Régebben írtam egy hosszabb bejegyzést a világrendszerek közti átszállóhelyről, a Friedrichstrasse-i pályaudvarról (Bahnhof Friedrichstrasse) - most megmutatnám azt is, hogy néz ki a hely manapság.

De előtte egy kis történelem, a Berlini Fal előttről: az eredeti pályaudvart - még csak négy vágánnyal - 1878 és 82 közt építették. Mivel a kapacitása kevésnek bizonyult, 1914 és 1925 közt több lépésben átalakították és kibővítették; ekkor épült a négyvágányos nagycsarnok mellé a kicsit magasabban fekvő, ma a kelet-nyugati S-Bahn által használt kétvágányos kiscsarnok. 1923-ban nyitották meg a Friedrichstrasse alatti, ma U6-nak nevezett metróvonalat. 

De a metróval még nem volt vége a föld alatti építkezéseknek: 1934 és 36 között épült meg az észak-déli S-Bahn alagút első szakasza, mely a pályaudvar nyugati vége alatt, részben a Spree mellett halad, majd átmegy az U6 alagútja fölött, és a folyó alatt. Az S-Bahn földalatti állomása, az U6 és a pályaudvar közt természetesen összekötő járatok épültek - amikor 1945. május 2-án a németek felrobbantották az S-Bahn alagútjának födémét a Landwehrkanal alatt, ezeken a folyosókon át árasztotta el a víz a metróhálózat egy részét is.

Kelet-berlini idill a nyolcvanas évek elejéről: csuklós Ikarus, IFA-reklám - és kerítések a viadukt átmenő vágányai mentén

A következő fejezet a Berlini Fal korszaka, melyről korábban ugyan már írtam, de azért összefoglalom: a vasúti pályaudvar két vágánya csak Kelet-Berlin felé, két vágánya csak Nyugat-Berlin felé indított S-Bahn vonatokat, két átmenő vágány pedig határállomásként üzemelt a távolsági vonatok számára. A föld alatti állomásokat - mind a metróét, mind az S-Bahnét - nyugati vonalak használták, melyek csak itt álltak meg Kelet-Berlinben, hogy az utasok átszállhassanak a vonalak közt.

A földalatti S-Bahn állomásról felvezető lépcső feletti felirat: a határátkelőhelyhez / az S-Bahnhoz / a távolsági peronhoz

A nyugat-németek és külföldiek határellenőrzés után akár be is léphettek innen Kelet-Berlinbe, míg a keletiek ezekre a vonalakra csak különleges engedélyek beszerzése  után juthattak (volna) be. 1972-ig a nyugat-berlinieknek se volt sokkal egyszerűbb belépniük Kelet-Berlinbe, akkortól kezdve azonban előzetes igénylés után megkaphatták az ún. vízum megszerzésére feljogosító elismervényt (aki tud jobb fordítást a Berechtigungsschein szóra, ne tartsa magában!), aminek birtokában aztán kaphattak egy egynapos vízumot a határállomáson. A hosszabb tartózkodást lehetővé tevő vízumhoz nehezebb volt hozzájutni, például meghívó kellett hozzá. Igaz, volt egy kilenc alkalomra szóló engedély is, ez már szinte bérletnek számított keletre. A kelet-berliniek átjárása nyugatra persze ezután is korlátozva maradt, és nyilván nem a nyugat-berliniek miatt.

A Kelet-Berlint elhagyó nyugatiak, a külföldre vagy Nyugat-Berlinbe (a kettő nem ugyanazt jelentette) utazó keletiek és külföldiek a fentebbi képen látható épületben estek át a kiléptető ellenőrzéseken; ezt az helyet a kettészakadt családok tagjainak búcsúzkodása miatt a "Könnyek Palotájának" (Tränenpalast) hívták. A pavilon ma már nincs összekötve a pályaudvar folyosóival, de történelmi emlékként műemléki védelem alatt áll.

Maga az állomás erősen ívben fekszik, a peronok nagy részét befedi a két csarnok fémszerkezetű teteje. A fenti kép a legdélebbi peronról készült: a Fal idején ez volt az átmenő/határátlépő vonatok fogadóhelye. Ahol a mai képen az emberek állnak, onnan indult régen a nyugati oldali S-Bahn, mely a pályaudvar keleti végén természetesen ütközőbakokban végződött. A háttérben a kiscsarnokban egy S-Bahn szerelvény áll.

A nyugati S-Bahn peron 1989 novemberében, a kelet-berliniek engedély nélkül Nyugat-Berlinbe utazásának engedélyezése után

Fent láthatjuk, hogyan nézett ki a nyugati oldali S-Bahn peron a Fal még csak ideiglenes megnyitása idején. Az emberek ezrével tódultak át a másik oldalra, de elvileg még volt határ, így a határőrök bőszen osztogatták a stempliket. Ezeket a vágányokat a keleti oldali S-Bahntól egy plafonig érő átlátszatlan fal választotta el, mely ezen a képen látható is a "nyugati" S-Bahn mögött. A fémfal helyén sokáig csak magasított rácsüveg volt, amin keresztül  a keleti oldalról ki lehetett venni, ahogy a nyugati oldalon mozognak a vonatok, illetve hallani lehetett a bemondásokat is, de a jelek szerint a rendszer urai szerint ez túl nagy szabadság volt, így jött helyette a teljes magasságú fémfal...

És ilyen volt a keleti S-Bahn vége a nyugati oldalról nézve: takarás az utca felől, takarás a keleti peron felől, kerítések és őrtorony. Mivel ez a peron is NDK felségterület volt, viszonylag kevés kép készült róla, mivel a helyiek nem szívesen kockáztatták, hogy a határőrség vagy a Stasi fogdájában kössenek ki. A visszaemlékezések szerint a nyolcvanas évekre már minden be volt kamerázva, és persze a környéken várakozó civilek közt is mindig lehetett "hivatásos civil", úgyhogy legtöbbször kabát alól, táskából, rejtekből, haverok takarásából fotóztak a bátrabbak is. A csarnokban még nehezebb volt a helyzet, hiszen ott a határátlépő vonatok miatt egy toronyból és a függőjárdákról is figyelték a peronokat a szervek. Szerencsére nem folyamatosan, úgyhogy erről is van kép:

Most pedig nézzük meg, hogy néz ki ma a pályaudvar, melynek már csak két vágányát használja az (átmenő) S-Bahn forgalom; a másik négyen a helyi és regionális forgalom osztozik (az IC-k, EC-k és ICE-k nem állnak meg):

A videó készítésének apropója az volt, hogy borzasztóan esett odakint, de aztán ottragadtam a vonatok miatt. Végtelennek tűnő fehér ICE-k, emeletes vonatok minden mennyiségben, mozdony- és S-Bahn indulások hangja, illetve a főpályaudvaron látott lengyel Siemens-mozdony és a magánvasúti dízelmotorkocsi is felbukkan.

És egy kis bónusz a bejegyzés végére: az U6 Friedrichstrasse állomása igazi klasszikus "berlini metró" hangulatot áraszt sárga csempeburkolatával. Ehhez a síneken kolbászoló egereken kívül a papírcetlire nyomtató pénzbedobós mérleg is hozzátartozik. Persze nem csak itt találkozni ilyennel, de aki erre jár, ne hagyja ki - ha tart az eredménytől, legfeljebb ignorálja azt, a lényeg úgyis az az élmény, ahogy a lehulló érme után életre kell a berendezés, és némi morgás-csörgés-berregés után objektív ítéletet mond tömegünk felett ;)

A régi (1988-as) képekért külön köszönetet szeretnék mondani Gustav Stehno-nak!