HamPLÓ

Nemrég láthattunk egy szó szerint fapados alumínium vízibuszt, most nézzük meg a "de luxe" változatot, mellyel a Balatonon találkozhatunk:

Tavaly már írtam az 1963-as gyártású Arács motorosról, de nem bírtam ki, hogy ne utazzak vele idén is. A bevezetőben említett budapesti tesójával ellentétben az ő hátsó fedélzete még mindig nyitott, nem is akárhogy:

A tető gyárilag ilyen, az ülések nyilván nem :) A manapság nyáron jellemző hatszáz fokokban ez az elrendezés nem feltétlenül praktikus, de esti sétahajózásra remek lehet - amit sajnos idén se próbáltam ki.

Eddig háromszor mentem a hajóval, ebből az első két alkalommal kevés utas volt, úgyhogy csendes utunk volt: hátra lehetett dőlni, a világ nagy dolgain elmélkedni, közben a víz csobogását hallgatni, és iszogatni valamit a kiszáradás ellen (a citromfüves limonádéjuk kimondottan ízlett). Harmadik alkalommal teltház volt, több társasággal a fedélzeten. Haverok és ismerős családok beszélgettek egymással vetésforgóban, zene szólt, gyerekek rohangáltak az emberek közt, egy kutyus pedig odaült a helyemre, amikor előrementem a büfébe - ez egy egész más élmény volt, de szintén nagyon tetszett!

Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy kicsit ráuntam a budapesti villamosokra, aztán másnap beestek ezek a képek a postafiókomba, és rájöttem, hogy mégis itt az ideje budapesti villamosokról írni :) A fotókat Karl Holzinger készítette 1977. augusztus 29-én, ami a jelek szerint egy enyhén felhős hétfő volt.

2000-es ikerkocsi indul 33-asként Óbuda felé a Váci út Nyugati - akkor Marx - téri végéből. Érdemes megnézni, hogy a háttérben távolodó pótkocsis szerelvény mögött épp a sínt hegesztik. Pontosabban egyvalaki éppen szünetet tart a hegesztésben, amíg elmegy a villamos, hárman pedig segítenek neki ebben :)

Az Árpád út - Váci út torkolatában vagyunk, és egy másik 2000-es ikerkocsit látunk, mely 10-es villamosként kanyarodik a Megyeri csárda felé. A balszélen látható kék-fehér ZiL-nek szinte hallom a hangját, ahogy kanyarodás után gyorsítani kezd.

1980 szilveszteréig a Szent István téri piac mellől indult az egyvágányos 8-as villamos. A külföldi villamosbarátok gyakran fotózták ezt a végállomást, mert elég egzotikus látvány volt, főleg azzal a díszes homlokzatú házzal a háttérben balra.

Huszonnegyedik éve csinálok életképes oldalakat a budapesti villamosokról, és asszem kicsit rájuk untam. Csodálatos dolog a kötöttpálya (ezt a szót miért kellene külön írni?), de van egy olyan tulajdonsága, hogy korlátozott számú járművet lehet megörökíteni centiméterre ugyanazokon a helyeken. A budapesti villamoshálózat a legnagyobbak közt van, úgyhogy el lehet vele tölteni elég sok időt, de mivel mostanában se új vonalak, se új típusok nem várhatók, el kell foglalnom magam valami mással. A balatoni személyhajózás tökéletes elterelés: bár a járművek száma még korlátozottabb, a kikötőket leszámítva viszonylag kis esélye van annak, hogy pont ugyanott örökíts meg valamit, mint korábban. Ráadásul levegőn van az ember, szép környezetben. Méghozzá milyen szépben! Mellesleg pedig vonatozni is lehet, ha mégis hiányozni kezd a kötöttpálya :)

Ezen az oldalon a 2024-es előszezonhoz kapcsolódó képes-videós útibeszámolókat találhattok, pontosabban nem is a teljes előszezonhoz, csak az első kétharmadához. Konkrétan az első menetrend szerinti hajótól elindulva szépen "levadásszuk" az új járműveket, sétahajózunk régi masinákkal, eljutunk A-ból B-be kevésbé régiekkel és újakkal, plusz látunk pár munkagépet, és meglátogatjuk a Sió új zsilipjét is:

A 2024-es balatoni előszezon
Balatonnal a Balatonon, Tomajjal Tomajba, és persze sok sétahajózás

Megint elég sokat kellett várnom vonatokra, közben jött ez-az: hol madzaggal, hol anélkül - és most is belefért valami munkagép, mint a múltkor:

A négy régi és a két új balatoni komp alapvetően a szántódi és a tihanyi rév közt éli életét. Idősebbek meséltek ugyan arról, hogy a hetvenes években rendszeresen használták őket "koktélhajónak", különböző koncertek helyszíneként, de én erről lemaradtam.

Idén nyáron többször belefutottam az egyik régi kompba a tó közepén. Már messziről hallani lehetett a dübörgő nem-is-tudom-mi-ezt (nem a klasszikus kilencvenes évekbeli tucctuccnak tűnt, de nem értek hozzá), ami nagyon nem az én stílusom, úgyhogy szerintem ezt a járatot ki fogom hagyni :) Az egyik szombaton aztán nem a tó közepén találkoztam a Baross Gáborral, hanem a füredi személykikötőben:

Sajnos a távolból nem láttam, hogy ténylegesen kikötött-e, vagy csak odaállt a móló közelébe, de számomra szokatlan látvány volt. Mire közelebb kerültünk a parthoz, már továbbállt, csak egy ilyet tudtam kattintani rá a kikötőből éppen kihátrázó Jókai nosztalgiahajó társaságában.

Láttam már itt a két új kompot az évadnyitón, illetve van egy régi tévéfelvétel, amin a KFT a "Balatoni nyár" című számot playbackeli valamelyik régi kompon a nyugati oldalon, de szívesen lefotóztam volna ezt az odaállást is. Nem tudom, hogy mindig beáll-e ide, szóval aki tudja a megoldást, nyugodtan írja meg kommentben, mert ha rendszeresen, akkor rászervezek egy fotótúrát :)

UI: A bejegyzés végén nem akarom visszatartani ezt a történetet a viharban nádasba sodródott koktélhajóval.

Májusban városnéző járatként újraindult a BKV hajózási szolgáltatása, az egykori "hét törpe" hajók egyikével. A Sziget fesztivál idején viszont szükség volt a szögletes járművekre, úgyhogy elővették a cég egyik váci vízibuszát, és hat napon át az járta a szokásos útvonalat:

Bár a maszek Margitsziget képében időnként még látni váci vízibuszt a Duna budapesti szakaszán, az csoportokat sétahajóztat, és még nem sikerült rájönnöm, miféle menetrend szerint. Ez a hajó viszont kiszámíthatóan keringett a Március 15 tér és a Margit-sziget közt, ráadásul fel is lehetett szállni rá.

Így nézett ki az 1966-ban épült hajó az egyik esti sétakörre várakozás közben a túlpartról nézve. Valamikor az elmúlt két évtizedben nyitott fedélzetet építettek a tetejére, ami által kicsit vesztett eredeti áramvonalas formájából, de szerintem így is látszik rajta a hatvanas évek lendületes stílusa.

Szépen nézett ki belülről, bár értelemszerűen nem úgy volt  berendezve, hogy az utasok ebben a zárt részben utazzanak. Kivéve azok, akik kimondottan innen akartak nézelődni, mint én :)

Szerintem kimondottan csinos gép! Ezeknek a hajóknak eredetileg félig nyitott hátsó része volt, amit előbb zárttá tettek, majd teraszt építettek a tetejükre, hogy az utasok a szabadban élvezhessék a panorámát:

Idén már négy vagy öt alkalommal jártam a tihanyi kompnál. Valahogy megnyugtat nézni ezeket a nagy vasakat, ahogy úgy jönnek-mennek, mintha dróton húznák őket: az egész olyan, mint egy jól bejáratott gép! Persze az se rossz, hogy a szűkület tihanyi oldalán a parthoz közel gyakran mennek el szép vitorlások. Ezen a videón az ASMR jelleggel csobogó elindulások (jópofa a hajók mögött keletkező örvénysor!) mellett pár kikötést is megörökítettem kívülről és belülről, mindkét oldalon. Magyarázó feliratok is vannak a videóhoz, a "CC" gombbal lehet bekapcsolni őket - már ha nincsenek eleve bekapcsolva:

Felemás kirándulás volt ez, nem feltétlenül a buszok miatt, melyek közt több generáció kedvencei is képviseltették magukat. Mivel Farost és Kockarust elég sokat láttam már, a kedvencem egy "bulldog" Csepel lett :)

A 2024-es tapolcai Ikarus találkozó
Buszok az ötvenes évektől a kétezresekig

Almáditól Keszthelyig majdnem mindenütt összefuthat az ember a Bahart négy kisebb vonali hajójával. Jópofa jószágok: felül napozófedélzetről lehet nézelődni (illetve a jelenlegi időjárás mellett feketére égni), hátul szabad, de fedett téren lehet ücsörögni, és van egy jókora légkondicionált utasterük is. Ezen felül elég gyorsak és mozgékonyak, plusz a hullámokat is jól bírják. És a minap végre sikerült a negyediket is ugyanott elkapnom: a tihanyi kikötő kismólója mellett!

A flotta legidősebb példánya a Boglár, amit 1977-ben gyártottak Iljicsevszkben (ma Csornomorszk, Ukrajna), a Szovjetunió Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságában. A kilencvenes években került Ukrajnából Magyarországra; egy ideig Budapesten dolgozott Beatrix néven, aztán 2015-ben került a Baharthoz, ahol 2022-ig a Nemzeti Regatta nevet viselte. 2017-ben alaposan átépítették, ezért érzésre ez a legmodernebb a négy tesó közül, ráadásul ezen tudom a legkevesebb dologba beverni a fejem. És ez fontos dolog, mert a többi tele van kilógó élekkel és gerendákkal, alacsony ablakkeretekkel. Imádom ezeket a gépeket, de olyan még nem volt, hogy a másik hármon ne vágtam volna be a fejemet és/vagy a lábamat valamibe. Többször is.

Az 1978-ban épült Lelle már a hetvenes évek végén a Balatonra került, bár nem rémlik, hogy valaha is láttam volna. A kétezres évek elején modernizálták. A flotta nagy része ugyanígy néz ki kívülről, csak a Boglár lóg ki a sorból a másfajta ablaktábláival (és persze egész főfedélzetével). Szerintem jól néz ki, bár tavaly sokat utaztam vele, és a végére eléggé zavart, hogy valami állandóan vinnyogott a hajtásában...

A Földvár '78-ban épült Herszonban, de csak a rendszerváltás után került előbb a Dunára, aztán a Balatonra. Őt is átépítették a kétezres években. 2022-ig Szántódnak hívták, aztán kapta mai nevét, nehogy összekeverjük a frissiben ugyanerre a névre keresztelt új komppal :)

A Fonyód a legfiatalabb: 1981-ben épült Herszonban. 2002-ben közúton szállítva került a Dunáról a Balatonra, ahol megkapta a flottakinézetet. Az ő légkondis zárt utastere is megmentett párszor a napszúrástól idén!

Sokáig azt hittem, hogy csak az én agyamban van túl sok hely felesleges emlékek számára, aztán olvastam, hogy néha másoknak is berágódnak zenék. De nem dallamtapadás jelleggel, hanem úgy, hogy bizonyos dalokat konkrét emlékekhez, élethelyzetekhez köt az ember - tehát ha meghallunk egy számot, azonnal egy múltbéli élethelyzet ugrik be. Nekem elég sok ilyen van, mutatok is pár példát:

1985-ben nyaraltam először a Balaton északi partján, egészen pontosan Balatonfüreden. Még talán Trabantunk volt, és néha elhúzott felettünk egy-egy sugárhajtású vadászgép- vagy helikopterkötelék, mert valami hadgyakorlat volt odafent Veszprém környékén, de Füred szinte "nyugat" volt: mindenki németül beszélt, az újságosnál Fix und Foxi képregényeket árultak - és mindenhonnan a német Twins együttes Ballet Dancer című száma szólt. Biztos más zene is ment akkoriban heavy rotationben, de ez az egy ragadt meg bennem, és ha meghallom, a füredi móló jut eszembe: ez a szám szól a rádióból az egykori jachtklub épületében működő étterem teraszán, és hirtelen ez szólal meg az éppen kikötő katamarán hangszóróiból is... 

Két évvel később mi mentünk a németekhez, igaz, csak a keletiekhez. Rettentő furcsa ország volt: a tengerparti üdülőben ott lógott a falon Erich Honecker képe, de a tévészobában a német gyerekekkel a nyugatnémet ZDF-et néztük. Egyszer a szovjet légierő MiG-23-asai egy napon át éleslövészetet tartottak a szomszédos félszigeten, alig méterekkel átdübörögve felettünk (rohadt jól néztek ki), de pár nappal korábban a lipcsei főutcán a moziban már a Beverly Hills-i zsarut reklámozták, amit akkor még be se mutattak nálunk. És a mindenütt zörgő rádiókból is állandóan nyugati zene szólt. Három szám maradt meg: az egyik a Starship Nothing's gonna stop us now-ja, a másik az eredeti Funky town (azért írom így, mert kb. ekkoriban jelent meg egy feldolgozása is), a harmadik pedig ez a kabarészám, amit a vicces énekhang miatt "Tapsi Hapsi dalnak" neveztünk el tesómmal. A dalszöveget nem értettük, de a dallam eléggé megtapadt - ma egyébként már a szöveg is tetszene. Lipcse utcái jutnak eszembe: a városháza előtti tér, ahol tölcsér helyett valami furcsa ostyatálcán adták a fagyit, és valami ruhabolt, mert valahogy sose úsztuk meg, hogy ruhaboltokba járkáljunk, még nyaralás közben se :)

És ugorgyunk! Valahol már biztos leírtam, hogy '95 nyarának második felét egy szakítás miatt elég depisen töltöttem. A haverok ennek kapcsán megpróbálták fejleszteni a zenei ízlésemet, hogy a klasszikus metál mellett hallgassak néha valami progresszívet is. A Dream Theater Images and Words című lemeze azóta is kedvencem, akkoriban számos késő esti sétára elkísért a walkmanben. Igazából minden szám tetszett az albumról, de a fentebbi rágódott belém leginkább.

Szeptemberre már sokkal jobban voltam, akkoriban adta valaki (eh, "valaki" - pontosan tudom, hogy ki:) kölcsön a Gamma Ray Land of the Free című lemezét. Erről az együttesről azt érdemes tudni, hogy a Helloween nevű, meglehetősen sikeres bandából kivált Kai Hansen alapította, hogy visszatérjen ahhoz a stílushoz, amit eredetileg játszani akart. Egyszer láttam is őket a PeCsában, de akkor még volt külön énekesük. Ezen a lemezen azonban ő már nem szerepelt, helyette Hansen énekelt, és bár ez rizikós döntés volt, valahogy tökéletes lett az eredmény. Gyakorlatilag mindenki első hallásra imádta; megkockáztatnám, hogy európai dallamos metál körökben ez volt az évtized legfontosabb albuma. A sikerben nagy része volt a lemez indításának, a Rebellion in Dreamland című dalnak, lásd fentebb. Ha meghallom, újra a Schönherz Kollégium felé tartok, esetleg az Örs vezér terén vágok át, ahol az IKEA még csak fele akkora volt, mint ma. Az azóta beépített területen egy bódéban kisállatkereskedés működött, ami előtt mindig megálltam, hogy megnézzem a hörcsögök terráriumát a kirakatban