HamPLÓ

Elnézést kérek, hogy mostanában többször is csak ehhez hasonló "egyvideós" bejegyzésekre futotta, de néha mást is kell csinálni, mint blogot írni. Ilyenkor tessék a bejegyzések alatti ajánlókat, meg a linkeket kattingatni, nehogy berozsdásodjon a blogmotor! :)

Valamikor ezer éve (vagy esetleg hat hónapja se) összegyűjtöttem pár idétlen klipet a nyolcvanas évekből. Bár Gary Moore esetében - legyen szó akár rocker, akár blues korszakáról - általában a zenére szoktam koncentrálni, ennél a videoklipnél a látvány az, ami emlékezetes. Emlékezetesen bugyuta. Mondjuk a dalszöveg se egy filozófiai értekezés, de klippel együtt már érthető, hogy Gary a következő lemezén miért fordult inkább teljesen a blues felé: ez egyszerűen nem ő volt...

Ezzel együtt a zene szerintem nem rossz - sima rock'n'roll nyakon öntve rengeteg nyolcvanas évekbeli gitárhősködéssel. A gitárhangzás is üt, és ezt Gary szerencsére továbbvitte a Still got the Blues-ra. Tényleg, nemrég olvastam, hogy Kirk Hammett a Metallica "fekete lemezének" felvételei előtt három cd-t mutatott Bob Rock producernek, hogy milyen gitárhangzást szeretne a leendő albumon, és az egyik a Still got the Blues volt (a másik kettő egy Michael Schenkeres UFO és egy Santana). A világoskék "Flying V" is elég állat: meglepő módon nem eredeti Gibson, hanem egy custom Hamer Vector - abban persze nem vagyok biztos, hogy tényleg ezen lett feljátszva a szám, de a kliphez mindenképpen illik :)

Idén még nem szerepelt eleget a Li-2-es a blogban - remélem mindenki így gondolja, és örül, hogy most szépen visszaugrunk az idei Múzeumok Éjszakájára, ahol ez a gép volt a ferihegyi programok egyik sztárja.

A reptérlátogatások alapvetően az egész repteret bejárják, legalábbis amennyire be szabad. Ez a mostani túra annyiban volt más, hogy a repülőgépfotósoknak szólt, nem pedig azoknak, akik csak az általános érdekesség miatt jönnek ki. Tulajdonképpen persze szó volt arról, hogy mást is megnézünk, de az idő 70%-ban valahogy mégis inkább Ferihegy 1 épülete előtt dekkoltunk, a Li-2-est indulni látni, a Li-2-esre várva, a Li-2-est érkezni látni, a Li-2-es újabb indulására várni, stb. Itt például épp a 2012-ben (újra) bezárt régi terminállal szemben várakozunk a betonon. Azokat az erős reflektorokat jó lett volna lekapcsoltatni, de persze ...

A Beatles-t (ejtsd: "bitlisz":) nem tartom kedvenc együtteseim közt számon, de egyrészt gyerekkoromhoz annyira hozzátartoztak a szüleimen keresztül, hogy nem tudom utálni még a legbugyutább popszámaikat se, másrészt az idő előrehaladtával elég rendesen megtanultak zenélni, ezért még véletlenül se mernék olyat mondani, hogy nem jogosan vannak azon a csúcson, ahová ötvenvalahány éve értek fel. A 4+1 beatle közül valamiért már gyerekkoromban is George Harrison volt a legrokonszenvesebb, és ez az érzés az interneten járkálva csak egyre jobban erősödött. A jelek szerint zenészkollégái is csípték őt, soha nem tértek ki egy kis közös zenélés elől:

Többek közt országos cimborák voltak Eric Claptonnal, még azután is, hogy utóbbi gyakorlatilag elszerette a feleségét, Pattie Boydot (eközben olyan dalokat dedikálva neki, mint a Layla vagy a Wonderful tonight). Ezt a barátságot a persze zene is éltette: egyik kedvenc Beatles-számomban, a While my guitar gently weeps-ben például Clapton játszotta az elektromos gitár részeket, később pedig Harrison írt számot Claptonnal az éppen szétmenő Creamnek. A fentebb hallható Badge állítólag onnan kapta címét, hogy Clapton félreolvasta a "bridge" szót a dal vázlatán...

Harrison nem szeretett szóló előadóként turnézni, de mindig kapható volt egy kis gitározgatásra, úgy lemezeken, jótékonysági koncerteken, mint teljesen sima koncerteken. Itt például a Deep Purple-lel játszik egy Little Richard számot '84-ben.

Gary Moore-ral egy időben kvázi szomszédok voltak, alaposan össze is haverkodtak. Egyszer Harrison adott egy dalt Gary első blues lemezéhez*, máskor Gary játszott a Traveling Wilburys egyik számában, vagy ment fel a színpadra a korábban említett kedvenc Beatles-számomat eljátszani. Ez utóbbi nekem természetesen csemege, de Gary is biztos jól érezte magát, hiszen egyik tinédzserkori idolja Harrison volt, a másik pedig Clapton, aki az eredeti számban szólógitározott.

*Hogy érdekesebb legyen, eredetileg ez a szám is Eric Claptonnak íródott egy jótékonysági projekthez. Szomorúnak találom, hogy Eric és Gary útja soha nem keresztezte egymást szakmailag az utóbbi haláláig :(

És természetesen most is a végére tartogattam a legmeglepőbbet:

A pécsi Széchenyi térről nyíló Ferencesek utcájában láttuk ezt a kirakatot júniusban. Le kellett fényképeznem:

Sajnos nem tudom megmondani, hogy' létezik, hogy nem mentünk beljebb; nem tudok másra gondolni, mint hogy be volt zárva. A neten olvastam utána, hogy a Brummogda névre hallgató műintézmény részben a plüssök, részben pedig a velük foglalkozók gyógyítására szolgál. Csak remélni tudom, hogy a hiányos felirat nem azt jelzi, hogy bezárt, mert asszem ide vissza akarok jönni...

Imádom a háború utáni Ganz(-Mávag) valószínűleg legsikerültebb termékét, a hajdanában-danában M44-re számozott, de amúgy tengelyképlete miatt csak Bobónak hívott dízel-villamos tolatómozdonyt, úgyhogy élveztem a debreceni nagyállomáson várakozást: az hozta be a peron mellé a személykocsikat, az vontatta ki - valószínűleg a járműjavítóból - a teherkocsikat, és az pihent csak úgy egy másik peron mellett is. Volt más mozdony is, de ezek voltak a leginkább szeretnivalóak :)

Az elmúlt napokban rengeteg Gary Moore felvételt néztem végig a youtube-on, eközben akadtam bele két olyan felvételbe, ami még engem is meglepett. Úgy értem, tudom, hogy Gary session zenészként is meglehetősen keresett volt, de erről a két szerepléséről nem tudtam...

Például állítólag ott zenélt az Evita filmváltozatának nyitányában. Oké, tényleg van a darabban egy síró gitár, de annak ellenére, hogy a CD belső borítóján "principal musician"-ként is fel van tüntetve a neve, fura ez az ebben a formában mégiscsak anonim hakni*. Persze lehet, hogy egy másik Gary Moore nevű zenészről van szó - az interneten például gyakran keverik a queenes Brian May-t az ausztrál filmzeneszerző Brian May-jel :) Valaki esetleg meg tudja erősíteni neten kívüli forrásból is, hogy tényleg a mi Gary-nk zenél itt fentebb? Csak mert maga a gitár szerintem nem kimondottan azonosítható...

*a musical eredeti változatán egyébként pár hang erejéig felbukkant a Shadows-os Hank Marvin, szóval Andrew Lloyd Webberéktől nem feltétlenül állna távol egy híres zenész behívása minimális "szereplésre"

A második dal még meglepőbb: a Frankie Goes to Hollywood meglehetősen más világot képviselt, mint amiben Gary általában mozgott, egy producer valahol mégis úgy gondolta, hogy Warriors of the Wastelands című slágerük egy 12 inches kislemez változatához jól illene némi extra gitárzörgés/dörgés. Az improvizáció jellegű felvétel állítólag egy óra alatt megvolt, Gary nem is gondolta volna, hogy tényleg kiadják. És ez viszont tényleg ő, a nyolcvanas évekbeli tremolórángatós korszakából. Mondjuk én imádtam azt a korszakát, vágtak a szólói, mint a penge :)

A pécsi állatkertben tett látogatásunkkor a bejárat környékén nem volt szabad hely, ezért a közelmúltban bezárt vidámpark meglehetősen üres parkolójában raktuk le a kocsit, és kötöttpályán folytattuk utunkat:

Az 1962-ben átadott keskeny nyomtávú úttörővasút ugyanis eredetileg a vidámpark és az állatkert közt szállította a kikapcsolódásra vágyókat. Persze nem kell komoly távra gondolni, összesen ötszázvalahány méterről beszélünk - utána pedig még majdnem ugyanennyit kell gyalogolni. Az úttörők rég eltűntek, a vidámpark se létezik már, de a kisvasút szerencsére megvan, bár vonzerejéből nyilván sokat vesztett.

És akkor most következzenek másfajta lebegő gitárhangok, mint a tegnapiak, Joe Satriani kedvenc tanítványától. Ez a szám már több mint 25 éves, az előadója meg lassan nyugdíjas korú lesz - még jó, hogy csak ifjúkorunk kedvenc zenészei öregszenek, mi nem ;)

A szám végén azt a rövid bölcsességet egyébként David Coverdale olvassa fel (az albumon emlékeim szerint mást, mint itt).

Amikor a Fleetwood Mac még nem amerikai popbanda, hanem angol blues-rock együttes volt... A klipben (erősen playback érzésem van, a slide gitáros például néha mintha egyátalán nem tudná, mit kellene csinálnia) a szakállasabbik szólógitáros Peter Green (a dal szerzője), a kezében levő Gibson Les Paul pedig konkrétan az a hangszer, amit később egy Gary Moore névre hallgató kölyök vett meg tőle, és amivel később a Parisienne Walkways is fel lett véve! A vicc egyébként az, hogy Green ezt a dalt - már hogy az Albatross-t, ami itt alul nézhető meg - nem ezzel a gitárral játszotta fel, hanem egy Stratocasterrel - de persze a helyében én is szívesebben mutatkoztam volna egy Les Paullal :)

Akik számára a fentebbi mondatok semmi értelemmel sem bírnak (mi tagadás, elég összevisszára sikerültek), azok se bánkódjanak, csak hallgassák meg a számot - szerintem csodálatos: