HamPLÓ

Előző rész: a Potsdamer Platztól a Niederkirchner Strasséig

Eredetileg csak egy rövid összeállítással készültem a Fal által okozott, ma is látható berlini sebhelyekről, aztán 12 órával később be kellett látnom, hogy okosabb lenne több részre osztani az egyre komolyabb méretű anyagot. Ha esetleg valaki nem értené, miért Google Street View frame-eket ágyaztam be állóképek helyett a régi fotók alá: mert ezek nagyíthatók, körbe lehet velük nézni a környéken, illetve mert ezek időnként frissülnek, tehát látszani fog rajtuk, ahogy átalakulnak az utcák. Persze a ma látható nézetek se teljesen frissek, de fogadjuk el, hogy ennél pontosabb képet csak akkor alkothatnánk a pillanatnyi állapotokról, ha valaki ösztöndíj jelleggel megfinanszírozná, hogy pár hónapig csak ezzel foglalkozzak :)

Legutóbb a Stresemannstrasse és a Niederkirchnerstrasse sarkán hagytuk abba, ahol a belváros keleti felét körbejáró fal keletnek fordult.

A villamosvágányok régen itt egyrészt továbbmentek a Potsdamer Platz felé, másrészt bekanyarodtak az 1951-ig Prinz-Albrecht-Strassénak hívott Niederkirchnerstrasséba, ami sokáig a német közigazgatás egyik központja volt: a kép hátterében látható, 1898-ban elkészült épület például a porosz országgyűlés alsóháza volt.

Ma a a berlini képviselőház működik benne. Az utca másik oldalán a Martin-Gropius-Bau, az egykori iparművészeti múzeum is látható. Az utána következő foghíjtelkek helyén egykor különböző birodalmi biztonsági szolgálatok - többek közt a Gestapo és a Birodalmi Biztonsági Főhivatal - főhadiszállásai működtek. Ezek eltűntek a háború végével, ...

... a mai napig áll viszont a Birodalmi Légügyi Minisztérium jellegzetes tömbje, melynek hátsó frontja 1961 után a Falra nézett.

Az épületcsoportban manapság a pénzügyminisztérium működik, az egykori náci biztonsági szolgálatok központjának helyén pedig emlékpark van, az utolsó komolyabb belvárosi Fal-maradvánnyal.

A Wilhelmstrasse kereszteződése után az utca neve Zimmerstrasséra változik. 1986-ban így nézett ki a "nyugati" oldala: igazi senki földje volt, mivel a járda egy része jogilag a "kelethez" tartozott.

A házsor máig foghíjas, de legalább nem lövik le azt, aki átmegy az utca egyik oldaláról a másikra :-/ A Fal helyét természetesen kockakövek jelölik, de a járdát ránézésre nem újították fel az újraegyesítés óta. Sőt, úgy sejtem, hogy ha felkaparnánk az aszfaltot, alatta síneket találnánk (az utca másik végén konkrétan láthatóak is maradványok).

Száz-százötven méterrel arrébb újabb jónevű utca keresztezi utunkat: a Friedrichstrasse. Itt működött a híres-hírhedt Checkpoint Charlie!

„Checkpoint Charlie1“ von Lyricmac at en.wikipedia. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

„DF-ST-91-01396“ von DoD photo by: STAFF SERGEANT F. LEE COCKRAN - [1]. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Ahogy ezeken a képeken látható, az eredetileg csak egy sikánból és őrbódéból álló átkelőhely köré a keletiek egy sok sávos, fedett határállomást építettek a nyolcvanas évek végére - az amerikaiak eközben csak az utca közepén álló bódét cserélgették. Mi magyarok elsősorban azért ismerhetjük a hely nevét, mert a diplomatákon és a négy győztes hatalom katonáin kívül a külföldiek is átkelhettek itt a szektorok közt - a "halandó" németek viszont nem. Pontosabban 1989 novemberéig nem. Közlekedésmániásként felhívnám a figyelmet arra is, hogy miközben odafent néha tankok néztek farkasszemet egymással, az utca alatt metró járt, "nyugatról" - keleten át - "nyugatra".

Kicsit túlfeszítettem a fonódóval való foglalkozást: az üzembe helyezés előtt extra tempóban csináltam meg az építéséről szóló oldalakat, az első nap előtti este kint fagyoskodtam a városban, hogy elbúcsúzzam a 86-os busztól, aztán az első két üzemnap nagy részében is fel-alá sétáltam/utaztam a sínek mentén, hogy megnézzem, hol válik be, amit építettek, és hol kellene még reszelgetni rajta egy kicsit*. Mindezek után egyszerűen nem volt kedvem feldolgozni az ekkor készült képeket, videókat, élményeket. Múlt hétvégén ugyan többé-kevésbé lezavartam a képválogatós-átméretezős-videószerkesztgetős köröket, de oldal ebből még egy ideig nem lesz, úgyhogy addig is itt egy filmecske a nyitó hétvégéről:

*Elsősorban az ívekben, mert eléggé kellemetlenül csikorogtak - nálam szakértőbb ember szerint az épp száradóban levő nedvesség nem segített az addig csak ritkán járt síneken, de nekem gyanús, hogy mintha a CAF-okon se ment volna a nyomkarima-kenő. A másik dolog, hogy gyakran borul a követés - gyanúm szerint amíg féllábú a Fonódó, mert a Lánchíd alatt nem megy át a 19/41, maradni fog egy ilyen féloldalas túlterheltség, hogy mindenki 17-esezik, illetve ha ott történik valami, nincs másik ág menekülőútnak. Amíg az elkészül, remélhetőleg néhány lámpát is átprogramoznak útközben, és a járművezetők, utasok is megszokják az újszerű tempót.

Ha valaki megkérdezné tőlem, mit csináltam a 28 évvel ezelőtti szombat-vasárnap délelőttökön, egy pillanatig se kellene gondolkodnom a válaszon: rajzfilmeket néztem a Sky Channelen.

A Sky hétvégi, négy óra hosszú gyerekműsora a Fun Factory névre hallgatott. Messze nem minden tetszett a kínálatából, de azért tesómmal állandóan végignéztük, hiszen új volt, és főleg más, mint az Óvodások filmműsora, vagy mi is ment a magyar tévében akkoriban :) El nem tudom képzelni, hogy az elején mennyit fogtunk fel a nagyrészt amerikai sorozatokból, de néhány hét után elkezdtük érteni őket, kicsit később pedig már meg is tudtunk szólalni angolul. Szerintem ez az elképzelhető legegyszerűbb tanulási módszer: ezek a rajzfilmek nem túl kifinomult darabok, így könnyű dekódolni őket, a jutalom azonnali, az eredmény (már hogy a nyelvtudás) pedig egész életen át elkísér!

Na, de visszatérve a rajzfilmekre: unalmasnak találtuk a műsor első 30-40 percét olyan hogyismondjam... nem kimondottan nekünk szóló sorozatokkal, mint a Lady Lovely Locks, a My Little Pony, a Popples vagy a Care Bears*, viszont a főcím első másodpercétől kezdve imádtuk az Inspector Gadgetet. De még a szüleink is!

* persze lehet, hogy ezek egy része a hétköznapokon adott DJ Katben ment, kicsit már összefolynak

Gimiben kicsit jobban kellett volna a gitározásra gyúrni (még korábban pedig egy olyan országba születni, ahol van az ilyesmire fizetőképes kereslet), és akkor most csinálhatnék gitáros-gitáreffektes-erősítés review-kat blogolás helyett. És amikor meguntam a fa alapanyagok, bundméretek, wattok sorolását, jönne egy ilyen pedál, én meg pénzt kapnék azért, hogy majd' becsinálok a röhögéstől ;)

Még úgy egy éve bukkantam rá erre a két bolondra, meg konkrétan a teljesen értelmetlen "anime"-effekt pedálra, de most megint feldobta a 'tjúb, úgyhogy úgy döntöttem, megosztom veletek.

Pár hete írtam arról, hogy Berlin folyamatosan változik, és lassan eltűnnek azok a foghíjak, melyeket a Fal lebontása hozott létre. Persze az az igazság, hogy egy 160 kilométer hosszú, helyenként legalább 20-30 méter széles foghíjról beszélünk, ami nem tud csak úgy egyszerűen eltűnni! Majdnem rajzoltam is egy google térképet, hogy megmutassam, hol húzódott az a bizonyos halálsáv, aztán szerencsére rábukkantam egy készre:

A térkép készítője nem csak a Fal helyét jelölte be, de az ahhoz tartozó elzárt területeket is. Ezen az oldalon a "Berlin" feliratot "körbejáró" résszel fogok foglalkozni, a korabeli Mitte kerülettel - aki elveszti a fonalat, hogy éppen hol járunk, nagyítson bele!

A Potsdamer Platz minden "falas túra" origója; nincs még egy hely, ahol ennyire látványosan eldózerolták volna az eredeti városszövetet. A fentebbi kép 1962 augusztusában készült: ekkor még csak alig egy éves a Fal, és még nem azokból az előregyártott vasbeton elemekből áll, melyekkel a legtöbb fotón találkozhatunk. Az előtérben és középen a tér alatti, évtizedekre szellemállomássá vált S-Bahn megálló lejárói, balra a távolban pedig a Brandenburgi kapu látható.

A mai utcák nem pontosan követik régi nyomvonalukat, de ezen a street view beállításon körülbelül ugyanott állunk, és ugyanarra nézünk: a modern toronyházak mögött a Tiergarten fái zöldellnek, a kép jobb szélén pedig kockakő jelöli az aszfaltban a Fal helyét. Mi több, pár régi betonelemet fel is állítottak a föld alatti regionális pályaudvar (ami nem azonos az S-Bahn állomással) lejáratától jobbra.

1962-ben még Nyugat-Berlinben is jártak villamosok - jól látható, hogy ez a vonal régen nem itt ért véget, csak a város kettévágása után a villamoshálózat is ketté lett vágva. 1949. március 24-étől még csak a kalauzok nem utaztak végig a vonalakon, mert a keletieknek nem volt szabad nyugati márkát kezelniük és vice versa, majd augusztus 1-étől külön keleti és nyugati közlekedési vállalatok szerveződtek, külön járműparkkal, külön üzemvitellel. Végül 1953. január 13-án következett be a fizikai kettéválasztás: immár a járművek se lépték át a szektorhatárt - igaz, az egyik járműről le-, majd a másikra felszállás után még nem kellett új jegyet vásárolni. A képen azt is érdemes megnézni, ahogy a vezető a kocsiból kiszállás nélkül állítja maga előtt/alatt a váltót.

Most, hogy a fonódó villamoshálózatnak köszönhetően a budai oldalon is felbukkantak a CAF-ok, itt az ideje egy a múltkorinál hosszabb videón is megnézni az 56 méteres verziót, mely ha minden jól megy, tavasztól fog munkába állni:

Igazából persze most már semmi különleges nincs ezen a videón, mert hónapok óta próbázik a típus az 1-esen, de el kellett sütnöm, mielőtt teljesen lejár a szavatossága :)

Annak idején, amikor egyik kedvenc amerikai műsoromról, a Saturday Night Live-ról írtam, megemlítettem a Wayne's Worldöt, mint az 1975 óta működő tévés intézmény egyik saját jogon elhíresült gyümölcsét (képzavar rulez), ti. hogy Mike Myers kicsit gügye, de tizen- és huszonévesek körében (akkoriban) rendkívül népszerű karakterei is innen indultak a világhír felé.

Ez viszont csak az igazság egyik fele volt, ugyanis Myers még azelőtt kitalálta Wayne Campbell figuráját, hogy bekerült volna a New York-i társulatba: az időnként filozofikus rocker egy kanadai tévéműsorban bukkant fel először, még 1987-ben. A kinézet, a beszédmód, de még a témaválasztás is megegyezik az SNL-es formulával:

Ha valakit érdekel, itt van Wayne első felbukkanása, csak azt nem lehetett beágyazni. Alapvetően egyperces monológokról volt szó, bár néha hosszabb jeleneteket is előadott - gondolom, ahogy egyre népszerűbb lett:

Az SNL-ben gyakorlatilag nem tettek hozzá mást a meglevő képlethez, mint Garth figuráját. Az őt játszó Dana Carvey kimondottan tehetséges komikus, aki akkoriban a műsor egyik fő arca volt, és aki mindezek ellenére valószínűleg Garth eljátszásával került legközelebb a világhírhez. Pedig kettejük közül kezdetben ő volt az ismertebb arc: amikor '89/90 környékén először láttam SNL-t, ő volt az egyetlen szereplő, akit ismertem.

Rögtön két helyről is: egyrészt a Kék villám című tévésorozatból, ahol ő játszotta a fegyverzet/rendszeroperátort. A sorozat ugyan a közelébe se ért a film sikerének (elkaszálták az első évad közben), de nekem mégis tetszett, hisz' egy helikopter volt a központi szereplője.

Valószínűleg ez lesz a legrövidebb útibeszámoló az oldalamon, de mégse akarom ezeket a képeket megmutatás nélkül eldobni. Igazából nem is rendes látogatás volt ez, csak egy átszállás, amit elhúztam annyira, hogy be tudjak ugrani a belvárosba megnézni valamit, ami 12 évvel korábban kimaradt. Mivel pont lemenőben volt a nap, fotózni nem nagyon lehetett az óváros házai közt, viszont a kevés fényképet videókkal próbáltam ellensúlyozni:

Másfél óra (se) Augsburgban
Naplementei villámlátogatás a Fuggerek városában

... készült ez a videó. Már hogy nem a múlt szombaton elindult menetrend szerintire, hanem még az első próbajáratokra novemberben. Jókora lyuk volt a síndöcögények közt, a Dunán pedig épp komoly forgalom volt, úgyhogy a kamerát leraktam a kőkorlátra, megnyomtam a felvételt, és hagytam, hogy a tolóhajók a bárkáikkal átlibbenjenek a képen. Az utolsó snitten a Duna lejtése is látszik, emiatt folyik Mohács felé a víz ;) Vigyázat, egy nem kimondottan sodró lendületű videó következik:

Egyébként átvitt értelemben is a budai fonódó villamosra vár ez a bejegyzés, pontosabban arra, hogy legyen időm feldolgozni az első üzemnapokon készült képeket és videókat.

Még nyáron mutattam egy nyugat-berlini utcát, ahol hosszú tömött sorban parkoltak a youngtimerek, most pedig bekukkantunk magába az egykori villamosremizbe, ami a szokatlan forgalmat generálta:

A Classic Remise Berlinbe már régebben is el akartam menni, de nem fért bele a programba - 2015 nyarán viszont beleerőltettem, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Bár alapvetően négy napon át majdnem folyamatosan vacak idő volt, aznap még a nap is kisütött - a csarnok előtti területen álló, ragyogóra polírozott kocsik úgy csillogtak, hogy majdnem megvakultam :)

Az 1926-ban épült, 12000 négyzetméteres csarnok 1964-ig szolgálta a nyugat-berlini villamosközlekedést. Különböző átmeneti bérlők után 2003-ban nyitott meg benne az oldtimer gépjárművekhez kapcsolódó szolgáltatásokkal foglalkozó Classic Remise/Meilenwerk, melynek düsseldorfi tesója egy körfűtőházban működik. Rokonszenves helyszín - valószínűleg kevésbé lennék szomorú, ha az "elvesző" sínek helyét nálunk is ilyen masinák laknák be.

A Classic Remise Berlin nem múzeum, mert nagyon is az életről, a műszaki emlékek aktív használatáról szól: akinek anyagi lehetőségei lehetővé teszik, itt adhat-vehet, tárolhat, karbantarthat, hasonló érdeklődésűekkel találkozhat; mindenki más pedig közelről nézheti, amint éppen a felsoroltakat teszi - azzal a kitétellel, hogy nem szabad a kocsikhoz hozzáérni. Az utca felőli oldalon a fentihez hasonló műhelyek sorakoznak, márkákra, korosztályokra, zsánerekre specializálódva. Itt például Mercik szépültek, ...

... kicsit arrébb pedig amerikai járgányok. Ha valaki kedvet érez a képen látható gépek megnevezéséhez, ne fogja vissza magát!

Gyerekkoromban a nagymacskákat "polcos cicának" hívtam, mert a budapesti állatkertben mindig a ketrec felső részéhez rögzített deszkákon punnyadtak. Nos, ezek a Jaguárok is szeretnek így viselkedni :)