HamPLÓ

Az orosz vasút 2016 decembere óta hetente kétszer egy elég különleges vonatot közlekedtet Moszkva és Berlin közt. Legutóbbi berlini tartózkodásom alatt elvileg két indulását is el lehetett volna csípni, de az elsőről lemaradtunk, mert a vonat az Ostbahnhof helyett valamiért Lichtenbergből indult, és ezt nem jelezték kijelzőn/hangosbemondással, csak kiragasztott hirdetményeken. Mire megtaláltam a kiírást, már nem értünk volna oda - még jó, hogy nem akartunk utazni vele :)

A második nekifutás két nappal később már sikeres volt: a vonat és mi egyszerre tartózkodtunk ugyanott. Ezen a képen persze csak a mozdonyt lehet látni, egy lengyel Taurust. A másik végéről nézve már látványosabb a dolog, ...

... a "Стриж" márkajelzésű vonat ugyanis egy húszegységes Talgo garnitúra. A spanyol gyártó szerelvényei hosszabb, forgóvázas kocsik helyett rövidebb járműrészekből állnak, melyek tengely nélküli kerékpárokra támaszkodnak. Mindez elvileg jobb futáshoz vezet ívekben, a könnyebb szerkezetű kocsikkal pedig vontatási energiát lehet megspórolni.

A hazai bemutató napján megnéztem a Freddie Mercury/Queen-filmet, és még egy héttel később se tudom, hogy velem van-e baj, hogy nem idegesített annyira, mint a kezdeti hírek és kritikák alapján gondoltam, hogy idegesíteni fog :)

Szögezzük le, hogy nagyon mellélőni nem tudott a film, hiszen a zenéje miatt mindenképp lett volna mit élveznem rajta - mondhatni alapnak adott volt a valaha létezett legjobb soundtrack. A kérdés inkább az volt, hogy szükség volt-e erre a filmre, illetve hogy mit akarnak mondani vele. Az első válaszom az, hogy szerintem nem, de azért persze Freddie megérdemelt ennyit, a második pedig az, hogy mondanivaló nem sok volt benne azon túl, hogy néha a gazdag és sikeres emberek is rosszul érzik magukat. Maradt tehát az, hogy puszta szórakoztatásról van szó - ezen a téren viszont elég jól teljesített a film.

Persze a valósághoz nem sok köze van, inkább egy népmesét látunk, amelyben a szereplők valós emberek neveit viselik. Freddie ugyanis nem így találkozott a többiekkel, nem így találkozott élete szerelmével (az megvan, hogy előtte Brian is randevúzott Mary Austinnel?), nem így váltak meg a menedzserüktől, nem akkor növesztett bajuszt, amikor a filmben látjuk, nem így vált meg a személyi menedzserétől, nem így találkozott utolsó élettársával, nem évekkel a Live Aid előtt játszottak utoljára együtt, és nem akkor tudta meg, hogy AIDS-es, amikor a filmben. Mondhatni fogtak valós dolgokat, és beledobták őket egy turmixgépbe egy csomó regényírói fordulattal. Hiteles? Nem. Szórakoztató? Meglepően az.

Egyébként érdekes, hogy bizonyos dolgokban mennyire a hitelességre törekedtek, pár pillanattal később pedig mennyire elengedik a valóságot. Például Brian egy időben a saját építésű gitárja mellett egy Les Paulon is játszott koncerteken, ahogy azt látjuk is, aztán mégis felcsendül a "Fat bottomed girls" évekkel korábban, mint hogy a valóságban megírták. Vagy perceket töltenek azzal, hogy hogyan keletkezett a "We will rock you", de az ott látható Freddie akkor még nem is úgy nézett ki (hosszú haja volt, bajsza pedig még nem). A legfurcsább azonban természetesen az, hogy a történet szerint évekkel korábban megtudja, hogy halálos beteg, csak hogy drámaibb legyen a film befejezése. Ugyanakkor persze megértem, hogy a minden szempontból kiemelkedő Live Aiddel fejeződik be a mozi, és nem azzal, hogy a főszereplő négy éven keresztül haldoklik...

Az "Arany" jelzőt Prága kapcsán szokták emlegetni, de egy eső utáni szeptemberi délutánon a lemenő nap fényében fürdő Berlinre is ráillett:

A Kollhoff-Tower tetején működő kilátóterasszal már évek óta szemeztem, de valahogy mindig túl későn jártam a Potsdamer Platzon, és már zárva volt. Idén aztán sikerült feljutnom! A képen Nyugat-Berlin központját láthatjuk a Vilmos császár emléktemplom körül, a távolban a Teufelsberg tetején az egykori amerikai lehallgatóállomás egyik radarkupolájával. Talán érdekes, hogy ez a fura nevű domb ("Ördöghegy") nem természetes eredetű, hanem a második világháború után a lebombázott épületek összehordott maradványaiból emelték.

Itt északnyugat felé nézve a Tiergarten fáit láthatjuk. Sajnos a kilátó rácsozatának kialakítása miatt nem minden irányba lehet rendesen fotózni (vagy csak én nem mertem kilógatni a fényképezőgépet), ezért csonka a park látványa. Az előtérben jobbra a Sony Center sátortetejét, középen pedig a Berliner Philharmonie és a Kammermusiksaal épületeit látjuk.

A másik irányba, az egykori Kelet-Berlin központja felé se volt rossz a kilátás! Az előtérben a nyolcszögletű Leipziger Platzot láthatjuk, a távolban pedig természetesen a tévétornyot. A kép kattintásra megnő, így el lehet veszni a részletekben, például meg lehet keresni a Französischer és a Deutscher Dom jellegzetes kupolaszerű tornyait, a Nikolaikirchét, vagy éppen az Új Birodalmi Kancellária és Hitler bunkere helyére felhúzott panel lakótelepet.

Szeptember elején a MÁV 150. születésnapja alkalmából több külföldi jármű is tiszteletét tette Magyarországon. A programsorozatot egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam követni, de ezt a tapolcai különvonatot el sikerült kapnom:

A képen elöl látható, 1958-as gyártású, tehát a mieinknél régebbi Nohab a dán vasút régi festését viseli, ám német tulajdonban van: a Cargo Logistik Rail Service GmbH a weboldaluk szerint nosztalgikus jellegű mozdonyokkal tehervonatozik. A magyar Nohab (a Tizenhetes) természetesen nem maradhatott ki a szerelvényből, de szerencsére a szép idegen volt elöl. A kép Balatonarács előtt készült; gondolkodtam ugyan azon, hogy el kellene menni Balatonalmádiig, de kicsit unom már, hogy minden balatoni fotótúrám a Szúnyog utcában (lásd itt, itt vagy éppen itt) kezdődik. Ennek persze az az oka, hogy délelőtt "lefelé" jövő vonatot szinte csak ott lehet rendes megvilágításban elkapni... de egye fene, nem tökéletes fények közt is lehet néha fotózni!

Következő fotóhelynek Badacsonytomajt néztem ki; úgy terveztem, hogy le is videózom ott az indulást. Ehhez képest a település szélén eltereltek bennünket a rendőrök, be a Badacsony mögé. Valószínűleg valami népünnepély volt odabent, csak azt nem tudom, hogy akkor aki a vasútállomásra igyekezett, annak helikopterrel kellett mennie? :) Mivel innentől nem nagyon jutott jó fotóhely az eszembe, végül Nemesgulács-Kisapáti megállóhelynél kaptam el a szerelvényt, ahogy ez a lentebbi videó második jelenetében látható. Szép hangja volt!

Megint képmutogatós oldal következik, hátha a hosszú hétvége alatt több embernek van ideje ilyesmit nézegetni, mint máskor :)

Három éve csak sebtiben ki/becsekkoló utas voltam az elvileg bezárás előtt álló tegeli repülőtéren, idén viszont már eleve úgy terveztem, hogy legyen időm nézelődni a teraszról. Az itteni légiforgalom ugyan inkább Ferihegyhez áll közelebb, mint Frankfurt am Mainhoz, de azért így is volt mit nézni: új festésű Lufthansa, kormánygép, kóbor katonai CH53-as, és persze sok Airbus, némi 737-essel felengedve...

Berlin-Tegel 2018 augusztusában
Airbusok és Boeingok, és néha más is

A volt istvántelki főműhely kultikus hely a vasút iránt érdeklődők számára. Egyrészt itt még aktívan javítanak gőzmozdonyokat, másrészt számos régi és érdekes jármű vár a megújulásra valamelyik csarnokában. Nekem még csak egyszer, több mint hét éve sikerült eljutnom ide, ami azóta is kedves emlék:

2011-es látogatás az egykori istvántelki főműhelyben
Az utolsó magyar "gőzmozdony-rezervátum"

Többször írtam már arról, hogy imádok a youtube-on híres számok kezdeti verzióira, demóira rákeresni. Nem is tudom hirtelen, melyik esetet szeretem jobban: amikor a dal embrionális változata alig hasonlít a végeredményre, vagy amikor valami teljesen hasonlót hallhatunk, apró különbségekkel...

Ez itt például Michael Jackson "Beat it"-jének az énekdemója. A vokálok gyakorlatilag már össze vannak rakva, de mégis eléggé más a hatásuk Steve Lukather gitártémái nélkül (Eddie van Halen "csak" a szólót játszotta fel). Jackson zenéje általában nem az én világom, de hogy énekelni tudott, és a harmóniákhoz is értett, az biztos.

És ugorjunk át a zenei paletta átellenes sarkára egy kis Motörheadre! Ez a verzió ugyanazzal a zajos, "dirty" hangzással bír, mint az ikonikus metálsláger (és biztos van is, akinek jobban tetszik annál), de valahogy hiányzik belőle az a sodró lendület, ami a híressé vált változatot jellemzi.

Ugyanez a gondom az AC/DC-féle "Heatseeker" ezen változatával. Hiába, a tempóválasztás feljavíthat, de el is ronthat egy számot - szerencsére ezt Angusék is tudták, és még dolgoztak rajta egy kicsit. Egyébként a szám imént belinkelt klipje volt az első vizuális élményem a zenekarról a nyolcvanas évek végefelé (talán a Sky Channelen) - teljesen kivoltam tőlük :)

És hogy ne veszítsem el teljesen azokat, akik a kevésbé kőevő zenéket szeretik :) itt egy Prince szám, amit nem így ismertünk meg...

Berlinben 1996 óta rendeznek Innotrans néven kiállításokat, elsősorban a kötöttpályás járműgyártók és közlekedési vállalatok számára. A tulajdonképpeni szakmai program utáni hétvégén beengedik a laikusokat is, és idén végre én is köztük voltam! Három és fél kilométernyi vágányzaton álltak sorban a mindenféle mozdonyok, villamosok és motorvonatok, egy délután nem is volt elég a megnézésükhöz, pedig a többségükre nem lehetett felmászni. Az egyik fő vonzereje az a rendezvénynek, hogy egymás mellett lehet svájci és angol, svéd és német, lengyel és olasz járműveket látni - és ezt az élményt meg szeretném osztani másokkal. Az első oldalon mozdonyokkal kezdem, de akit ezek nem érdekelnek, az se adja fel, mert utána személyszállító járművek jönnek :)

A 2018-as Innotrans, első oldal
Hibridek és villanyok, regionálisak és helyiérdekűek

Előzmények: Tátralomnicról a Kőpataki-tóhoz, és a Kőpataki-tótól a Lomnici-csúcsra

A Lomnici-csúcsra vezető kabinos drótkötélpálya óránként 45 főt tud fel-, és ugyanennyit levinni, ami nagyon kevés, így szerencse kell ahhoz, hogy valaki feljusson. A kommentekből legalábbis az tűnt ki, hogy nem csak mi voltunk pechesek, hogy nem kaptunk jegyet...

Szerencsére a kabinos lanovka mellett üzemel egy ülőlift (budapestiesen szólva: libegő, szlovákul sedačková lanovka) is, mely ha nem is a csúcsra (a fentebbi képen az ülés mögött, felhőbe vészve), de a sziklacsoport nyergére feljuttatja az embert.

Lefelé nézve így láthatjuk a szövegben annyiszor emlegetett Kőpataki-tavat a különféle lanovkák végállomásaival. A pálya kb. 1100 méteres útja során 441 métert emelkedik, 2192 méter magasba feljuttatva bennünket.

A 7 perces út a budapesti libegőhöz képest jóval vadregényesebb környezetben zajlik, bár ennek észleléséhez az is kell, hogy épp ne borítson be mindent egy felhő :)

Bónuszként kis szerencsével a csúcsra törő lanovkát is megfigyelhetjük libegés közben. Azért látszik, hogy az a kabin kicsit magasabbra tart, mint mi.

Három éve jártam először a berlini Classic Remise-ben, és úgy hozta a sors, hogy idén megint ellátogattam oda, csak úgy a klassz/érdekes/szép dolgok látásának örömére.

Ez az 1916-os Ford T nem kimondottan szép, inkább csak érdekes, de autótörténetileg rosszabb képpel is indíthattam volna a bejegyzést, nem? :)

Például ezzel. Oldalkocsis Vespa... Döbb. Szerintem ha én ülnék bele, el se tudna indulni - bár mondjuk lehet, hogy ez nem a minimotor hibája lenne.

Ez a Buick Century a színével is kilógott a régi és/vagy szép autók tömegéből. Állítólag a "Century" név onnan jött, hogy a típus könnyedén tartani bírta a 100 mérföldes (~160 km/h) sebességet - a harmincas évek második felében ez még komoly teljesítménynek számított. Bár tulajdonképpen a keleti blokk autói még a nyolcvanas években se nagyon hozták ezt a szintet.

És ha már gömbölyded formák: az Isetta vicces ortopédsága mindig mosolyt varázsol az arcomra. Egyszer kipróbálnám, milyen lehet egy ilyennel utazni!

Erről a kocsiról csak azért tudtam, hogy Panhard, mert rá volt írva. Fura kinézetű egy jószág - az ötvenes években gyártott Dyna Z "szájában" ködlámpát találhatunk.