Mint azt korábban már említettem talán, nem vagyok konzummajom alkat; például teljesen hidegen hagy, hány Michelin-csillagos étterem van Budapesten, nem szoktam füstölt galambot fine dining-olni zöldséghabbal és zöldalma kocsonyába ágyazott libamájjal, illetve Starbucks Coffee nélkül se tartottam kevésbé élhető helynek a várost. Ehhez képest viszont kifejezetten örülök annak, hogy végre Pesten is van Hard Rock Cafe!

Hamis HRC Budapest pólót nagyjából a rendszerváltás óta árulnak a városban, ideje volt, hogy végre valódi is legyen! Kicsit ugyan meglepődtem, hogy a hosszú készülődés után mennyire csinnadratta nélkül indultak el (bár utólag láttam, hogy voltak plakátok, és lehet, hogy rádiókban is hirdettek, csak hát én nem hallgatok rádiót), de aztán rájöttem, hogy a Vörösmarty tér sarkán, karácsonyi időszakban reklám nélkül is lesz vendég. Tulajdonképpen örültem, hogy csak egy percet kellett várnunk helyre.

Aki még nem járt HRC-ben: ez egy alapvetően amerikai ételekben (barbecue, csípős csirkeszárnyak, héjában sült krumpli, hagymakarika, nachos, steak, burger, szendvics, ilyesmi) és koktélokban utazó szórakozóhely, ahol szerintem a körítés a lényeg. És most nem a tányéron levőre gondolok (bár az is jó: a héjában sült, pörccel megszórt krumpli isteni volt!)...

... hanem a falakon elhelyezett mindenféle rocktörténeti relikviákra. A budapesti étterem kétszintes, és mivel minket az alsóra irányítottak, nem láttam az egészet, de ott például Paul McCartney egy akusztikus gitárjával és Lennon egy öltönyével indítottak a lépcső mellett. Olyan az egész, mint egy könnyűzenei múzeum, ahol enni is lehet némi felárért - aki úgy jön ki egy HRC-ből, hogy előtte nem sétált körbe, végignézni a vitrineket, képeket, lemezborítókat, az vagy sznobságból, vagy tévedésből ment be ;) A fentebbi képen Hendrix egy fellépőruháját láthatjuk, mellette Slash egy cilinderét Izzy Stradlin gitárja szomszédságában (ez kicsit fura párosítás azért), lent pedig egy Ron Wood mintájú ESP Telecaster-t, a mester aláírásával.

Mivel gitármániás vagyok, először mindig a szárazfákat szoktam végignézni. Ha jól vettem észre (nem most, hanem korábban, más HRC-kben), vegyesen vannak egy-egy zenész hangszerei és olyanok kiállítva, amiket "csak" dedikált valaki. Általában a hangszer melletti tábla szövegéből kiderül, ha van valami konkrét jelentősége a hangszernek, például itt vagy ott, ezen vagy azon a lemezen használták. A jobb felső kép bal szélén levő Superstrat-szerűségen például hiába van rajta a Pantera összes tagjának aláírása, szerintem azon nem játszott Dimebag, míg a jobb alsó Jacksonról simán elhiszem, hogy az Anthrax-es Scott Ian lemezfelvételen is használta. Mellesleg ez a hangszer szerintem szebb, mint tőle balra a Blue Öyster Cult-os Eric Bloom nevével fémjelzett furcsaság. A bal felső sarokban a KISS Crazy nights című albumának aranylemeze, amit szegény Eric Carr-nak állítottak ki.

Nem sértésből írom, de nem csak a fiatalabbakra gondoltak (bár a bejárat két oldalán rögtön Korn-nal és Papa Roach-csal indítanak, amik nekem is túl újak:), hiszen az említett McCartney-gitáron kívül láttam Elvis egy ingét (gondolom nem egy és nem kettő volt neki:), a Status Quo-s (ha jól láttam) Rick Partfitt egy Telecasterjét, Keith Richards zubbonyát. Hogy ilyesmit is lássunk, itt van Mick Jagger egy fellépőruhája a hatvanas évek végéről, plusz egy másik fellépőruha, és egy szép akusztikus Epiphone a The Mamas and the Papas-tól. A kétkedőknek persze nem kötelező elfogadnia, hogy ezeknek valóban van valami köze nevezett művészekhez és formációkhoz, de szerintem sima dekorációként se lennének rosszak ezek a tárgyak!

Tényleg: aki járt az étterem felső szintjén, elmesélhetné, ott mit látott! Aki pedig illetékes, vagy ismeri a cég működését, mesélhetne arról, hogyan döntik el, melyik étterembe mi kerül, és hogy időnként változnak-e a kiállított dolgok. Csak mert én kicsivel több eredeti gitárt is el tudnék viselni; például nem rémlik, hogy láttam volna Flying V-t, pedig annál hardrockabb gitár nem sok van. Na jó, Lemmy Rickenbacker basszusgitárja is beférhetne még :)

Mivel születésnapi utódőzsölés jeligére néztük meg a helyet Riannával, ettünk is - biztonsági játékosként egy olyan kétszemélyes fogással, amit már ismertünk. És bár félő, hogy metropolitán blogger manírnak tűnik, le kell írnom, hogy a desszertnek rendelt créme brulée-jük is király volt! A hely kialakítását már láttam, hogy megkritizálták más blogban a kommentezők, de szerintem nincs gond vele. Én ugyan még csak európai HRC-kben jártam, de mindegyik kicsit más volt, mint a többi, ellenben úgy voltam a budapesti étteremmel, hogy ha hirtelen rövidtávú amnézia tört volna rám ott ülve, nem tudtam volna hirtelen megmondani, melyik ország melyik városának HRC-jében vagyok, csak annyit, hogy egy HRC-ben vagyok. És ennek a műfajnak ez a lényege.