HamPLÓ

Biztos van, akinek feltűnt, hogy pár héttel ezelőttig majd' minden nap volt bejegyzés, most pedig jó, ha 3-4 naponta írok egyet. Ez részben a szokásos késő őszi depinek tudható be, részben annak, hogy kicsit ráuntam a villamosokra, részben pedig annak, hogy nagyon rákattantam az OpenMPT nevű trackerre.

Már írtam arról, hogy ifjabb koromban mennyire szerettem a Commodore Amiga zenéket, és arról is, hogy a kilencvenes évek első felében magam is próbálkoztam ilyeneket barkácsolni; legutóbb pedig említettem, hogy belémragadt a gondolat, miszerint újra kéne alkotni az akkori műveimet. Nna, pontosan ezt kezdtem el esténként csinálni, az első el is készült tegnap. Hosszú utat tett meg ez a zene(szerűség) 1994 júliusa óta, és igazából magam is meglepődtem, hogy milyen jól szól:

Érdekes, hogy bár ez a formátum (négysávos Scream Tracker helyett nyolcsávos Impulse Tracker) jobb hangminőséget tesz lehetővé, mint a régi, azért be kellett csempésznem némi klasszikusan búgó négyszögjelet, meg néhány Amigán megszokott mintát is. Viszont ellentétben azokkal az időkkel, amikor a párhuzamos portra dugott ellenálláslétrára dugott monó kazettásmagón hallottam, mit csinálok éppen, most a térhatással is megpróbálhattam valamit kezdeni. Ugyan surroundban nem tudtam meghallgatni, csak fejhallgatón, de majdnem olyan lelkes lettem tőle, mint tizenkilenc évesen voltam. A legnagyobb kedvencem a "fzzzzzzzZZZZZZSSSSSSSUUUuuuuuuuuUUUUUUUMMMMMmmmmm" nevű hangmintha, kíváncsi vagyok, megtalálátok-e... mind a hatvanezer alkalmat, amikor elsütöttem ;)

A múltkor láthattuk, hol és hogyan sétáltuk körbe Rothenburg ob der Taubert, de még mindig maradt mutogatnivaló képem. Persze igazából az itt láthatónál is jóval többet fotóztam - ezen a helyen az ember könnyen telekattogtatja a memóriakártyáit :)

Eddig volt bejárható a várfal, innentől kezdve a földszinten kellett folytatni: a Klingentor tornya, ami egyszerre tartozott az említett kapuhoz, és a mellé épült Wolfgang-templomhoz - plusz a XVI. századtól kezdve víztoronyként is használták.

Az antennák mutatják, hogy nem egy történelmi bábfilm díszleteit látjuk, hanem élő várost. A háttérben látható felhők ekkor már túl voltak azon, hogy eláztassanak, és pusztán díszítőelemként maradtak a közelben :)

Favázas "teherlift", háttérben a felemás tornyú Szent Jakab-templommal, és néhány ugyancsak raktárnak használt dupla-tripla padlással. Mint sok száz évvel később Manhattenben, az alapterület szűkössége miatt kizárásos alapon itt is felfelé terjeszkedtek.

Nem akarom harminckilenc évesen eljátszani a hosszú szakállú öregapót, aki két "az én gyerekkoromban még..." felütésű mondat közt levegőt is alig vesz, de van pár dolog, ami nagyon jellemző volt a gyerekkorunkra, aztán teljesen eltűnt. És nem csak a hétfői adásszünet, meg a suli menzájának gyerekkávéja (asszem, nem is akarom tudni, mi volt benne) tartozik ezek közé, hanem olyan dolgok is, melyeket - az előbbiekkel ellentétben - szerettünk. Például a kvarcórák, melyekről - körülbelül mindenki mással ellentétben - tudtuk, hogy nem a folyadékkristályos kijelző miatt hívják őket így (műszakilag felvilágosult gyerekek voltunk: nem véletlenül neveztük át az őrsünket kicsivel később Vidráról Commodore-ra), és melyeket imádtunk.

Nekem - valószínűleg pedagógiai okokból: tanuljam meg használni! - sokáig csak felhúzós-mutatós időmérőm lehetett (talán már mondtam, nehéz gyermekkorom volt;), és később is csak egy egy vagy két gombosat hoztak apuék Bécsből, miközben néhány iskolatársnak négy gomb díszelgett az óráján. És azok nem csak dísznek voltak ott: az ilyen kézikészülékekben stopper, naptár, meg ki tudja, mi minden volt. Ja, és hét zene. A pontos típusokra nem emlékszem, biztos voltak Casiók, de inkább a Kessel, Montana, Levis volt a jellemző, mint például ez itt:

Pár napja - fogalmam sincs, miért - felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mik lehettek azok a zenék. Az egyes típusok, modellek nem ugyanazokat játszották, de ami itt fentebb hallható, az egy az egyben megvan az emlékeimben (voltak még több zenés órák is, de valahogy a "hétzenés" volt a legmaradandóbb). Megpróbáltam megkeresni a dalok eredeti(bb) változatait; volt, ahol gondolkodni se kellett, és voltak, amiket csak hosszabb keresgélés után találtam meg. És persze volt, amire nem bírok rájönni, mi lehet, pedig piszok ismerős - innen jött a bejegyzés címének eleje. Aki nem tudja, miről van szó, az szégyellj... kattintson ide!

A sok pittyegéstől a végére kicsit elmúlt a hallásom, ezért ha rossz sorrendben teszem be a linkeket, esetleg rossz dalt írok, nézzétek el - és szóljatok! Ráadásul a több órányi zenehallgatás semlegesítette a fogalmazásgátlóm hatását is, úgyhogy még a sokadik átírás után is maradtak barokkos körmondatok, furán hosszú záró- és kötőjeles szerkezetek a szövegben :)

Daniel Decatur Emmett "Dixie" című száma (az első videón 1:00-tól) valószínűsíthetően 1859 körül keletkezett. Bár a mi túlmodernkori képzeletünkben (na meg az amerikai folklórban) déli dalnak számít, állítólag egy New York állambeli farmról szól. De lehet, hogy nem - rejtélyes hely az az Amerika :) Mindenesetre ezt játszotta a Hazárd megye lordjaiban a Lee tábornok kürtje, tehát ismertük. A következő (1:07-től) is nagyon ismerős, de nem bírom felismerni/véletlenül megtalálni. Valaki tudja?

1:14 és féltől F.W. Meacham 1885-ös "American Patrol"-ját halljuk. A sznobok igényesebbek Glenn Millertől is meghallgathatják.

1:19-től az "Anchors Aweigh"-t, az USA Haditengerészeti Akadémiájának indulóját halljuk, melynek zenéjét Charles A. Zimmermann szerezte 1906-ban. Vajon a vonalasabb illetékeseket anno nem zavarta (volna, ha tudták volna), hogy a nemdolgozó ifjúság legszívesebben naphosszat az amerikai hadigépezet propagandanótáját hallgatta volna az órájából? :)

Nem olyan nagyon régen Frankfurt am Mainon átutazva picit megdöbbentem, amikor egy ismerős épületet véltem felfedezni:

„Grossmarkthalle Frankfurt Panorama 1“ von Eva K. - Eva K.. Lizenziert unter GFDL 1.2 über Wikimedia Commons

Ez itt a frankfurti Grossmarkthalle, azaz Nagyvásárcsarnok - ottjártamkor nem teljesen így nézett ki, de azért hasonló volt a látvány, mint a wikipedia képén. Elvileg lehetett volna azért ismerős, mert már többször elmentem előtte (legalább kétszer 22 év alatt:), de valójában nem ezért volt déjà vu érzésem, hanem mert itthon is áll egy hasonló:

... a budapesti Nagyvásártelep. Ha annak idején olvastam volna a fovarosi.blog.hu vonatkozó bejegyzését, nem lepődtem volna meg, de mivel valahogy kimaradt, magamtól kellett rájönnöm, hogy már akkor is német minta alapján építkeztünk. Igaz, nem először történt így... A frankfurti vásárcsarnok 1926 és 28 közt létesült, budapesti pandantja 1930-32 közt készült el. Gyakorlatilag azonos céllal épült, ugyanazzal a Zeiss-Dywidag-rendszerű tetőzettel, és a hozzá tartozó irodaépületet is ugyanúgy téglával borították (ami számomra rendkívül rokonszenves megoldás)...

A Fővárosi Blog imént belinkelt remek írása szerint a véletlennek tulajdoníthatónál komolyabb hasonlóság már a korabeli építészeti közbeszédnek is tárgya volt; ma már inkább azt mondhatnánk, hogy akkori középületeink teljesen megfeleltek a kontinens élbolyában megtalálhatóknak. Persze komoly különbség volt a két épület közt, hogy a pestihez Beszkárt-villamos járt ki :) Egyébként nem lebecsülendő dolog, hogy egy ekkora létesítményhez automatikusan kiépült a kötöttpályás tömegközlekedés - bárcsak az elmúlt évtizedekben is mindig így lett volna ez!

Miközben képet kerestem a frankfurti csarnokról, egy másik ottani épület fotója is felbukkant a képernyőn. A hasonlóság felemlegetése részemről itt persze már inkább csak vicc, de amikor megláttam ezt:

Azt hiszem, még sose láttam a Szentháromság teret és a Tárnok utcát üresen: az utolsó előtti buszról (az utolsó kicsit később ment el mellettem) leszálló utasok sietősen szétszéledtek, illetve szerencsére ugyanazzal a csodaszarvassal elmentek a formatervezett luxusgettóblaszterjükből valami igénytelen vackot bömböltető helyközi menő csávók (ha helyiek lettek volna, akkor maradtak volna) is, és végre megint lehetett hosszúakat exponálni.

Lassan megpróbáltam leszakadni a Mátyás-templomról és a Halászbástyáról, de ez - szerintem érthető okokból kifolyólag - nem ment egyszerűen: szabályszerűen megbabonázott a látvány, illetve az, hogy egy ekkora városnak ennyire a közepén érzésre tökegyedül voltam.

A köd valahol a Várnegyed magasságában sűrűsödött be igazán: a Tóth Árpád sétányról lefelelé nézve viszonylag jól lehetett látni, de a Krisztina téri templom tetején a keresztet inkább csak sejteni lehetett, pedig az körülbelül egy magasságban lehetett velem.

Nemrég megemlékeztem az októberben megnyitott bécsi főplázáról, de a vonatokat csak szegről-végről érintettem. Pedig volt járműkiállítás, még ha nem is pont olyan, mint amilyenre egy ilyen fontos esemény kapcsán számítottam volna.

Legalábbis én azt gondoltam, különböző típusok vonulnak fel, esetleg gőzmozdony sípja veri fel a csendet, de nem: az aktuális menüről válogattak, jelen volt például egy reklámfestésű Railjet.

A nagysebességű ingavonat mellett az Osztrák Szövetségi Vasutak fő igáslova, a Taurus három szóló mozdonnyal is képviseltette magát. Hogy érdekesebb legyen, ezek szintén speciális festésű (ragasztású) példányok voltak: ez például az osztrák belügyminisztérium különleges egységét, a Cobrát "reklámozta"...

... ez pedig a típus gyártóját - a világos folt az oldalán nem tükröződés, hanem dizájn. Erre a mozdonyra ráadásul fel is lehetett menni!

Ahhoz képest, hogy az 1116-os gyártását már 8 éve befejezték, még mindig izgalmasnak találom a technológiát. A vezetőfülke ugyan - tipikus osztrák módon - kimondottan puritán...

... a géptérről viszont még mindig az jut eszembe, hogy ez egy tengeralattjáró gépháza. Ez a konkrét példány már 11 éves, tehát a bejáratáson már túl van, de azért elavultnak se merném mondani. Nem bemutatómozdonyról van szó, tehát nincs csilli-villi állapotra polírozva - de olajsarat és tenyérnyi foltokban hulló festést se találunk.

A magyarországi építészetre nem kifejezetten jellemző a téglaborítás, úgyhogy csak a blogban már sokszor említett '87-es NDK úton jöttem rá (elsősorban Rostockban és Schwerinben), hogy mennyire bejönnek nekem a téglából alkotott nagy felületek. Mivel nem statikai, hanem esztétikai szempontból néztem (és nézem) a dolgot, hajlamos vagyok összemosni, hogy egy épület téglából van (amitől még bőven lehet kőlapokkal vagy vakolattal burkolva), vagy a tégla csupán borítás (amitől az épület szerkezete lehet vasbeton, de akár fémrács is); egyszerűen csak tetszik - például érzésem szerint azon kevesek közé tartozom, akiknek a Deák//Madách téren jobban tetszik Wälder Gyula téglaborítású kompozíciója, mint a - szerintem - pöffeszkedő és modoros Anker-palota; illetve imádom a Hajós Alfréd Sportuszodát is. Korábban már írtam egy berlini, téglaborítású iparnegyedről, most néhány látványosabb magasépületet szeretnék mutatni.

Németország északi része a XII. századtól - megfelelő minőségű kő híján - erősen ráfeküdt a téglaépítészetre, így nem csak lakóépületeknél, de templomoknál és erődítéseknél is előszeretettel használták. A legjellemzőbb kifejezés, amit ezzel kapcsolatban hallhatunk, a téglagótika, de az azt megelőző román stílusnak, illetve az azt követő reneszánsznak is megvoltak a "tégla alapú" verziói arrafelé. Az igazán érdekes viszont az, hogy a tégla és a klinker a XX. század első felében visszatért, és az első magasházakat sok helyütt ebben a téglaexpresszionizmusnak nevezett stílusban építették. Persze lehetne írni az amerikai toronyházaknál felbukkanó téglaborításról, vagy a skandináv építészet hasonló irányzatáról is a téma kapcsán, de én most maradok Németországban.

„Borsigturm“ von Hans G. Oberlack - Eigenes Werk (own picture). Lizenziert unter CC BY 3.0 über Wikimedia Commons

Ez itt például a Borsig gépgyár 1922 és 24 közt épített székháza Berlinben. Alapvetően acél rácsszerkezet, mint az amerikai felhőkarcolók, de a téglaborítással és díszítéssel közelebb hozták a német közízléshez. Az is megfigyelhető, hogy Németországban nem erőltették az igazán magas épületeket - Amerikában ekkor már sokkal magasabb felhőkarcolók álltak.

„09055109 Berlin Tempelhof, Mariendorfer Damm 1-3 005“ von Sekamor - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Akit az előző épület sötét színe esetleg zavarna, annak itt egy világosabb épület, ugyancsak Eugen Schmohltól, csak pár évvel későbbről: az Ullsteinhaus. Érdekes, pontosabban jellemző, hogy egész klasszikusan ható díszítőelemeket is felfedezhetünk rajta: az építtető kiadó jelképének számító baglyot, illetve további szobrokat.

Bár a Duna néhány hete meglepően magasnak látszott, idén, úgy tűnik - szerencsére - elmarad a nagy áradás, a tavaly nyárit pedig már szinte el is felejtettük. A képeket itt is viszonylag hamar feldolgoztam, de most nem véletlenül felejtettem el weboldalt írni hozzá, hanem direkt vártam kicsit vele:

A 2013-as nyári árvíz hatása a budapesti tömegközlekedésre

A berlini Adlershof városrész nevét Sasudvarnak, kicsit költőibben Sasudvardnak lehetne fordítani, ami szerintem elég tolkienesen hangzik. A gyűrűkúra-feeling még tovább fokozódik, amikor meglátjuk ezt az építményt a terület szélén:

Értelemszerűen nem a babók (na jó: hobbitok) földjén járunk, az 1934-ben felhúzott vasbeton építmény sem építészek extravaganciájának kiélése végett született, hanem a tudományos fejlődés jegyében: ez ugyanis egy függőleges szélcsatorna, melyben a dugóhúzó aerodinamikáját kutatták. De ez csak egy az egykori johannisthali repülőtéren működő Deutsche Versuchsanstalt für Luftfahrt, azaz a Német Repülőkísérleti Intézet két világháború közötti szakműhelyei közül. Bár kétségtelenül ez a leglátványosabb, ...

... de azért az egykori Hangszigetelt Motorpróbapad (Schallgedämpfter Motorenprüfstand) se érdektelen kinézetű! Ma a Humboldt-Egyetem kampuszának kávézója működik itt, de egykor belsőégésű repülőgépmotorokat hajtottak túl benne - a tornyok a kipufogógázokat és a zajt vezették el.

Múlt héten mutattam pár képet a ködbe burkolózó Mátyás-templomról, most három fotó erejéig felidézném, hogy milyen volt a Halászbástya:

Egy szóval: kísérteties. Esetleg rockkoncertre hajazó. Pláne, ha hozzáképzeljük azt, ami a képen nem látszik, tudniillik hogy egy külföldi család hölgytagjai egy kisgyereket azzal szórakoztattak, hogy halálhörgéseket hallatva kergették a díszkút körül, miközben nevezett család férfi tagjai állandóan belesétáltak a képeimbe.

A köd vastagsága folyamatosan változott, egyszer tiszta kontúrokat világítottak meg az össze-vissza színhőmérsékletű lámpák...