HamPLÓ

Elég régen nem szerepeltek már budapesti tuják a blogban, ideje változtatni ezen! Persze nem csak sárga síndöcögényeket láthatunk itt lentebb, hanem egy Ikarus 55-öst, Gellért-hegyről videózott Váci úti metrópótlókat, és kékre fényfestett Erzsébet-hidat is:

Bevallom, az, hogy 2017-ben ennyire megszerettem a cseh- és szlovák vasutakat, részben egyszerű esztétikai okokra vezethető vissza: bár sok egymáshoz hasonló mozdonysorozatuk van, az azonos típushoz tartozók is sokféle festést viselhetnek. Egyszerűbben fogalmazva: az ember nem tökegyforma fotókkal tér haza egy-egy kirándulásról. Persze még nagyon kezdő vagyok a felismerésükben, sokszor csak a képeket itthon nézegetve sikerül "dekódolnom", mit is láttam; különösen igaz ez a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig számos változatban épített kockamozdonyokra (tudom, nem kocka, de azért elég szögletes, nem?). Ezt a bejegyzést elsősorban saját okulásomra csinálom, de hátha mást is érdekel, mi a különbség az egyes gépek közt - ha valahol hülyeséget írok, kérem kommentben megtenni a javítási javaslatokat :)

Mielőtt elkezdjük, némi alapinfó: a csehszlovák időkben az egyenáram alatt közlekedő (100-as számmezejű, pl. 163-as sorozatú) mozdonyok sötétzöldek voltak középen vezetett sárga sávval . A váltóáram alatt dolgozó (200-as számmezejű, pl. 263-as sorozatú) gépeknek piros-sárga színtervük volt, a többáramneműek (300-as számmezejű mozdonyok, pl. 363-as sorozat) pedig kék színűek voltak, ugyancsak sárga sávval. Innen indultak, aztán - pláne a kettéválás után - jöttek az újabb és újabb színtervek.

Csak kisbetűvel: nem is próbálom az összes változat összes festését felsorolni - csak olyat tudok bemutatni, amiről van fényképem. Mindezen túl a becenevekkel is érdemes vigyázni, hiszen elképzelhető, hogy minden fűtőház másképp hívta a saját paripáit.

Kezdjük ezzel a tizenéves képpel, melyet egy régi festésű szlovák 163-asról, korábbi nevén E499.3-asról készítettem Poprádon. A magyar vasútbarátok általában minden ilyen kasztnijú mozdonyt Pershingnek hívnak, de tulajdonképpen csak a 163-ast hívták tényleg így - állítólag azért, mert bár gyorsan indulni nagyon tudott,  túlságosan messze sose jutott, akárcsak az amerikaiak közepes hatótávolságú Pershing II-es rakétái. Kicsit erőltetettnek tűnik ugyan a becenév etimológiája, de jobbat nem találtam a neten...

Manapság leginkább ilyen színekben találkozhatunk az 1984 és '92 közt gyártott 163-asok Szlovákiában maradt példányaival, ezt a mintát hívják - kiötlője után - Blonski festésnek.

A gyártási program '91-es példányain megváltoztatták a hajtás áttételét (120 km/h helyett 140 km/h), ez lett a 162-es sorozat, azaz a Rychlý Pershing ("Gyors Pershing"). Hogy teljesen belezavarodjunk a számokba, még néhány információ: néhány 163-as egy olasz magántársasághoz került, onnan pedig a cseh RegioJethez. A szlovákok néhány 162-est a 362-esek forgóvázával 163-assá alakítottak, a csehek pedig a sajátjaikat 363-assá építették át (363.5-ös alsorozat). Könnyen megjegyezhető, nem?

Ugyancsak átépítés a szlovák 361-es sorozat: 163-asokat és 162-eseket alakítottak kétáramneművé, 140 illetve 160 km/h-s végsebességgel.

Most pedig ugorjunk a váltóáramú 263-as sorozatra: az S 499.2-es típus a Princezna azaz "Hercegnő" becenevet kapta, állítólag eleinte kiszámíthatatlan viselkedése (megbízhatatlansága) miatt. A képen látható (S499.2005) példányt 2017 tavaszán retró festésben sikerült elkapnom Pozsony-Szőlőhegy közelében - már ha ez így elkapásnak nevezhető :)

Mostanában kétszer is jártam a főváros hegyivasútján: egyszer a hó, egyszer pedig kedvenc C50-esem miatt. Február elején ismét egy mozdony miatt látogattam fel:

A 2006-os pályaszámú Mk45-ös éppenséggel nem új, még csak nem is remotorizálták; érdekessége festésében rejlik. Aki az elmúlt kb. 15 évben nem járt a Gyermekvasúton, valószínűleg nem is érti, mi ebben az érdekes, hiszen addig mindegyik mozdony így nézett ki; akkoriban kaptak világosabb, a kocsikhoz illő, egyben retró jellegű festést (lásd itt, itt és itt).

Most viszont ezt az egy példányt visszafestették, így a látványa a gyerekkori kirándulásokat idézi (majdnem teljesen, de az a "kis" különbség nekem biztos nem hiányzik). Persze aki korábban volt gyerek, az másik festés után nosztalgiázhat, de nekem speciel ez a piros-sárga a "klasszik" :)

Lassan másfél éve, hogy elrándultam Pozsonyba, hogy onnan Bécsbe átmenve visszajöhessek ide piros villamosokat fotózni. Nem elírás, tényleg ez volt a program :)

Újabb pozsonyi kiruccanás, kis bécsi kitérővel I-II
Új híd, új vonalhálózat, új kocsik, meg még ami épp arra járt

Előző rész: a Fekete Szépség és az olcsó modellek

A világ egyik leghíresebb gitárjáról szóló sorozatban a Goldtoptól eljutottunk a Customig, de a leghíresebb változat még csak most következik!

A "Burst", a gitárok Szent Grálja

1957 végére már együtt volt minden, ami a Les Paul model jó hangzásához kellett: a megfelelő anyagok, a nyak és a test által bezárt szög, a megfelelő húrláb, és persze a PAF hangszedők. Az 1958-as idény újítása tulajdonképpen kozmetikai volt: a Standard néven elhíresült változat egyszínű festés helyett sunburst fényezést kapott, amit itt egy utánépített példányon láthatunk:

By Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: Ethan Prater derived work: Clusternote - This file was derived from  Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: , CC BY-SA 4.0, Link

Az áttetsző fényezés alatt láthatóvá vált a fa mintázata, ami a hegedűkhöz hasonlóvá tette a hangszert; a fa kinézetére ekkor még nem figyeltek annyira, mint manapság, ezért nem egyformán látványosak a "lángok", sőt: az első néhány sunburst Les Paul fedlapja még nem két, hanem három darabból állt! A hangszer jól szólt, remekül nézett ki, és a fejlesztése se állt le: a nyakak egyre vékonyabbak, ezáltal könnyebben játszhatóak lettek. Csak annyi baj volt, hogy ez a vásárlókat nem érdekelte: 1958 és 1960 közt összesen 1700-valahány "burstöt" készítettek, majd a sikertelenség miatt befejezték a gyártást. Bizony, a ma is egyik leggyakrabban látható (és legtöbbet másolt) rock hangszert sikertelensége miatt kukázták!

Azonban míg a Gibson a ma SG néven ismert modellel próbálta meghódítani a piacot, a zenészek lassan felfedezték maguknak a Les Paulokat, és így a Standardeket. Különösen Angliában lett a blues és rock harcosainak választott fegyvere: az első sztár, akit ilyen gitárral lehetett látni, Keith Richards volt, az első igazán ikonikus burst játékos pedig...

... Eric Clapton, aki John Mayallhoz való csatlakozásakor vásárolt egy szintén '59-es évjáratú (bár sokan '60-asnak hiszik) burstöt. A "fehér blues" és blues-alapú rock elkezdett összeforrni a hangszerrel: Jeff Becknek is volt, Paul Kosoffnak is volt, ...

... és a Bluesbreakersbe Eric Clapton helyére beugró, majd Fleetwood Mac néven saját bandát alapító fiatal gitárosnak, Peter Greennek is volt. Érdemes megjegyezni, hogy Les Paul eredetileg egy csilingelően tiszta hangú hangszert akart magának, ez a sok fiatal pedig általában torzítva használta a sajátját. A másik furcsaság, hogy a használt sunburstök a hatvanas években pár száz dollárért cseréltek gazdát, manapság viszont több százezret is megérnek, sokszor még akkor is, ha sose használta őket híres zenész. Emiatt aztán nagy részüket nem is használják: széfekben, múzeumokban állnak, tulajdonosaik sokszor befektetési céllal vásárolják meg őket, mert az áruk évről-évre magasabb lesz.

Persze egy idő után a Gibson is észrevette a Les Paul kései sikerét, és 1968-ban újra gyártásba vette, de ezek a hangszerek már nem hozták ugyanazt a minőséget. Sőt, a cég 1969-es tulajdonosváltása után a gitárok készítési módján is változtattak: a nyak több darabból állt, akárcsak a test, új modellek jöttek ki, új hangszedőkkel kísérleteztek. Persze ízlés és sznobság kérdése, hogy vajon tényleg rosszabb lett-e a végeredmény, vagy az 1958-59-60-as modelleket csak eszmei értékük emeli a többiek fölé, mert az biztos, hogy én egy 1970-es Standardet se dobnék ki, ha hozzámvágnák :) Manapság egyébként megvásárolhatók az eredeti három modellév utánépítései, illetve aktuális gyártású burstök is, számos különböző kivitelben: ami régen "a" burstöt jelentette, az ma cherry burst esetleg tomato soup burst, de van tobacco burst, lemon burst, honey burst, és még vagy egy tucat másik is.

Néhány híres Burst

Az imént említett okból kifolyólag nincs olyan, hogy "olcsó eredeti '58/59/60-as Burst", de van néhány, amelyik gazdája okán kiemelkedik a többi közül:

Az egyik ilyen Bernie Marsden "The Beast" becenevű '59-ese, amit '74-ben vásárolt valakitől, aki egy koncerten odajött hozzá. Ez elsőre furán hangzik, de több hasonló történet ismeretes, Jimmy Page-re például Joe Walsh "erőltette" rá az "egyes számú" Les Paulját 1969-ben. Az angol hangszerboltok nem lehetnek túlságosan büszkék az akkori marketingtevékenységükre :)

2016-hoz hasonlóan 2017 utolsó előtti napja is a Nohabok jegyében telt. Az előző évihez képest annyi újítás volt, hogy a nyolc mozdony most nem egyetlen szerelvényként ment le Tapolcára, hanem két vonatként: az út végét az egyik a Balaton északi, a másik a Balaton déli partján tette meg. Oké, Balatonszentgyörgy után tulajdonképpen a déli parti vonat is felkanyarodott az északira, hogy eljusson Tapolcára, de értitek, hogy értem :)

Idén a szerencse nem állt úgy mellénk, mint tavaly, például rögtön az első fotóhelyen megjártuk: bár arra számítottunk, hogy a két vonat egymás mellett fog jönni, Budafok megállóhelynél nem volt meg a "kötelék", mi több, kitakarták egymást. Ráadásul egy belváros felé tartó Flirt is belerongyolt a képbe délről, de ezen már csak röhögni tudtam :)

Mindegy, a sok Nohab akkor is kellemes látvány volt, optimisták voltunk. Következőnek Székesfehérvár-Repülőtér megállóhelyet néztük ki, de hiába értünk oda viszonylag hamar, annyian voltak (húszan? harmincan? szerintem még többen is), hogy lehetetlen volt jó helyre állni. El is ment a kedvem az egésztől, csak kézből videóztam az immár tényleg fej fej mellett haladó szerelvényeket. Talán ha lett volna egy drón kéznél, az jó képeket készíthetett volna.

Nekem alapvetően mindig is a déli part volt "a" Balaton. 4-5 évesen Földváron és Szemesen vártam mindig, hogy pirosan villogjon a "lámpa", és jöjjön a "gömbölyű orrú mozdony" (vagy legalább egy Szergej), úgyhogy örültem, hogy újra láthatok Nohabot itt. Két dologra nem számítottam: az egyik, hogy a közelmúltbeli felújítás miatt eléggé ledózerolt képet mutat a sínek környéke, a másik pedig az, hogy a vonat elég rendes sebességgel halad, ezért nem lesz sok fotólehetőség. Végülis videóztam egyet Szemesen (lásd kezdő snitt a bejegyzés végi videón), fotóztam-videóztam Boglárnál (lásd fentebb), és összejött még két "kiugrok a kocsiból, ledobom a statívot, felvételt nyomok, és már ott is van" jelenet. Sose hittem volna, hogy valaha ilyet leírhatok, de néha túl gyors a magyar vasút ;)

Az elmúlt években eléggé elhanyagoltam a repülős oldalaimat, de az az igazság, hogy ritkán járok reptér környékén manapság, repülős élményeim pedig még ritkábban vannak. És ha mégis fotózok egy sor repülőgépet, akkor is majdnem két évig tart, mire megcsinálom hozzájuk a beszámolót :)

A 2016-os Goldtimer Nyílt Nap
A múlt élő emlékei a budaörsi reptéren

Nahát, mi ez a csúnya, romos izé, és miért kellett a képét idetenni? Nos, ez egy világhírű épület, csak általában más irányból szokták fotózni:

Igen, ez a Pantheon. Ugyan a VII. század óta katolikus templom, igazából mindenki az ókori római építészet egyik legragyogóbb emlékét látja benne, jogosan.

A balra látható obeliszk egyébként - ha már a múltkor írtam az újrahasznosítás divatjáról - egyiptomi eredetű, II. Ramszesz korából származik. Évezredek adnak itt randevút egymásnak!

A múltkor megemlékeztem egy rendhagyóan mozgékony síntraktorról, most megmutatnám a vasúti járművek "A" pontból "B" pontba juttatásának nagyágyúját, még mindig a St. Pölten-i műhelyből:

Pontosan nem is tudom, mi ennek a szerkentyűnek a magyar neve. Esetleg önjáró tolópad? Vagy lehet, hogy nincs is neki magyar neve, mert itthon nincs belőle? 

A sima tolópadot ugye ismerjük: speciálisan kialakított sínpályán oldalirányban tud vasúti járműveket mozgatni rá merőleges vágányok közt. Előnye, hogy nem kell a rengeteg nagy helyigényű  váltó (kitérő) az összes lehetséges vágány eléréséhez.

Az elmúlt hétvégén megint kedvenc síntraktorom pöfögése törte meg a Budai-hegyek erdeinek csendjét, vagy hogy is kell ezt sablonos újságírói stílusban mondani :)

Ezúttal Széchenyi-hegy és János-hegy állomások közt ingázott az 1952-es építésű C-50-es, a nosztalgia Ganz motor egyik mellékkocsijával.

Kellemes meglepetés volt, hogy odafent még mennyi hó megmaradt, míg lent a városban már emléke se maradt a fehérségnek.