Nem sok kedvem van bármit is csinálni... pontosabban semmit sincs kedvem csinálni. Ez viszonylag ritkán fordul elő velem, a blogban mégis sokat olvashattok ilyesmit, és ez arra utal, hogy ha nincs kedvem semmihez, akkor blogot szoktam írni :) Nem kell megijedni, a "nincs kedvem semmihez" biztosan jelzi, hogy nem fogok túlságosan mélyreható dolgot írni, inkább csak belinkelek ide pár videót, kedvenc együttesemtől.

Az biztosan állítható, hogy nem az 1989-es The Miracle című album volt a Queen pályájának csúcsponja, de azért voltak rajta jó pillanatok. Az első Queen lemezem a '86-os A Kind of Magic volt, ami szintén nem volt "Queen-i" értelemben progresszív, de nagyon kellemes poplemez volt, a nyolcvanas évek laza hangulatával, plusz pár keményebb darabbal (melyek minden idők lejobb Zs-kategóriás filmjéhez, a Highlander-hez készültek). Ehhez képest a Miracle még poposabb lett, így nem is nagyon figyeltem oda arra, amikor állandóan reklámozták a Sky One-on. A "vonatozós klip" persze tetszett, kellemes tempó, gőzmozdony, mi kell még a boldogsághoz? A lemezt magát csak Freddie halála után vettem meg, és kicsit levegőben lógónak találtam - igaz, akkor már sejtettem, miért volt az.

A legjobb számok szerintem azok voltak rajta, amik nem lettek slágerek, vagy amik csak kislemezen, illetve később CD verzióban értek utól. A legmegkapóbb darab a Was it all worth it?, részben a szöveg miatt ("megérte ez az egész?"), részben azért, mert ez egész progresszív volt. Volt stuktúrája, még ha kicsit másfajta is, mint a hetvenes évek zseniális számai esetén, voltak benne zenei poénok. Szomorú, hogy nincs hozzá klip, csak amit rajongók vágtak össze utólag:

Kicsit olyan a szöveg, mintha a Show must go on előszava lenne: már tudja, hogy nagy a baj, de míg ott már gyakorlatilag múlt időben foglalja össze az életét, itt még csak gyűjti az emlékeket, benyomásokat, hogy a végén végre kimondja: "Yes, it was a worthwhile experience / It was worth it".

A másik kedvencem eredetileg a Scandal kislemez B-oldalán jelent meg, aztán később végre a túlélő három tag is észrevette, hogy több van abban a számban: a poszthumusz Made in Heaven-re újrahangszerelték. Az a verzió hangzásilag egyértelműen lecsiszoltabb, viszont ez - az eredeti - szerintem hangulatosabb. A "hangulat" szó itt persze igazából melankólikusabbat jelent, bár a vokálba belevisítozó Freddie nem illik bele ebbe a vonalba:

Van még számuk ebből az időből, amit azóta se láttam sehol máshol, mint a Breakthrough kislemezen (ami persze semmit nem jelent, hisz nem kerestem, mert nekem megvolt:), pedig... Ez egy lazább, poénra vett blues-szerűség - szerintem jól érezték magukat, miközben összehozták (asszem fenn van a Youtube-on a stúdió session is, de a 2:40 körül beinduló jammelés önmagában is erre utal):

És maradjunk meg a B-oldalaknál: Roger összehozott egy tipikus, rideg hangzású, szintipop számot, amit aztán ő is énekelt fel, egy régi - sajnos a nyolcvanas években elfelejtett -  Queen-es szokás nyomán, miszerint nem csak Freddie tud énekelni. Nyilván nem olyan bombasztikus, mint egy A-listás Queen szám, de szerintem a slágerlistás, klipes látszatnál őszintébbek, szórakoztatóbbak ezek az eldobott, elfeledett darabok: