2013/14 arról szólt, hogy felfedeztem magamnak a Hammond orgonát (sajnos nem élőben, a szobám sarkában, pedig az lenne az igazi:), 2015 pedig - legalábbis egyelőre - arról, hogy elkezdtek érdekelni a szintetizátorok. Persze jó kérdés, hogy mit is értünk pontosan szintetizátor alatt. Gyerekkoromban minden billentyűs elektronikus hangszer annak számított, ami többet tudott, mint egy zongora, vagy egy elektromos orgona - pedig a szintetizátorok egy része orgonahangon is meg tud szólalni, a villanyorgonák egy része meg tulajdonképpen egyszerű szintetizátornak tekinthető...

A múltkori, atomrobbantások fényében hawaiizó bejegyzést a Tornados Telstar című számával fejeztem be, és hirtelen elkezdett érdekelni, mit is hallunk, milyen hangszer adja ki azt a furcsa, kicsit idegesítő sípolást. Nos, egy Clavioline nevű kütyü:

... ami abban a számban egész jól szól ahhoz képest, ahogy ezen a videón ;) Alapvetően egy elektroncsöves oszcillátorról van szó, melynek kimenő jelét össze-vissza manipulálva különböző fülsértési fokú hápogások voltak megszólaltathatók a billentyűzet segítségével. Az erősítő és hangszóró külön dobozban foglalt helyet, de ahhoz képest, hogy 1947-ben találták ki, tulajdonképpen egész ügyes szerkezet volt - ennek megfelelően több cég is gyártotta, és sokan használták; többek közt egy ilyet hallunk Del Shanon Runaway című számának szólójában is.

De messze nem ez volt az első elektronikus billentyűs hangszer - ráadásul eleve nem mindegyik próbált meglevő hangszerekre hasonlítani: az 1920-as/30-as évek fordulóján kifejlesztett Trautoniumot például egy fémlaphoz hozzáfogott vezetékkel lehetett megszólaltatni. A kezdetben egyszerű csöves készülékből később félvezetős, igen komoly hangszer lett - ami legalább annyira "ufó kinézetű" maradt, mint az eredeti, és amit többek közt a filmesek is imádtak: ezzel készültek például a Hitchcock-féle Madarak horrorisztikus hangjai. Akit bővebben érdekel a nem kicsit egzotikus hangszer működése, itt olvashat utána.

Az 1928-as Ondes Martenot eredetileg egy gyűrű vezeték mentén jobbra-balra csúsztatgatásával volt megszólaltatható, később azonban zongora jellegű billentyűzetet is kapott. Érdekes, hogy a billentyűk/gyűrű csak a hang magasságát szabályozzák, megszólaltatásuk bal kézzel történik, egy... izébigyót (esetleg nemtudommit) nyomogatva. Még érdekesebb, hogy a billentyűzetet oldalra mozgatva vibratót kapunk. A fura jószágot a nyolcvanas évekig gyártották - pontosabban más néven még most is készítik. Érdemes megfigyelni, hogy a Clavioline-hez hasonlóan ez is francia találmány, és nem az utolsó a sorban - ha Amerikában születik, talán ma is alapvető hangszer lenne a popzenében :)

Érdekes, hogy az elektromechanikus orgonáival máig legendásnak számító Hammond is megpróbálkozott "solid-state" hangszert létrehozni: az 1939 és 1942 közt gyártott Novachord mégse lett sikeres. Pedig ez tulajdonképpen egy elég komoly polifónikus (egyszerre több hangot megszólaltató - az "újkori" szintik egy része is csak egy hangot tudott kiadni egy időben) hangszer volt - lehet, hogy a beépített 163 elektroncső - na meg az azt kiegészítő elektronika - megbízhatatlansága ment a használhatóság rovására?

A Novachordnál jelentősen egyszerűbb és kisebb hangszer volt az 1940-től gyártott Solovox, ami - ahogy neve is sejteti - egyszerre csak egy hangot tudott megszólaltatni. A korábban mutatott Clavioline-hez hasonlóan lehetett használni, alapvetően valamilyen másik billentyűs hangszer, például egy zongora alá rögzítve. A hang képzése, erősítése és megszólaltatása egy rakás csövet tartalmazó, viszont kellemes korabeli dizájnnal rendelkező dobozzal történt - annyira nem lehetett rossz konstrukció, ha a Youtube ma is tele van az ilyenekről készült videókkal...

"Hohner Multimonica" by Axel Hartmann - originally posted to Flickr as DSCN3315. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Kicsit korábban (1937-ben) kezdték Németországban a Warbo Formant Orgel gyártását. Erről is azt írják, hogy polifónikus szintetizátor volt, viszont filmet sajnos nem tudok róla mutatni. A későbbi, egyszerűbb modell, a Multimonica is kevés helyen látható-hallható, de amilyen hamisnak hallom, lehet, hogy ez nem is baj :) Ez a hangszer egy harmónium (?) és egy analóg szintetizátor volt egymás mellé (alá) építve; feltalálója, Harald Bode később a műfaj nagy cégeinek is dolgozott, például a Moognak.

Végezetül egy részlet egy tévés játékból, '66-ból, az Ondioline nevű, az 1940-es években egy francia által feltalált masinával - ami szerintem még a jóval későbbi szintikhez képest is igencsak jól emulálja a valódi hangszerek hangját! A meggyőző megszólaláson túl ennek a hangszernek is voltak különlegesnek tűnő tulajdonságai: egy fémszalag ütögetésével perkusszív hangzásokat lehetett megszólaltatni, a klaviatúra oldalra mozgatásával pedig vibratózni. A bohóckodás után, a nyolcadik perctől kezdődő számot is érdemes meghallgatni: szerintem most látok először rajzfilmzenét élőben létrejönni :) Az Ondioline-nak saját weboldala van, ott lehet róla bővebben olvasni.

... folytassam? Csak hadd ne a tereminnel, azt ezekhez képest szerintem elég sokan ismerik :)