Olybá tűnik, hogy ez egy ilyen zenés hét lesz, remélem nem baj. Aktuális témánk egy olyan gitáros, akit én személy szerint überzenésznek tartok, de aki zenéjével és lényével annyira megosztja a zenerajongókat, hogy bizonyos klubokból örökre kizárhatja magát az ember, ha rajongásának hangot ad. Yngwie J. Malmsteen-ről van szó, aki a nyolcvanas években újradefiniálta a "gitárhős" szó jelentését, elindította a hatvannegyedek és százhuszonnyolcadok versenyét, és mindeközben még arra is volt ideje, hogy alaposan elhízzon.
Fentebb említett megoszló vélemények miatt (nem akarom, hogy csomóan kiszedjék a blogot a kedvencekből;) inkább némi ellenpropagandát szeretnék folytatni, bemutatva, hogy tulajdonképpen Yngwie (akinek neve eredeti formájában fiatal vikinget jelent) csak egy nagyra nőtt gyerek, aki gyerekkorában túl sok Bachot és Paganinit hallgatott, és aki imádja, hogy felnőttként is ugyanúgy tépheti a húrokat, mint tinédzser korában, csak most mellesleg van még több száz gitárja, pár Ferrarija, villája, stb is mellé. Ha esetleg mégis van igény rá, szívesen összedobok egy színes-zajos életrajzot róla, most inkább hallgassunk némi zenét tőle.
Kezdjük egy némileg meglepő feldolgozással - az eredeti előadók szintén svédek (na jó: 3/4-ük az, a maradék norvég) - de ők nem teljesen így játszották a számot :)
A "klip" természetesen csak egy rajongó által lett összevágva, de azért üt. A következő "videó" szintén rajongói mű, úgyhogy akár becsukott szemmel is hallgathatjuk:
Igen, ez az Aerosmith Dream on-ja. És nekem bizony jobban tetszik, mint az eredeti. Még jó, hiszen Ronnie James Mogyoró Dio énekel benne - tőle még a Kozsó-féle Szomorú szamurájt is szívesen hallgatnám! Ezen túl szerintem Yngwie is jól elkapta a ballada hangulatát, és nem tekerte teljesen szét, pedig ő amolyan "paganinisen" szeret minden két hang közé még hat másikat bejátszani :)
A következő szám már két verzióban is szerepelt itt: egyszer eredetiben, Cozy Powell kapcsán, egyszer pedig Brian May feldolgozásában. Nos, itt van Lars Johan Yngve Lannerbäck/Malmsten-féle verzió (bár ekkorra már rég amerikanizálta a nevét, azért jó volt így is leírni):
A feldolgozás egyébként nem egyszerű vendéglátózás keretében történt: a videón az Alcatrazz nevű formáció látható, mely a Rainbow (egyik) korábbi énekesének - Graham Bonnet-nek - az együttese volt. Nem mondom, helyenként mintha hamis lenne (és nem csak a videó csúszására gondolok), de hú, azt a Flying V - Fender keverék gitárt (talán az Aria gyártotta?) de elfogadnám!
És sajnos ismét egy barkácsvideó következik; igaz, úgyis a zene a fontosabb:
A szám természetesen Ozzy Mr. Crowley-ja, minden idők egyik leghátborzongatóbb metálgitár darabja. És bár a Randy Rhoads-féle erdeti egy másik világ, meg kell mondjam, nekem ez is bejön. Hallottam már Jake E. Lee által feldolgozva is ugyanezt, és az rosszabb volt - pedig hát Lee konkrétan éveken át Ozzy gitárosa volt. A többi zenész szintén nem akárki: a dobokat Tommy Aldridge ütögeti (aki nem ismeri őt: Ozzy-tól kezdve Gary Moore-on és a Motörhead-en át a Whitesnake-ig gyakorlatilag mindenkivel játszott már), a billentyűknél a(z ex?) Dream Theater-es Derek Sherinian, az énekes pedig az azóta már Judas Priest-en kívüli Tim "Ripper" Owens (a beköszöntő sikoly ennek megfelelően Halfordosabb, mint maga Halford).
És mivel is fejezhetném be ezt az oldalt? ... Hát... tényleg, mivel is?
Például egy önfeldolgozással:
Merthogy ez egy eredetileg rockbandára írt Malmsteen-szám, villamosított versenyművi (nagyzenekar vs. gitár) felállásban előadva. Az első pár másodpercben valószínűleg mindenkinek világos lesz, mire utaltam azzal, hogy az ifjú Yngve kicsit túlzásba vitte a Paganini-hallgatást - de a tizennyolcadik másodperctől kezdve KLASSZIKUS az, ami szól. 1:22/2:22/2:39 környékét pedig tanítani kellene ének-zene órán :) Jó szórakozást!
Ez megy most