HamPLÓ

Az ember nem mindig csak szép vagy kellemes dolgokat lát utazás közben, hanem néha zavarba ejtőeket is. Életem egyik legfurcsább koncertje volt a nürnbergi Rock im Park, melyen a zenekarok a Harmadik Birodalom jellegzetes díszleteinek romjai közt tépték a húrokat, a Metallica fellépése után pedig egy mérgező vízű tó mellett bolyongtam el a metróig...

Annak idején nem véletlenül lett ez a város a második világháborút lezáró perek helyszíne, hiszen Hitler pártja rendszeresen itt tartotta legnagyobb önünnepeltetését, a Birodalmi Pártgyűlést. A belvárostól délkeletre a Városliget helyi megfelelője, a Luitpoldhain és a Dutzendteich körül egy egész rendezvényvárost kezdtek építeni a harmincas években: volt itt stadion, csarnok, felvonulási terület, oltárszerű tribünnel ellátott aréna... Pontosabban csak lett volna, mert a munkálatokat soha nem fejezték be - a "Birodalmi Pártnapok Területe" csak részben valósult meg:

Von Lencer - "own work" Quellen: Bauzeugen.de CSU-OV Lichtenhof - Das Reichsparteitagsgelände im Südosten von Nürnberg Albert Speer - Reichsparteitag-Gelände (1934 - 1943) in Nürnberg, CC BY-SA 2.5, Link

A terület leglátványosabb épülete, a Kongresszusi Csarnok kívülről úgy néz ki, mintha a római Colosseum eltévedt testvére lenne, de igazából nem is szolgál rá nevére, hiszen sosem fedték be:

Von Nicohofmann - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, Link

A kinézet nem véletlen: Hitler és építészei imádták az antik formavilágot, bár a kőlapok alatt jellemzően tégla és vasbeton lapult.

Bár a csarnok sose készült el, kívülről így is meglehetősen lenyűgöző. Ami talán furcsa, hogy nincs igazán turistalátványosságként kezelve: az előterét népünnepélyek helyszínéül használják, maga az épület pedig csak részben funkcionál múzeumként; a helyiségek többségét próbahelyként és raktárként hasznosítják - vagy még úgy se. Érződik rajta, hogy nem tudnak büszkék lenni rá, nem akarják mutogatni, pláne nem költeni rá. Elég földöntúli érzés oldalról a bokrokkal körbenőtt aszfaltúton bemenni a tulajdonképpeni csarnok közepére - az ember valahogy nem erre számít:

Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, tudja, hogy Köln ifjúkorom egyik meghatározó színhelye volt, és bármikor képes vagyok órákat beszélni/írni bármilyen aspektusáról: római kori épületeiről, modern épületeiről, a hídjairól, a karneválról, az áruházairól, múzeumairól, a templomairól, _a_ Dómról, vagy épp a parkokban szaladgáló nyulakról - na meg persze a villamosokról, vonatokról, melyek az első komolyabb találkozási lehetőséget jelentették számomra a világ nyugati oldalának közlekedési eszközeivel (a szivar Audi 100-ason túl). Ezek a youtube-on talált videók annyira jól visszaadják kósza emlékeimet a város sínhez kötött közlekedéséről, hogy néha még a szagokat is érezni vélem :)

Bár az indexképen egy B-kocsit láthatunk, ebben a videóban a világ legsikerültebb villamosainak, a DÜWAG "gömbölyű" csuklósainak kölni verziói azok, amelyekért ma is pont úgy lelkesedem, mint bármikor. Elképesztő méretű jószágok voltak, főleg, amikor kettesével hussantak a Heumarkttól a Neumarktig. Ehhez képest nem utaztam velük túl sokat akkoriban, az igazi imádat a 2000-es években teljesedett ki, de akkor nagyon. Jellemző, hogy amikor elmentem a típus búcsújára, egy kölni villamosbarát, akit egyszer évekkel korábban Pesten körbekísértem, úgy köszönt rám a tömegből, hogy "tudtam, hogy itt leszel" :) A vonatos snittek is jók, például én nem emlékeztem, hogy akkor még voltak Umbauwagenek forgalomban, márpedig mintha egy olyat is látnánk. A kevésbé sínmániások nosztalgiázhatnak az autókon, az emberek öltözködésén, én meg még azt is látom, hogy a Lufthansa-ház még Lufthansa-ház volt, valószínűleg vásár lehetett, mert a Deutzer Brücke fel van lobogózva, és a Parkleitsystem még elektromechanikus kijelzőkkel működött.

Az előző videón még nincs kész a főpályaudvar Rajna felőli üvegteteje (sőt, szerintem még a régi építmény oldalfalának egy darabja is látható), ezen a videón már igen - viszont még mindig 103-as sorozatú "tojásmozdony" indul alóla - rögtön kettő is, egyszerre, párhuzamosan! A mögéjük csatolt kocsik szintén elmúlt időket idéznek.

Érdekes, hogy ott, ahol régen alig volt valami villamosos fotóznivaló - tudniillik azelőtt a "négyeshatos" csak átment itt, a szökőévente járó 17-es meg kurtán-furcsán végződött - na szóval ott ma jobbról-balról-mindenfelől tuják jönnek, tuják kanyarodnak, tuják bújnak át a híd alatt, jönnek szembe egymással. Vannak szűk keresztmetszetei és visszatérő problémái a fonódónak, de tíz év alatt nem jártam annyit az északi szakaszán, mint az elmúlt egy évben - pedig egy ideig Óbudán laktam. Buda kicsit összement, amióta ez a villamos jár :)

A hétvége a megfázásból gyógyulásé pihenésé volt, úgyhogy aktuális megírni- vagy megmutatnivaló híján itt egy kép novemberből, amikor édesanyámmal felmásztunk a Mátyás-templom tornyába. Ezúttal nem volt köd:

A hamburgi Hauptbahnhof után a frankfurti Németország második legforgalmasabb pályaudvara. Kora ellenére nem olyan szép, mint a lipcsei, a város jelentőségének ellenére nem olyan tiszta, mint a müncheni, nem is olyan érdekes, mint a Dóm tövében fekvő kölni, de ha már a lekéstem az átszállásomat, kicsit körbenéztem itt is.

Amikor '92-ben először mentem vonattal Kölnbe, lenyűgözött, ahogy a vonatunk bekanyarodott a felhőkarcolók elé, ugyanakkor kellemetlennek találtam, hogy a nehezen kiharcolt menetirányba néző ülésem elveszett, mivel innen az ellenkező irányba ("tolatva) - indultunk tovább - ez ugyanis egy fejpályaudvar. Egy széééép nagy fejpályaudvar:

Von Jerry Fischer - Eigenes Werk (Originaltext: selbst erstellt), CC BY-SA 3.0 de, Link

A város első nagy vasútállomásai (rögtön három is) eredetileg valahol ott álltak, ahol az a park kezdődik, amelynek túloldalán a felhőkarcolók sorfala emelkedik, aztán az 1880-as években egyetlen központi pályaudvart építettek helyettük kicsit nyugatabbra:

Von not named, probably Carl Hertel (1832-1906) - http://www.german-architecture.info/GERMANY/G-FRA/FRA-001.htm, Gemeinfrei, Link

A fentebbi képen az épp elkészült pályaudvart láthatjuk, az előtérben még látszanak a régi pályaudvarok, azaz a belváros felé vezető sínek nyomai. Eredetileg három acélszerkezetű csarnokba futottak be a vágányok; az 1920-as években épült melléjük két további, a hetvenes években pedig egy S-Bahn alagutat is beástak alájuk. Az épület előtti tér felszínén villamos, alatta pedig U-Bahn jár, úgyhogy a sínek kedvelői nehezen unatkozhatnak, ha ide sodorja őket a szél.

Belül meglepően kaotikus az összkép; nem éreztem magam olyan otthonosan, mint a legtöbb nagy német pályaudvaron (az otthonosság a budapesti Keleti vagy Nyugati ismertében furcsa elvárásnak tűnhet, de nem ez a kettő az összehasonlítási alap - normálisabb Hauptbahnhofokon az ember minden dolgát el tudja végezni utazgatás közben, és nem azt nézi, hogy mikor omlik rá a tető, vagy hogy melyik büfében kisebb az ételmérgezés esélye). Persze az se tett jót a hangulatomnak, hogy bent fülig felfegyverzett rendőrök cirkáltak, odakint meg épp valamilyen tüntetés készülődött...

Semmi csillogás és extravagancia, ugyanakkor minden jól funkcionál. A peron magas, van étel/ital-automata, indítási és érkezési jegyzék, és persze ki van írva, hogy melyik kocsi kb. hol áll meg.

'92-ben még minden vontatójármű idegen volt számomra, manapság viszont sok ismerőst látni: ez itt például egy TRAXX, még ha nem is teljesen olyan, mint ami a MÁV-nak van, ...

Tavaly majdnem annyit jártam hangszerboltba, mint gimnazista koromban - szerencsére most már nem csak pengetőt tudok venni, mint akkoriban (hanem kábelt is;). Persze néha nem a vásárlás számít, hanem az, hogy kezedbe vehetsz egy-egy olyan hangszert, amilyenből gyerekkorodban csak néhány darab volt az országban. Itthon sajnos nincs akkora gitárbolt, mint Felső-Frankóniában, de azért az évi keresetemet így is többszörösen el bírnám költeni egyikben-másikban...

Perpillanat a Gibsonokra vagyok nagyon ráállva. Két évvel ezelőttig nem volt a kezemben ilyen, aztán egy vonatkozó blogbejegyzés után egy kedves olvasó meghívott kipróbálni rögtön kettőt is, és ekkor rabul ejtett a világ talán leghíresebb rock-szárazfája, a Les Paul. Szerintem ezt a gitárt mindenki ismeri! Igaz, a "Gibson Les Paul" tulajdonképpen olyan gyűjtőfogalom, mint a VW Golf: lehet új, lehet sok évtizedes, lehet tuningolt aszfaltbetyár, családi autó, vagy épp terepjáró... és akkor a másolatokról még nem is beszéltünk.

Ez itt például egy 2015-ös Traditional modell, ahol a "Traditional" vicces módon csak azt jelenti, hogy nincs annyira kikönnyítve a test, mint a mai modellekben, illetve hogy jó vaskos nyaka van - de közben automata hangológép van rajta, fém nyereg és nulladik bund, ami mind újításnak számít egy Les Paulon*. Szóval cseppet sem hagyományos, inkább egy közepesen réginek kinéző, régi fogású, de amúgy korszerű masina. A színe talán cherry sunburst, de ezt nehéz erről a telefonnal készült képről megmondani (annyi eszem volt, mint egy marék lepkének: ott volt a hátizsákban a fényképezőgép, én meg telefonnal kattingattam!).

*ha az elkövetkezőkben keverem a szakkifejezéseket, vagy valamit rosszul írok, akkor finoman tessék rám szólni, hisz sose állítottam, hogy értek a gitárokhoz :)

Ez pedig itt egy 2015-ös Classic, ahol a "Classic" szintén nem azt jelenti, amit gondolnánk: csak a kinézet klasszikus, a hangszedők viszont felezhetőek, és valami boost áramkör is van benne, így az egyik potméter helyett kapcsolót láthatunk rajta. A lakkozása vintage sunburst, ami nekem pont nem kedvencem, de persze ettől még elfogadtam volna karácsonyi ajándéknak ezt a gitárt. Sőt, névnapomra még mindig elfogadom..!

Azért nem csúnya - a zebra hangszedők elég dögösek, szerintem jobban néznek ki, mint az előző gitár krómozottan tokozottjai! A képek amúgy a Gitárcentrumban készültek, és ha csak kicsit is tudnám magam menedzselni, most ideírhatnám, hogy "(x)", de nem: csak azért írom ide  bolt nevét, hogy aki ilyen szép hangszereket akar látni, tudja, hova menjen :)

És akkor következzék egy nosztalgia modell: a '60s Tribute 2016 T. Ez egy minimalista - emiatt relatíve olcsó - modell: hiányzik róla az eddig látott gitárok szegélyezése (mind a testről, mind a nyakról) és hangológépe, viszont humbucker helyett P90-es single coil hangszedői vannak, és szatén lakkozása, ami közelről nézve nagyon tetszett.

... de a jelek szerint nem az olvasók, hanem saját magam miatt nem hagyom abba a bloggolást. Novemberben még csak a munka és az élet sodort távol a klaviatúrától (kevésbé költőien fogalmazva: az éjszakai gép előtt ülés helyett inkább aludtam), decemberben viszont már konkrétan úgy gondoltam, hogy minek fárasszam magam, ha senkinek nem hiányoznak a bejegyzéseim. Aztán a minap csak nem bírtam magammal, és látom, valaki már meg is örült ennek :) Hogy gondjaim vannak a neten kifele fordulással, arról már többször siránkoztam, úgyhogy - gondolom - senkit nem lepett meg, hogy egyszercsak elmaradtak az újabb írások, képek, videók... aztán egyszercsak elkezdett hiányozni. Nekem.

Mert jó és szép, hogy esténként regenerálom magam, de annyira semmittevőnek éreztem magam a karácsonyi szünet végére, hogy az már fájt. Például ugyan szeretnék minden nap órákat gitározni, de nem tudok, mert hamar megfájdul a csuklóm, a youtube/TV nézegetése meg egy idő után rettentő unalmas (ráadásul a nyakam is mindig elzsibbad a mozdulatlanul gúvadástól). Kell valami mást csinálni, "alkotni", még ha általában nem is sikerül vele visszhangot keltenem. Szóval ha nem is olyan mennyiségben, mint novemberig (jézusom, gyakorlatilag kétnaponta írtam valamit, amin előtte három napig dolgoztam:), de időnként megpróbálok újra bejegyezni ide, aztán meglátjuk, meddig tart a lelkesedés. Persze azért remélem, hogy lesz, aki elolvassa :)

Most pedig következzék Conway Twitty egy kis Hammond orgona, egy gyönyörű 24 bundos (nem tipikus) Les Paul Double-Cut, és Gary Moore:

Legyen néha valami hasznos is itt, ami hátha többeket érdekel, mint az aktuális villamosos képeim: ma jelent meg a Hungarian Synthwave Allstars 2. válogatásalbuma, melynek TELJES BEVÉTELÉT (lásd "buy" felirat) egy súlyos beteg kisfiú gyógyulására, ill. rehabilitációjára szánják a résztvevők. Az album ingyen is meghallgatható az alábbi oldalon, remek nyolcvanas évek hangulat jellemzi - nagyon jó kis szintizenék, de akad kicsit zúzósabb is:

A tippért köszönet Mr. Bungle-nak.

Hol is hagytam abba legutóbb? Ja, megvan: a frankfurti felhőkarcolók sokaságából megmutattam úgy hatot-hetet. Igazából tizenegynéhány darab után elteltem velük, de azt a párat, amit lefotóztam, még megmutatnám.

Az egyik bajom a felhőkarcolókkal, hogy a tervezők - teljesen érthetően - igyekeznek eltérni a leglogikusabb, és egyben legunalmasabb formától, a négyszög alapú hasábtól, de csak ritkán hoznak létre tényleg szemet gyönyörködtető látványt. Ki így ki, ki úgy próbál "nemkocka" épületeket létrehozni:

A Main Tower tervezői például a hasáb melletti másik legegyszerűbb megoldást, a hengert választották, mert ez még senkinek nem jutott eszébe - és hogy ez ne tűnjön fel senkinek, odaragasztottak hozzá egy hasábot is ;) A 200 méter magas torony tetején egy 40 méteres antenna található, valamint számos turista (én nem álltam be az utcára kilógó sorba, inkább átgyalogoltam a belvárosba).

A jóval alacsonyabb, alig 115 méteres Japan Center nevéhez illően japán formával operál, illetve anyaghasználatával és ablakkiosztásával is igyekszik eltérni a környezetétől, de ettől még nekem speciel nem tetszikt. A fentebbi fotónak nem igazán használt, hogy készítése közben elment a nap (és úgy is maradt), de talán látszik, hogy eléggé egymás mellé dobált hatása volt a sok toronynak; se nem alkottak térfalat, se nem álltak össze valami erősebbé, mint az egyes épületek önmagukban.

A(z) Eurotower már ránézésre is a hetvenes évek terméke, simán elfért volna a Dallas főcímében. 2014-ig az Európai Központi Bank székhelye volt, a jövőben valószínűleg az egységes európai bankfelügyelet fogja használni.

És akkor most nézzünk kicsit a tornyok mögé, szó szerint: a másik dolog, ami miatt nem tetszenek a felhőkarcolók, az az itt láthatóhoz hasonló városi szurdokok kialakulása. Mint korábban említettem, még soha nem jártam New Yorkban, vagy más hasonló helyen, ezért nem tudom, ott mivel tudják ezt ellensúlyozni*, de itt sétálva nekem egyátalán nem a nagyvonalúság, a siker, pénz, csillogás  jutott eszembe, hanem az, hogy "és mi még azt hisszük, hogy nincs rosszabb a Türr István utca végét elálló szálloda betonfalánál" :-/

* Esetleg az lenne, amit egy kommentelő írt alul, hogy szélesebb utcák mellett egészen más hatásuk van a magasba nyúló homlokzatoknak?

Ehhez képest talán még jó is, ha valahol csak egy-egy pontszerű torony (a képen a Frankfurter Büro Center látható a hetvenes évekből) emelkedik; bár lehet, hogy másként gondolja az, aki egy ilyennek az árnyékában lakik. Tényleg érdekelne, hogy csak én vagyok régimódi, ha azt mondom, hogy nekem például a pesti belvárosból kicsit sem hiányoznak az ilyen épületek**? Csak mert szemmel láthatóan sokan úgy gondolják, hogy az nem is város, ahol nem lifttel lehet közel kerülni a felhőkhöz. És persze mondjuk Varsót is kötelező példaképként felhozni, mert hát nincs is nagyobb egyéniség annál, mint aki mindig másokhoz viszonyítja magát.

** Persze Angyalföldön vagy Csepelen éppenséggel elférnének toronyházak, csak nem tudom, a hiányuk tényleg Budapest legnagyobb problémája-e. Pláne, hogy a város még mindig tele van beépíthető területekkel, nem kell a magasba törni. Akinek meg csak a magasság hiányzik, menjen fel a Gellért-, Hármashatár- vagy János-hegyre ;)