Változó, hogy ki hogy van a feldolgozásokkal, de legtöbben valószínűleg úgy, hogy igazán csak azt a verziót fogják szeretni, amihez valami élményük kötődik: amikor gyerekek voltak, és mindenütt az adott szám szólt, amit egy fontos randevún hallottak, amit megpróbáltak eljátszani a középiskolai bandával. A rendszeresen zenét hallgató ember is, bár tudja, hogy a feldolgozás természetes dolog (már csak azért is, mert a kezdő együttesek kénytelenek másokat is játszani, nem csak a saját számaikat), azért ha rátalál az "ő" verziójára, a többit már sose fogja úgy szeretni. Én is így vagyok ezzel, de nem mindig. Ami innentől jön, az talán a szokásosnál is szubjektívebb lesz, úgyhogy kéretik észben tartani, hogy ez csak egy vélemény...

Gary Moore általánosságban szeretett zenét játszani, nem csak a saját számait, és ez a (jó) szokása megmaradt élete végéig, de persze bármit játszott, az valahogy gerimóros lett. Én pedig bevallom, ezeket a feldolgozásokat általában jobban szoktam szeretni, mint az adott számok eredetijeit. Itt van például ez a vicces Yardbirds szám 1966-ból:

Szüleimnek ez valószínűleg klasszikus, nekem viszont tingli-tangli mjúzik. Érdekes módon a felvételen eredetileg játszó gitáros, Jeff Beck (aki nagyon nem akárki!) is így érezhette, mert két évvel később újra eljátszotta a számot, immár saját bandájával, amiben olyan névtelen alakok játszottak még, mint Ron Wood, aki később a Rolling Stones-ba került, vagy Rod Stewart. Ez már számomra is értelmezhető rockzene:

... de azért nem az igazi. (Aki röhögni akar, nézze meg ezt a tévéfelvételt is az itt valamiért "Timmy"-ként bemutatott, pre-Led Zeppelin Jimmy Page-dzsel;) Én már csak azt fogom szeretni, amit Gary 1984-ben a Victims of the Future című lemezén játszott, és amit most egy élő felvételen mutatok meg (mert a klipje elég nevetséges, plusz a szóló végét is kivágták belőle, a basszus meg érdekesen fel van nyomva benne):

Kemény, mint a vídia, szüleimnek talán nem tetszene, én meg imádom :) Hasonló változtatás történt a Don't let me be misunderstood című Animals számmal, aminek amúgy az eredetije is jó:

... de azért közelebb áll hozzám ez a "power" verzió, Tommy Aldridge-dzsel (Ozzy, Whitesnake, stb) a dobok, és Don Airey-vel (Rainbow, Colosseum II, Ozzy, Whitesnake, mostanában Deep Purple) a billentyűk mögött:

Aztán itt van ez a Free szám. Valahogy szétfolyik a dal, a vokál pedig erőtlennek tűnik:

... legalábbis Gary verziójához képest - persze ez egy élő felvétel, annak minden bajával és bájával:

Egyébként a ritmusszekció ezen a felvételen se rossz: a dobok mögött a Deep Purple-ös Ian Paice ült - valahogy a legnagyobb zenészek szerettek Gary-vel játszani, komoly elismerés lehetett ez neki! De menjünk tovább: vajon hányan tudják, hogy Gary Moore egyik leggyakrabban játszott instrumentálisa:

... szintén feldolgozás? Eredetileg jóbarátja, Cozy Powell 1979-es szólólemezén szerepelt, Max Middleton írta, és Peter Clempson játszotta fel a gitárt. Érdekes, hogy ugyanezen a lemezen Gary is játszott egy számot, lehet, hogy itt döntötte el, hogy egyszer még gerimórosítja? Mindenesetre itt az eredeti:

Szintén Gary Moore-ral lett széles körben ismert Jimmy Rodgers eme száma:

Tudom, hogy az a baj velem, hogy nem vagyok trú bluesrajongó, és imádom a jól megtépett gitárokat, de nekem így még jobban tetszik:

A bejegyzés végére egy megható feldolgozás, amit Gary korán elhunyt példaképe, Roy Buchanan emlékére rögzített 1989-ben:

Itt hallhatóan nem akarta újra kitalálni a számot, csak szeretettel eljátszotta, a saját gitárján, a saját ujjaival. Nem is akarok véleményt mondani, hogy melyik a jobb, mert az eddig látott-hallott példákkal ellentétben is az eredetit is gyönyörűnek találom: