HamPLÓ

... az előző felhős bejegyzés kritikán aluli minőségét jóváteendő :)

Sajnos képen nem néz ki olyan jól, mint élőben, de azért:

Még ha az alja lett volna megvilágítva, az alatta elterülő város által... De így, hogy az alja sötét volt, és a közepéből jött a fény, eléggé túlvilági kinézete volt :)

Ma, az észveszejtően szép őszi napsütésben azon gondolkoztam vala, mekkora adag balszerencse kellett ahhoz, hogy tegnapra tervezzük be szegedi látogatásunkat. Tegnap ugyanis konkrétan kiakasztó idő volt odalent. Persze nem véletlenül szombatra tűztük ki a látogatást: a helyi villamosközlekedés századik születésnapja alkalmából villamos-felvonulás volt beígérve, így nálam kevésbé mobilis barátaim akkora vettek ki szabadnapot/kérték el magukat párjuktól. A "villamoskorzót" aztán lemondták, mivel a közlekedési vállalatnak volt egy sajáthibás (troli gázolt motorost) balesete előző nap. Persze ez a változtatás akkor történt, amikor a többiek már nem tudták megváltoztatni beosztásukat.

Hogy aztán még ehhez képest is rossz idő volt, az viszont mélyütés a javából. Persze ezt ígérték a meteorológusok, de azért legalább tíz percre abbamaradhatott volna a szakadó eső! Bár, tulajdonképpen abbamaradt - amikor már annyira sötét volt alapból, hogy nem lehetett értelmesen fotózni. De tényleg, ilyen még nem volt: amikor hazajőve letöltöttem a képeket, legszívesebben mindegyiket letöröltem volna, és inkább elfelejtettem volna, hogy aznap bárhova is kimozdultam. A legtöbb kép teljesen rossz fényben készült: vagy sötétek, vagy valószerűtlen színűek a vizes aszfalton való tükröződés miatt (is). A kevés jó beállítás nagy részén meg hatalmas homályos pacák láthatók: esőcseppek a lencsén.

Ami ennél is kellemetlenebb, az az, hogy nem csak fotólehetőség nem volt sok, de a nap sztárját, a 100 éves villamos utánépítését is csak a nap végén hozták ki, amikorra teljesen átáztam-átfáztam, és már nem bírtam annyira örülni egy fapados és fűtetlen villamosnak. Azért persze jó volt egyik kedvenc városomban lenni, meg a társaság is jó volt, de ha legközelebb reggel ilyen időt észlelek - bármennyire is beterveztem az aznapi utazást, és bármennyire is reménykedem, hogy "majd délutánra megjavul" -, egyszerűen itthonmaradok, és bevágom a szunyát :)

Tegnap volt az utolsó munkanapom eddigi munkahelyemen, és ennek befejeztével egyenesen próbaterembe mentem, Interszitivel és Almár Ákossal zenélni zajongani egy kicsit, úgyhogy velem volt a gitár. Mondtam is a kollégáknak, hogy az új állásomat megnézhetik az Astoria aluljáróban, aholis indiánnak öltözve fogok gitározni...

Na mindegy, a próba érdekes volt. Amikor blues-hülyültünk, az SZVSZ tök jó volt, de amikor megpróbáltuk eljátszani a Twisted Sister-től a We're not gonna take it-et, na az nem ment. Pedig igazán nem az a bonyolult szám - inkább primitívnek (de azért jónak mondanám). Vicces volt, hogy már azt se bírja egyikünk se tévedés nélkül eljátszani. Lehet, hogy néha meg is kéne hallgatni a számot, hogy mikor jön a refrén, és hanyadiknál jön a bridge? :)

Na mindegy, önsegítségként itt a klip, a "családi mozis" körítéssel:

Nagyszerű, a jelek szerint "végre"/megint van magyar scum (szó szerint "söpredék"; igazából megtévesztésre építő kéretlen reklámlevél - azt hiszed, neked szól, vagy egy félrement valódi levél, ezért beleolvasol):

"Szia Mackosajtom! Innet toltok most neked filmeket"

Van benne link is, én természetesen kihagytam, de félek tőle, hogy sokan nem fogják. Aaaannyira béna trükk, és le merem fogadni, hogy mégis működik... Mindenesetre üzenem a feladónak:

Szia Grízestészta! Tudod, ki "Mackósajtod" neked!?

:-/

Ezt a képet még a július végi Ferencvárosi Nagy Bombariadó alatt készítettem, hazafele gyaloglás közben. Tulajdonképpen már átgyalogoltam a téren, amikor felötlött bennem, hogy ilyen üresnek ki tudja, fogom-e valaha látni ezt a teret, úgyhogy visszacammogtam, és kattintottam párat:

A képnek semmi köze semmihez, csak gondoltam biztos lesz olyan, akinek tetszeni fog - ma, a nagy útlezárások + az aktuális Kritikus Massza idején biztos nem így fog kinézni :)

Szeptember eleji hír volt, hogy meghalt Don LaFontaine, aki az elmúlt harminc év amerikai filmjeinek körülbelül 90%-hoz narrálta azokat a bizonyos rövid promóciós filmecskéket, amiket újabban - szép magyar szóval - trailernek hívunk (azelőtt csak reklám volt az is, mint a "traubit akarok" vagy a "kaszkót akarok kötni"). Akkor nem volt időm megemlékezni róla, most megpróbálom pótolni. Sokat persze nem tudok hozzátenni a témához, de közép-gyerekkoromhoz annyira hozzátartozott a hangja, hogy egy rövid bejegyzést mindenképpen megérdemel.

Naszóval, '89 körül eltűnt a kábeltévéről a Sky Channel, csak egy Sky One nevű hibridcsatorna maradt, amin a legjobb műsorok idején vagy a Eurosport ment, vagy egy Landscape Channel nevű furcsaság (unalmas zenékre tájképeket mutogattak - nem vicc). Viszont felbukkant egy Sky Movies nevű adó, ahol délutántól éjfélig filmek mentek. Remek lehetőség volt arra, hogy komoly populáris (;)) filmes műveltséget szerezzen az ember, ráadásul eredeti nyelven! A filmek közt pedig reklámok mentek: aktuális és régebbi filmek trailerjei. Itt figyeltem fel arra, hogy ezek túlnyomó részében ugyanaz a hang dobálta a szuperlatívuszokat az arcunkba - legyen szó a Halálos fegyver 2-ről, a Szellemirtók II-ről, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag-ról, vagy az Erik a viking-ről...

Konkrétan azt hittem, hogy Hollywoodban van két tucat ember, aki ugyanúgy hangzik, és csak sokkal később tudtam meg, hogy nem, tényleg egyetlen ember mondta fel a trailerek túlnyomó részét. Na, ő volt Don LaFontaine, aki szeptember elsején hagyta itt az árnyékvilágot. Eredetileg technikusként dolgozott trailerek készítésénél, illetve a szövegeket írta, aztán egyszer nem jött el egy bemondó, és akkor ő ugrott be a helyére. Jó választás volt. Amúgy nem csak mondta a szövegeket, hanem egy részüket ő is találta ki, erősen hozzájárulva a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek szuperlatívuszhajhász reklámszövegekben tocsogó mozivilágához. De a dörgő orgánum miatt nem haragszunk rá :)

Az ő emlékére álljon itt ez a kis önirónikus interjú:

és ez a paródia, Pablo Franciscótól:

Kíváncsi vagyok, milyen lesz az amerikai mozik új hangja...

A rockolást megszakítjuk némi vas-a-vason dübörgés erejéig:

 
 
Jártamban-keltemben fotók I-II.
Újpesti vasúti híd bontás előtt, déli csavargás (kicsit azért a délutánokba is átcsúszott:), Csörgő-morgás, bécsi szösszenet - természetesen a szokásos Schlieren-dícsérettel, sztrájkos életképek Budapest majd' minden szegletéből, Csörgő-morgás, FLIRT a Keletiben, Szergej Hároson, fogyatkozó Nyugati, Bz-döcc, MD-csossz, további Csörgő-morgás :) és pár téli fotó...

Olybá tűnik, hogy ez egy ilyen zenés hét lesz, remélem nem baj. Aktuális témánk egy olyan gitáros, akit én személy szerint überzenésznek tartok, de aki zenéjével és lényével annyira megosztja  a zenerajongókat, hogy bizonyos klubokból örökre kizárhatja magát az ember, ha rajongásának hangot ad. Yngwie J. Malmsteen-ről van szó, aki a nyolcvanas években újradefiniálta a "gitárhős" szó jelentését, elindította a hatvannegyedek és százhuszonnyolcadok versenyét, és mindeközben még arra is volt ideje, hogy alaposan elhízzon.

Fentebb említett megoszló vélemények miatt (nem akarom, hogy csomóan kiszedjék a blogot a kedvencekből;) inkább némi ellenpropagandát szeretnék folytatni, bemutatva, hogy tulajdonképpen Yngwie (akinek neve eredeti formájában fiatal vikinget jelent) csak egy nagyra nőtt gyerek, aki gyerekkorában túl sok Bachot és Paganinit hallgatott, és aki imádja, hogy felnőttként is ugyanúgy tépheti a húrokat, mint tinédzser korában, csak most mellesleg van még több száz gitárja, pár Ferrarija, villája, stb is mellé. Ha esetleg mégis van igény rá, szívesen összedobok egy színes-zajos életrajzot róla, most inkább hallgassunk némi zenét tőle.

Kezdjük egy némileg meglepő feldolgozással - az eredeti előadók szintén svédek (na jó: 3/4-ük az, a maradék norvég) - de ők nem teljesen így játszották a számot :)

Múltkor Cozy Powell életútját próbáltam minimális terjedelemben bemutatni azoknak, akik nem ismerték őt, most viszont egy közismert zenész nem annyira közismert pillanatait szeretném felidézni azoknak, akik - hozzám hasonlóan - péntek este koncert/dajdaj helyett maximum csak a konyhába mennek ki :)

Brian May ugyebár egy isten (bármit is mond KZsoci barátom:), ráadásul újabban már nem csak isten, hanem doktor is - az asztrofizika doktora. Korábban egy Queen nevű együttesben nyomult, amiről szerintem mindenki hallott. Nos, 1983-ban Brian a jelek szerint nagyon unatkozott, és rákattant a "Starfleet" nevű japán transformer-bábfilmsorozatra, amit a kisfia nézett állandóan. Olyannyira rákattant, hogy egy bizonyos Eddie Van Halen nevű haverjával (meg pár további zenésszel, köztük a szintén Queen-es Roger Taylor-ral) gyorsan megcsinálták a főcím sajátosan rockosított verzióját. Itt van, tessék, lehet nevetni:

Ha valakit érdekelne, itt van az eredeti is. Nem tudom, mit használtak akkoriban ezek az überzenészek, de mindezt ki is adták, Starfleet Project néven. Sőt, még fel is dolgozták a feldolgozást, Son of Starfleet címen