HamPLÓ

... az érdekesség kedvéért vonatok nélkül. Momentán úgyis teljesen mindegynek tűnik, mit töltök fel, nincs itt élet, úgyhogy a magam örömére csinálom tovább :)

Szent György-hegy: a nap balról sütötte a síneket, a szép háttér viszont pont ott volt, úgyhogy figyelmen kívül lett hagyva a megvilágítás iránya. Tudom, két éve már lelkendeztem arról, hogy a Tapolcai-medence milyen gyönyörű hely, de idén se sikerült ennek ellentmondó élményeket szereznem.

Szalmabálák. Milyen ártalmatlannak tűnnek, ahogy a fűben lapítanak, pedig... tényleg azok - szerencsére, mert különben nem lett volna jó háromegyed órát várakozni mellettük a 35 fokban. Vagy lehet, hogy így se tett jót? ;)

Nakéremszépen, annyira nincs semmi reakció mostanában a bejegyzésekre, hogy akár olyasmiről is írhatok, amiről tudom, hogy nem szokott túl sok visszhangot kelteni (lepjetek meg;): a Doctor Who-ról. Jó rég nem volt ez téma itt, egyszerűen azért, mert az utóbbi másfél évad elment mellettem - viszont imádom annyira a sorozatot, hogy nem akartam rosszat írni róla. Ugye már meséltem, hogy az első Doktorom a negyedik volt, aztán a sehanyadik, aztán a kilencedik:

... aztán jött a tizedik, akit eleinte nagyon utáltam, aztán hozzánőtt a szívemhez... és akinek az utolsó másfél évadjánál egyszerűen ráuntam a sorozatra. Pontosabban nem ráuntam, csak szerintem túltolták a dolgokat, a nyers marhaságot. Ami persze vicces, mert ez az a sorozat, ami az első perctől kezdve túltolja a dolgokat, és direkt választja a tudományos fantasztikum helyett az abszurd, meglepő, mondatni angolos fantasztikumot: minden idők három legjobb részéből egyet Douglas Adams írt, egyet Neil Gaiman, a harmadikat meg a BBC-s Sherlock agytrösztje. Ennél angolosabban furcsa aligha lehetne valami...

Namármost nekem egy ideje a tizenegyedik Doki a legkedvencebbem: Matt Smith szerintem zseniális volt a szerepben, és az ötödik és hatodik évadban marha jó részeket írtak neki, amikben kedvére brillírozhatott:

Annyira bejött ez az irány, hogy az előző két Doktor történeteire évekig rá se bírtam nézni! Aztán jött a hetedik évad, és valahogy végig hidegen hagytak a történetek - ráadásul nem tudott megfogni az aktuális companion se. Az ötvenedik évforduló alkalmából készített rész ugyan javított az évadon a szememben:

Biztos van, aki szerint túl sok Berlin volt mostanában a blogban, úgyhogy most szczecini villamosok jönnek - köztük jó sok ex-berlini :) A közepesen nagy hálózat láthatóan megújulás alatt áll: vannak jó minőségű pályák (még füvesített is), de azért többnyire lestrapált síneken gurultunk, illetve vannak új, alacsonypadlós villamosok (a szegedi PESA-k tesói), de azért a flotta gerincét Berlinből szerzett KT4-esek és T6A2 szerelvények alkotják. Egy vagy két klasszikus Konstal 105Na-t is láttunk, plusz néhány felújítottat (gyakorlatilag újonnan építettet), illetve egy nyolctengelyes, elvileg 105-ösre alapozott, részben alacsonypadlós csuklóst. Bővebb kommentár a videó felirataiban:

Magyarország - turbulens történelmének köszönhetően - nem bővelkedik román stílusú templomokban. Akad persze egy-kettő, de azért egy átlagos olasz nagyvárosban, vagy éppen Kölnben is több van belőlük, mint itt az egész országban. Az ember gyakorlatilag nincs hozzászokva, hogy itthon ilyen homlokzattal találkozzon:

Aztán a Bükkben mégis ott áll egy ilyen. Ráadásul olyan környezetben, melynek szintén szűkében vagyunk a vastag piros vonalon belül - a vadregényes fehér sziklákról beszélek:

Hu Totya - A feltöltő saját munkája: „Bél-kő in fog”. Engedély: CC BY-SA 3.0, forrás: Wikimedia Commons

Persze a Bélapátfalva fölött tornyosuló Bél-kő mai kinézetét a cementgyártáshoz kapcsolódó kőbányászatnak köszönheti, de ragyogó látványt nyújt, még ha másfélét is, mint eredetileg:

http://szepkilatas.blog.hu/2014/02/13/bel-ko_a_magyar_sziklaparadicsom: „Bél-kő (metszet)”. Engedély: Közkincs, forrás: Wikipédia

A templom egykor egy ciszterci apátsághoz tartozott, melynek építését félbeszakította a tatárjárás - a szakértők szerint látszik, hogy nem ugyanazok fejezték be, akik elkezdték. A következő nagy csapás, a török uralom idejére aztán már magától elnéptelenedett a kolostor, és a XVII. századra már csak romok maradtak belőle.

A XIV-XV. század során "gótizált" épületet végül az 1730-as években az akkori stílusnak megfelelően barokk elemek és berendezési tárgyak felhasználásával építették újjá. A környező egyházi épületek a XIX. században tűntek el (romjaikra gyár épült), így az 1930-as években már csak a templom műemléki helyreállításához tudtak hozzálátni. Ez azonban az eredeti építkezéshez hasonlóan félbemaradt - a második világháború miatt. A végső lépések végül az ötvenes-hatvanas években történtek meg.

Nemrég írtam Berlin többszintes átszállóállomásairól, de az akkori felsorolásban Berlin-Schöneberg csak megemlítve lett, rendesen bemutatva nem. Most pótlom ezt:

„Bahnhof Berlin-Schoeneberg“ von Axel Mauruszat - Eigenes Werk. Lizenziert unter Attribution über Wikimedia Commons

Az sűrűn beépített lakóterület déli peremén futó körvasútnak (Ringbahn) Ebertstrasse néven már a XIX. század végén volt itt megállója, de a dél-délnyugat felé elhaladó Wannseebahnra nem lehetett közvetlenül átszállni; annak északabbra, a Grossgörschenstrassénál volt megállója, ahonnét gyaloghidakon át lehetett megközelíteni a Ringbahnról az ún. Südringspitzkehrén át a Potsdamer Platzra betérő vonatok Schöneberg nevű megállóhelyét, ami értelemszerűen nem volt azonos a mai Schöneberg állomással. A Wannseebahn állomása később még messzebb,  a Yorckstrasséhoz került, az ekkorra már Kolonnenstrasse névre átkeresztelt régi Schöneberg megálló pedig a háború pusztításai miatt 1944-ben szűnt meg - helyén ma a 2008-ban megnyitott Julius-Leber-Brücke megálló működik. De ez persze csak közvetve kapcsolódik tartozik a témához, mert mi az 1933-ban megnyitott kétszintes átszállóállomással szeretnénk foglalkozni, melyet a fentebbi képen láthatunk. 

„Rote Insel18“. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Ezt a "toronypályaudvart" a Wannseebahn villamosításával összhangban építették: az Ebertstrasse névre hallgató Ringbahn-állomást kicsit keletebbre húzták (az épülete ma is megvan, mint a jelenlegi állomás egyik bejárata), és peront építettek alá a Wannseebahnnak, a kettő közé pedig lépcsőket.

A fentebbi képpen az alsó szinten állunk, a szerelvény észak felé indul. Tőle jobbra sejthető pár további vasúti híd is, nem használt vágányokkal: bár a Potsdamer Bahnhof utasforgalmát 1946-ban megszüntették, a teherpályaudvari rész egészen 1980-ig működött, ennek megfelelően ma is hosszan lehet felhagyott síneket látni az S-Bahn mellett. Sőt, néhány éve még a régi Kolonnenstrasse megálló peronjaiból is látszott valamennyi, illetve a Wannseebahntunnel, mellyel az S-Bahnt átbújtatták a másfele menő vágányok alatt ("helyet cseréltek a sínek"), ma is használatban van - teljesen értelmetlenül, mert semmi sincs már, ami alatt át kellene bújni. Nehéz elképzelni, de ott, ahol ma csak az S-Bahn jár, két vágányon, egykor hat, helyenként nyolc sínpár is feküdt: a Wannseebahn, a Potsdam felé közvetlenül (Wannsee-i kerülő nélkül) haladó Stammbahn, és a Südringspitzkehre vonatai számára!

Nagyon úgy tűnik, hogy vagy másfél évre megfeledkeztem otthoni/point'n'click turista kampányomról. Aki esetleg nem emlékszik, erről van szó: Nem szeretném elvenni a "Csak a szépre" blog kenyerét, de korábbi elhatározásomnak megfelelően időről-időre át fogok menni turistába, hogy úgy lássam a várost, mintha először járnék benne. Ez eddigi tapasztalataim szerint egyrészt jó szórakozás, másrészt általában meggyőz arról, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint azt a blog.hu egyes kommentezői gondolják. A jelszó az, hogy nem keresek különleges képkivágásokat, nem mászom fel a másfeledik emeleti párkányra, hogy három óra várakozás után, de csakis a holdtölte utáni negyedik napon, különleges objektívvel, HDR utómunkával művészi produktumot töltsek fel a fotófanyalgós fórumokra, hanem egyszerűen csak megyek, és ha látok valamit, lenyomom a gombot. Mesélni se mesélek, hiszen egy turista csak ritkán azonos az idegenvezetővel: ő csak néz, és keresi azt, ami valamilyen szempontból megfogja...

A címben szereplő "más fényt" szó szerint kell érteni: általában dél körül, de inkább délután, még inkább munka után szoktam ilyesmire ráérni, de most a hosszú hétvége egyik napján nem tudtam aludni, és még reggel nekivágtam a városnak. Aztán némi vonatfotózgatás után még mindig délelőtt volt, úgyhogy bevetettem magam a belvárosba...

Lehet, hogy csak én nem figyeltem, de mintha lett volna némi stílusváltás a zöldterületek fazonírozásában mostanában. A Csarnok tér mindenesetre még sose tetszett ennyire!

A Gönczy Pál utcát még ifjabb koromban fedeztem fel, amikor - azt hiszem - a Váci utcából éppen elköltöző Märklin modellbolt átmeneti helyét kerestem (csak annyit tudtam, hogy a környéken valamelyik utcába mentek). Valahogy nem rátartian, de mégis méltóságteljesen pesties hangulata volt. Direktebben fogalmazva, néhai nagymamám szavajárásával: -Hogy vagy? -Szarul, de büszkén! Nem tudom, most milyen lehet itt lakni, reményeim szerint felértékelődött a környék azóta.

A Király(i) Bazár teteje kicsit hiányos, de ezt szerintem csak az mondja meg, aki tudja, minek kellene ott lennie. Elmondhatatlan mennyiségű tetődísz, torony és kupola hiányzik Budapest tetőitől - vajon létezik egy párhuzamos dimenzió, ahol csak ezek vannak meg, viszont a házak hiányoznak alóluk?

Tudom, az autósok és a helybeliek nem feltétlenül értenek egyet velem, de a Ferenciek tere ebből a szögből azért szebb, élhetőbb lett, mint az alagút idején volt! A Kossuth Lajos utca - Szabad sajtó út tengely viszont nagyon kietlen a tagolatlanul sorakozó sávokkal, nem is fotóztam le.

Brudern-ház, részlet - ebből a szögből ritkán szoktam ezt az épületet nézegetni. A vele szemközti Királyi Bérház homlokzatát éppen tatarozták, már nagyon várom, hogy elkészüljenek vele. Aztán nekiállhatnak ennek, meg a déli Klotildnak, és lassan visszakapja régi fényét a tér! Ugyanakkor eközben a Jégbüfé meg épp a napokban zár be. Még töprengek azon, sajnálom-e, mert nekem valahogy nem fűződött hozzá semmilyen említésre méltó élményem...

Az északi Klotild-palota tornya. És nem, a másik nem "Matild"! Ne dedózzunk: Matild nevű hercegnénk nem volt :)

Hoppá-hoppá, ez a videó idestova 11 hónapja várakozik arra, hogy megcsináljam hozzá a képes útibeszámolót - mivel az utóbbi pár útibeszámolós oldal nem sok visszhangot gerjesztett ehhez még mindig lusta vagyok, inkább csak ideteszem önmagában! Bár a videó indexképe ígéretes, a nosztalgia szerelvény szó szerint csak átrobog a képen - de azért van még néznivaló! Például a hörcsögarcú mutáns Combinók, amiket úgy hajtanak kanyarban-váltókon át, hogy az ember csak pislog. És a szerintem igazán szokatlan látvány 0:33-nál kezdődik: egy valószínűleg aluljáró-lépcső helyére beépített ferde lift, azaz egy mini-sikló! Ez (legalábbis azt hiszem, hogy ez, mert másutt is van ilyen) már 2004-ben is tetszett, de akkor még nem volt videókamerám :) Ami még talán érdekes: a jelenetek egy részén látható helyeken jövőre megszűnik a felszíni villamosforgalom, melynek funkcióját az alagútban futó Wehrhahnlinie veszi át. További kommentár feliratként a videón:

Valamikor két éve mutattam kedvenc sárgatéglás gyárutcámat (igen, nekem ilyenem is van:) Oberschöneweidéban. A tömb sarkán az egykori építtető, az AEG mai logójával díszített csarnok trónolt:

Akár ennek a testvére lehetne a most bemutatandó épület - egy olyan korszak terméke, amikor egy gyárépületnek nem csupán olcsónak kellett lennie, hanem markánsnak is - sőt, akár kimondottan lenyűgözőnek:

Az egykori AEG turbinagyár nagycsarnokáról van szó, néhány utcányira a nemrég bemutatott oldtimer-lelőhelytől. Fő tervezője Peter Behrens volt, aki akkoriban a cég művészeti tanácsadójaként funkcionált: nevéhez fűződik a vállalat emblémájában használt betűtípus, de az általa felügyelt - akkoriban ilyen néven talán még nem is emlegetett - "corporate design" a hirdetéseken és termékeken túl még a cég épületeiben használt órákra, hamutartókra és lámpákra is kiterjedt. És természetesen az újonnan építendő épületekre.

A telep belső részein a korszakra -  XX. század elejére - inkább jellemző historizálás jeleit vélem felfedezni, többek közt az általam amúgy imádott téglaborítással...

A múltkor csináltam egy szokásosnál lassabb szintis nótát, amit azon nyomban fel is töltöttem. Amikor aztán másnap meghallgattam, rájöttem, hogy nem tetszik. Például a tempója - fel akartam gyorsítani. Ez elvileg csak pár klikkelés lett volna, de valamiért a projekt elszállt, egyszerűen nem lehetett betölteni, akárhogy erőlködtem. És a korábbi verziók is, hiába mentettem újra és újra más sorszámmal el készítés közben, semmit se értem velük, mindegyiktől elszállt a zeneszerkesztő. Tegnap aztán eszembe jutott ez a dolog, és annyira felidegesítettem magam rajta, hogy egy korai backup alapjaira elkezdtem újra megcsinálni az egészet. Egy fél éjszaka azzal telt el, hogy próbáltam megtalálni ugyanazokat a hangszíneket, és sajnos nem jártam teljes sikerrel... viszont legalább kicsit át is dolgoztam emiatt, nem csak a tempót, hanem a basszusmenetet is. Plusz olyan töményre kevertem, ahogy csak tudtam. Talán senkit se érdekel, de nekem így jobban tetszik, ráadásul amíg be nem fejeztem, semmi másba se volt kedvem kezdeni, úgyhogy közös érdek volt, hogy túllegyek rajta ;)