HamPLÓ

A komolyságot ezennel megszakítjuk, másfél perc előre megfontolt szándékkal elkövetett cukiság kedvéért! Még február elején mentünk ki az állatkertbe, ahol az évszaknak megfelelően halkabban zajlott az élet a szokásosnál - kivéve a kecskék környékét, ők ugyanis elég felháborodottan kérték számon rajtam, hogy miért mentem oda, ha nem viszek nekik ebédet :) Az a kisláma-szerűség, aki szintén odajött, puszta érdeklődésből, viszont nagyon husi volt, ő lett a videó indexképe is:

Érdekes, hogy bár még nincs átépítve, a tavaly előtt bezárt Vidám Park területének egy részén kifutók és kisebb reptetők vannak, amiket meg is lehet nézni, ha valaki átsétál oda. Furcsa volt madarakat látni a Kanyargó teteje alatt, ás lámákat/alpakákat arrafelé, ahol tán az óriáskerék forgott korábban - kíváncsi vagyok, mikor alakítják át a meglehetősen lelakott területet, és hogy mikor lehet majd két cukiságnézés közben hullámvasutazni egyet :)

330 évvel ezelőtt született Johann Sebastian Bach, így a szombat a MüPában ért, ahol 24 órán keresztül játszottak a mester műveiből. Sajnos egy átdolgozott hét után esélye se volt, hogy sokkal többet bírjak, de az első két előadást azért végighallgattam. A rendezvénysorozat során az orgonán volt a hangsúly, én most kicsit másfelől indítanék:

Gyerekkoromban sose értettem, mit jelent az, hogy "opus ennyi meg ennyi" meg "BWV" (Bach-Werke-Verzeichnis), most is csak azért tudom leírni, hogy BWV 140, mert a neten utána lehet keresni, hogy ez az "Ébredjetek! Egy hang hív" katalógusszáma*. Ha a "Ki nyer ma?"-ban nem is mennék sokra ezzel a hamis tudással, azt biztosan tudom, hogy imádom a művet :)

*Megjegyzés: nyugodtan tessék kijavítani, ha egy szakkifejezést rosszul használok, vagy valamiben tévedek, rosszul értelmezek, hisz laikus vagyok!

Ha van olyan, hogy "Best of klasszikus zene", akkor a BWV 1067 hetedik tételének biztos benne kell lennie (szerintem a képzeletbeli lista körülbelül felét Bach töltené meg, de persze elfogult vagyok). A számáról persze biztosan kevesen ismerik, meg úgy se, hogy "h-moll zenekari szvit", de hallani már biztos mindenki hallotta a fentebbi részletet (más stílusú előadók is előszeretettel dolgozzák fel). Akit érdekel, itt a teljes mű:

És most jöjjön egy kantáta 1729-ből:

Különösen a bevezető tételt szeretem benne, valamiért olyan, mintha kicsit az "Air" (legyünk komolyak: BWV 1068, Zenekari Szvit III. D dúrban, oboára, trombitára, üstdobokra, vonósokra és continuóra második tétele) megelőlegezése is benne lenne. Az "Air"-t nagyjából mindenki ismeri, de a teljes darabot kevesebben:

A nevezett "sláger" 10:25-nél kezdődik, de szerintem érdemes végighallgatni az egészet! Érdekes ez a hangszerelés, kicsit más, mint a szokásos, vagy legalábbis az, amit én megszoktam. Nem tudom, ki hogy van vele, de imádom, hogy ugyanazt a darabot ezerféleképpen elő lehet adni, más tempóban, más hangszerelésben, és mindegyik másképp zseniális!

Ha minden igaz, tizenpár órán belül megnyílik az 1-es villamos budai szakasza, ennek örömére álljon itt egy korábbi videó arról, amikor még februárban több síndöcögénnyel (ipari csörömpölő, hármas modernizált Tatra, Combino és egy kéttengelyes) a leendő végállomás jelző/biztosító berendezéseit tesztelték:

Tili-toli fel-alá, állj meg, kicsit előrébb, kicsit hátrébb, látszik, nem látszik, vált, nem vált? Érdekes volt, de persze a legszebb résztvevő a 2624-es nosztalgiajószág volt :)

Annyi kölni témájú bejegyzés után talán belefér néhány olyan kép is, ami esetleg csak saját magam számára érdekes - úgyis túl sokat használtam mostanában olyan szavakat, hogy faszádizmus meg groma - ideje egy kis kikapcsolódásnak :)

1989 egy nyári napján a képen látható ház harmadik emeletén láttam meg a napvilágot... az előző esti naplemente után, merthogy ugye már 14 éves voltam*. Fárasztó volt az út, ráadásul Bécstől kezdve minden egyes centije új élmény volt. Amint megérkeztünk, ittam két pohár vizet a csapból, majd rám lett szólva, hogy az itt nem elég tiszta, tessék inkább ásványvizet inni. A család többi tagja azt ivott - majd napokon keresztül különféle bélbántalmakban szenvedett, miközben én teljesen jól voltam. A vezetékes víz valószínűleg immunizált - ez az egyik legelső emlékem Kölnről ;) Azért szerencsére ennél sokkal jobb emlékem is maradt erről a házról, ahol viszonylag sok időt töltöttem, édesanyám ugyanis másfél-két évig itt lakott.

* Aki viszont tényleg ebben az utcában született, az Jacques Offenbach, a franciaként elhíresült komponista, többek közt a "Hoffmann meséi" (részlet) és "a" Kán-kán szerzője - utóbbi egyébként az "Orfeusz az alvilágban" című vígopera része. Ezt csak azért írtam le, mert én se tudtam :)

Gyerekként majdnem minden érdekes volt, amit láttam (például, hogy a zebrák sokszor nem zebrák voltak, hanem az átkelőhelyet két oldalról közrefogó csíkok, vagy hogy útelválasztó felfestések helyett sok helyütt fém valamik voltak az aszfaltba leverve), de a legfurább az az épület volt, amit a konyhából lehetett látni. Körbe is jártuk, hogy mi lehet, de nem igazán jutott eszünkbe, hogy víztorony, hisz egyátalán nem volt olyan kinézete. Pedig az volt: 1868 és 72 közt építették, a tulajdonképpeni tárolómedence 25 és 25 méter közt helyezkedett el. '89-ben még csak dolgoztak szállodává alakításán, egy évvel később át is adták - a hotel maga öt-, a tetőétterme pedig két (Michelin-)csillagos volt.

A torony körbejárásakor fedeztük fel, hogy az azt körbevevő zöldterület tele van nyulakkal - később aztán láttuk, hogy minden nagyobb zöld folton ott figyelnek! Kicsit rejtélyesnek is találtuk, hogy mivel táplálkoznak, de a jelek szerint megoldották. Állítólag ma is ugyanez a helyzet, bár nekem 2014 nyarán két nap alatt egy tapsifülessel se sikerült összefutnom...

Írta valaki, hogy legyen közlekedéses bejegyzés, mert a törzsközönségnek arra van igénye, és ki vagyok én, hogy ne hallgassam meg az ilyen kéréseket? :) A múltkor mutattam képeket arról az igencsak forgalmas decemberi estéről, ahol szerepelt egy összvissz két kocsival induló Taurus - most álljon itt a másik véglet néhány vágánnyal arrébbról:

Aznap reggel már láttuk a MÁV Nosztalgia 18 kocsis különvonatát Bécs felé tartani, most itt volt ugyanő visszafele indulva. Jó messze ki kellett gyalogolni a peronok legvégére, ha a mozdonyt is látni akartuk!

Szép óvatosan indította a vonatot a vezér: személyvonatokkal általában 5-6 másodperc alatt végig szokták szolmizálni a skálát, de most komótosan lépegetett felfelé az elektronika. Kár, hogy nem csúszott a sín, akkor lett volna csak zenebona :)

Nem siránkozásból (dehogynem:), de mostanában kicsit leült a blog. Nyár környékén volt egy időszak, amikor rákaptam a minél több bejegyzés irására, és úgy éreztem, a visszhang, amit szeretek, is megvolt: beszélgettünk, véleményt cseréltünk, nem csak én meséltem, hanem a kommentelők is. Aztán a téli szünetben megint rákapcsoltam, és úgy is maradtam; csak gyártottam az írásokat az éppen eszembe jutó témákban; viszont valahogy ritkán tudtam olyat írni, aminek visszhangja volt. Ez biztos az én hibám, valószínűleg túlságosan igyekeztem elkerülni a provokatív, megosztó tartalmakat - na meg az én témáim sose érdekeltek annyi embert, mint az aktuális cicirázós/képlopós/politikusfikázós oldalak. Mindenesetre az elmúlt hetekben még lendületből ment a blog, előre megírt bejegyzésekkel, de én már mást csináltam esténként - ha nem angol vagy német szkeccseket nézegettem, akkor általában zenével kapcsolatos dolgokat. Ennek most vége, mert elfogytak a konzervbejegyzések, újakat írni meg nincs kedvem, mert néha tényleg olyan, mintha egy üres szobának adnám elő magam. Gyorsan leírom, hogy nem az hiányzik, hogy sokan leírják, hogy "k...vajó a blog" (de, az is;), hanem hogy beszélgetni tudjunk; ha ez nincs, akkor kötelező menet az egész blogírósdi, azt meg nem szeretem. Nem kell megijedni, nincs dráma, nincs sértődés, nem ugrottam a Dunába a vélt sikertelenség miatt, egyszerűen csak mással foglalom el magam. Már csak terápiás szempontból is :) Azért ne szedjetek ki a kedvencekből, nem hagyom abba, csak lehet, hogy ritkábban írok majd!

Eredetileg csak ennyit akartam írni, aztán eszembe jutott, hogy addig, amíg megint lesz kedvem valamit írni, be is rakhatom azt, amit tegnap este nézegettem blogírás helyett - egy félórás filmecskét a Gibson (gével mondjuk, nem dzsével!) Nashville-i gitárgyáráról:

Fura volt végignézni, mert mindig azt hallottam ifjúkoromban, hogy "a nagy márkák az USA-n kívül csak tömegtermelést folytatnak, de az amerikai az még igazi, kézzel készült minőségi termék" - ehhez képest itt egy tömegtermelésre berendezett üzemet látunk, ami tonnaszámra ontja magából a szárazfát. Másrészt viszont a 22. perctől kezdve látható hangszerek még így, videón is gyönyörűen néznek ki, és totál elhiszem róluk, hogy jók :) Sejtem, hogy a "custom" modellek nem így születnek, de érdekes, hogy az elején csak egy rakat fát látunk, mintha az OBI-ban járnánk, aztán felkockázzák, összeragasztják, vagdossák, fúrják őket, és pár nap múlva nem madáretető és fakanál lesz belőlük, hanem olyan hangszerek, hogy látatlanban elfogadnám akármelyiket. Kicsit prózai, hogy ez is csak egy (minőségi) iparcikk, de a fene egye meg, nagyon szép iparcikk :)

Budapesten - már amennyire meg tudom ítélni -, erős negatív felhangja van a faszádizmusnak, azaz annak, amikor egy épületből csak a homlokzatot megtartva valami mást - modernebbet, jobban felhasználhatót, jobban eladhatót - csinálnak. Kölnben viszont - valószínűleg azért, mert a második világháború végére a város 90%-ban romokból állt - másképp viszonyulnak ehhez: mivel igazán eredeti állapotú épület kevés maradt, az már önmagában nagy dolog, ha egy homlokzat megmarad, a lényeg, hogy legyen gazdája és funkciója.

Persze amikor először jártam a képen látható Olivandenhofban, még nem ismertem a faszádizmus szót, csak borzasztóan tetszett, hogy amikor bementem egy klasszikus -  1913 körül épült - áruházba...

... belül valami teljesen más fogadott, mint amire számítottam. Igaz, akkor nem volt medence az alagsorban, de átlátszó burkolatban kék fénnyel megvilágított mechanikájú mozgólépcsők szelték át a belső udvart, ami egyfajta ingyenvidámpark volt számunkra tesómmal. Na meg üvegcsőben futó liftet is csak amerikai filmekben láttunk addig!

A szomszéd áruháztól elválasztó utca fölé épített tető miatt olyan, mintha az egész tömb egy épület lenne -  magyar szemmel kicsit furcsa is, ahogy egyik áruház összeér a másikkal, de itt a jelek szerint meg tudnak élni így is.

1880-ban épült az a neogótikus ház a Komödienstrasséban, amit a világháború után egyszerűsített formában kibővítve állítottak helyre, és aminek jobb széléből kicsit le is vágtak, amikor a keresztutcát kiépítették. 2006-ban az épület belsejét eltávolították, és egy magasabb, kicsit talán a harmincas évek stílusát idéző irodaházat építettek mögé. Az illúziót azzal növelték, hogy a maradvány oldalát is megcsinálták. Nem tudom megindokolni, miért, de tetszik az eredmény, ez a furcsa kettőség!

Würzburgban járva a fények se voltak az igaziak (túl laposan sütött a nap), plusz a fényképezőgépem is be-bemondta az unalmast, úgyhogy leginkább csak videóztam a fura kinézetű helyi tujákat:

A bevásárlóutcákban, sok száz éves épületek közt kanyargást nehéz megunni, de egy snitt belefért a hegyi pálya elejéről is, illetve érdekes volt a domboldali utcákat egyirányú hurokban bejáró végállomás is!

Már meséltem arról a decemberi napról, melynek lényegi részét Ácsnál kezdtem, és Bécsben fejeztem be. A menetrendváltás előtti utolsó nap volt ez - a Westbahnhof szempontjából pedig azért különleges, mert másnaptól a nemzetközi vonatok egy része már nem ide, hanem a Hauptbahnhofra járt.

Kiürülni egy ideig ugyan még nem fog ez a pályaudvar sem, de az ICE-T-k például már nem nagyon fognak itt együtt pózolni a MÁV Taurusaival. Megszűnt az autószállítás is. Aki pontosabb leírást szeretne, hogy mi minden változott másnaptól, az ide kattintson - én az adatok helyett inkább a forgalomra koncentráltam.

Mert hát az volt: érzésem szerint itt a tárolóról a peron mellé állás is gyorsabb, mint egy csomó magyar vonalon a végsebesség :) De komolyan, tessék megnézni az alábbi videót, néha alig érnek át a váltókon, valami más már mozdul is a háttérben!