városképe szerény nyomott véleményem szerint messze nem olyan látványos, mint a budapesti - a Brandenburgi kapu a kék órában instant képeslaptéma amatőr géppel is:

Innen dél felé mentem, a Potsdamer Platz felé. Anno hosszan írtam arról, hogy itt húzódott a Berlini Fal talán legdurvább halálsávja, ami miatt gyakorlatilag semmi sem maradt a régi városszövetből, most azt is tudom demonstrálni, hol húzódott a demokratikus büntetőtábor nyugati széle:

A külső fal darabjait a járdában is jelzett csíkra állították rá - mi még "keleten" vagyunk, a föld alatti pályaudvar lejárópavilonja és a Sony Center már "nyugaton". Alig 24 évvel ezelőtt aki ezen a helyen megállt fényképezni, az vagy magas rangú állambiztonságis volt, vagy pár másodpercen belül halott...

Egy elegáns ugrással Kelet-Berlin egykor reprezentatív(nak szánt) városközpontjában, az Alexanderplatz-on termünk. A képen a két (szó szerint) legkiemelkedőbb látnivaló: balra az 1965 és 69 közt épített, 368 méter magas tévétorony, jobbra a '67 és '70 közt felhúzott, 37 emeletes Park Inn, leánykori nevén Interhotel szálló. Egyébként ez a kettő építészetileg tényleg kiemelkedik a környék modern épületei közül, bár az én kedvenceim nem ezek - de erről majd máskor mesélek.

A Világóra gyerekkorunkban minden nyelv- és útikönyben szerepelt, érdekes volt 2004-ben végre élőben is látni. Persze azóta se értem, mit kellene rajta nézni, de azért mindig lefotózom :)

Ha már itt vagyunk, ezt a videót is benyomom: eredetileg a kivilágított épületeket akartam fotózni, de a szél olyan lökéseket produkált, hogy kiderült, potyára hoztam magammal az állványt, mert mindig bemozdul a kép. Persze azért nem teljesen potyára, mert a Vörös Városházát és a Nikolai-negyedet le tudtam kapni, ott nem volt akkora huzat. Itt mindenesetre inkább csak videóztam: a pályaudvarra befutó, és onnan elinduló vonatokat, a gyalogoszónán csökkentett tempóban átguruló villamosokat...

És ha már láttuk a múltat, a közelmúltat és jelent, nézzük meg a jövőt, pontosabban a helyet, ahol a jövő Berlinje épül: az új főpályaudvar környéke a második világháború végére romkertté vált, és ezt követően a közelmúltig úgy is maradt. Most telik meg élettel: esténként a toronydaruk sorainak piros fényei rajzolnak csillagképeket az égre (puff, ez azért egy kicsit túlságosan is költőire sikerült - ma valahogy ilyen lila hangulatban vagyok). Kíváncsi vagyok, milyen lesz majd - nem fantáziarajzon, hanem a valóságban! Persze nekem a ma még kicsit a semmi közepén álló főpályaudvar önmagában is élménynek számít :)