HamPLÓ

Mostanra már annyira feltúrták a Széll Kálmán teret, hogy szinte múltidézésként hatnak ezek a képek, melyeken még megvan a metróépület mellett rogyadozó terasz, és még épp csak bontják a régi gyalogos felüljárót...

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy meglátok egy épületet, és nem hiszem el, hogy tényleg azt látom, amit, de 2005 májusában pont ezt éreztem - annyira lenyűgözött a látvány, hogy az eredetileg fotózni szándékozott vonat helyett inkább az épületet tettem a kép középpontjába:

Ez itt a (nyugat-)berlini Nemzetközi Kongresszusi Központ - német (és angol) rövidítésével az ICC -, a világ egyik legnagyobb rendezvényháza, a vasút és a berlini vásárváros (Messe) közé ékelődve a maga 320 méteres hosszúságával, 80 méteres szélességével, és 40 méteres magasságával - na meg alumínium borításával. Első pillantásra azt gondoltam, hogy viszonylag friss épületről lehet szó, aztán kiderült, hogy 1975 és 79 közt épült - ott helyben egyébként az jutott eszembe, hogy valószínűleg ugyanaz tervezte, aki a birodalmi csillagrombolókat :)

Idén nyáron végre rászántam magam, hogy közelről is megnézzem. Így se mindennapi látvány: a rácsos szerkezet a tetőt tartja (a "kifordított építészet" sokkal szebb példájaként, mint mondjuk a Pompidou Központ), a hengerek pedig egyrészt pillérként, másrészt lépcsőházként funkcionálnak.

Az épületben 80 különböző méretű terem van (a legnagyobb 5000 fős), és a képen látható háromszintes híd köti össze a Berlini Vásár "történelmi" területével.

„ICC Berlin Meeting (4971983044)“ von Udo from Berlin, Deutschland - ./meeting Uploaded by indeedous. Lizenziert unter CC BY 2.0 über Wikimedia Commons

Belülről a képek alapján másképp posztmodern, mint kívülről - de sajnos erről lemaradtam, mert tavaly bezárták. Viszont az internet szerencsére most is a segítségünkre siet:

A múltkor ott hagytuk abba, hogy a Dráva árterülete mellett fekvő Bélavár megállóhelyen elrobogott mellettünk egy Csörgős vonat. Hangulatos volt, de igazából nem ezért csorogtunk le Keszthelyről idáig, hanem miatta:

Érdekes, hogy amíg csak Németországban és Bécsben (!) találkoztam a típussal (amit akkor még Nagyszergej néven ismertem), nem keltett bennem különösebb érzelmeket, de amióta megláttam kék kocsikkal kirobogni a Csorna utáni ívből, teljesen odavagyok ezért a fura kinézetű nagyvasért! Szerencsére Ícé rábeszélhető volt, hogy várjuk meg itt - igaz, én csak az állomást mondtam, azt már ő nézte ki térképről, hogy a Pécs-Nagykanizsa-Szombathely-Sopron interkontinentális vonat érkezésekor pont jól fog sütni a nap itt.

Sajnos három személykocsi továbbra se jelent túl nagy megterhelést a mozdonynak - egyszer megnézném valami komolyabb tehervonattal, emelkedőn! Viszont meg kell jegyezzem, hogy ez a kis megállóhely idilli hangulattal rendelkezett: minden csupa zöld, fejtetőig meglocsolva madárcsicsergéssel!

Évekkel ezelőtt nyitottam egy mappát (ilyet se írtam még: ez az én nyelvemen inkább úgy hangzik, hogy csináltam egy könyvtárat) mindenféle jártamban-keltemben látott tárgyaknak, amelyek gyerekkori emlékeket idéztek fel. Most, nem kevés idővel később viszont rá kellett jönnöm, hogy a mappa jó ideje nem gyarapodott, és valószínűleg nem is nagyon fog, úgyhogy vagy letörlöm, vagy elsütöm a tartalmát a blogban. Mivel szentimentális állat vagyok, utóbbi mellett döntöttem :)

Nagyi villanyradiátora a Bartók Béla útról!! Ma már hihetetlennek tűnik, hogy volt idő, amikor nyugdíjasok is finanszírozni tudtak valamit, ami szó szerint áramot éget, de volt ilyen. Ez a példány mondjuk egy BKV-s áramátalakító félreeső sarkában lett megörökítve; lehet, hogy a fogyasztás ezen a szinten ott kevésbé számít :)

Mérhetetlenül felháborító élmény, amikor az ember fia épp olvasni tanul, és mindenen gyakorol (általában sikerrel), de egyszercsak egy ilyen próbálkozáskor azt mondják neki, hogy "az nem pakema, hanem raketa". Már csak azért is volt okosabb dolog Hajdút venni! ;)

Csődbe ment az első világháború után, trolira akarták cserélni a negyvenes évek első felében, két évig nem tudott közlekedni a második világháború után, és a rendszerváltás óta is felmerült, hogy meg kéne szüntetni, de az egykori Landsberg an der Warthe tujái ma is vígan kígyóznak a kopott síneken!

Gorzów Wielkopolski villamosai
Ex-kasseli hattengelyeseken a Warta mentén

A héten volt már Berlin a blogban, és volt vasút is, most itt az ideje keverni a kettőt! A berlini S-Bahn egy magasperonos (96 centi), harmadik sínes áramellátású, metrószerűnek mondható városi- és elővárosi közlekedési eszköz. A mai formájában az 1920-as évektől kialakított hálózaton három méter (mérnököknek: 3000 mm;) körüli szélességű járművek közlekednek, az állomásokat pedig úgy építik, hogy kicsi legyen a távolság a peron és a kocsik közt - és a jelek szerint ez elég ahhoz, hogy akár "nagyvasúti" szerelvények is elférjenek. Az alábbi videón egy minden nap lezajló szállítást látunk a DB Nachtzug Warschauer Strasse-i telephelye, és a lichtenbergi pályaudvar közt. A két hely közt a legrövidebb út az S-Bahn vágányain át vezet, úgyhogy a szépen rotyogó hangú "Nyuszifül" erre halad el az éjszakai vonatok kocsijaival. És nem valami hatalmas vágányzár keretében: két-három perccel korábban még S-Bahn ment ugyanitt, és az áthaladása után ennyivel megint az jött. A filmecske első jelenete az évek óta átépülő Ostkreuz-nál készült: az ilyen szállításokra szolgáló külön sínpáron álló vonat szabad jelzést kap, és ráhalad az S-Bahn harmadik sínes vágányára Lichtenberg felé; a következő jelenet két nappal és két perccel később rögzítődött, a szerelvény a Nöldnerplatz megállóhelyen halad át:

Talán érdekes, hogy egy ugyanilyen szállítást már elkaptam 3-4 éve, csak akkor még teljesen más volt a vágányelrendezés az Ostkreuz-nál. Persze alapjában véve nem ördöngösség, amit látunk, hiszen a német területeken régen se a sín mellé szórt kavicsról volt szokás felszállni a vonatokra, így hozzá vannak szokva ahhoz, hogy betartsák az űr- és rakszelvényeket, de azért nem bírt nem eszembe jutni, hogy nálunk már az 55 centis peronok is hatalmas előrelépésnek számítanak (EU pénzből, a XXI. században), míg Németországban 1928-tól kezdték bevezetni a 76 centiset (a 38 centis helyett)...

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Na jó, legyen valami közlekedés is: S-Bahn, villamos, városi autópálya, hajós teherszállítás a belvárosban, hidroplán (nem vicc!)... Junkers 52-es (de tényleg!!). Budapest a tömegközlekedési módok sokszínűségében majdnem verhetetlen (villamos, busz, troli, metró, nagyvasút, kisvasút, közepes vasút (HÉV), hajó, sikló, libegő, fogaskerekű), de azért Berlin se panaszkodhat:

Tavaly kevesebbet foglalkoztam az aktuális villamosünneppel, mint egy évvel korábban: se a kora reggeli kiállások nem vonzottak, se a kocsiszíni nyílt nap. Ugyanakkor túl szépen sütött a nap ahhoz, hogy ne ugorjak ki!

A 2014-es Villamosnap
Nosztalgia részben egyetlen vágányon

Mivel még túl korán volt a szállodába bejelentkezéshez, megérkezés után leraktam a cuccaimat a főpályaudvar egyik - meglehetősen rejtett - megőrzőjébe, és elindultam dél felé. A kormányzati épületek mellett elhaladva átvágtam a Grosser Tiergarten árnyas fái alatt, és mivel esőre állt, úgy döntöttem, megnézem azt a múzeumot, amit néhány hete szúrtam ki a neten: a német Állami Zenekutató Intézet hangszergyűjteményét.

„ClavecinVirginalRuckers“ von Gérard Janot - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

A Potsdamer Platz forgatagától csak pár perc gyaloglásra levő modern épületben meghitt hangulat uralkodott - ez nem az a fajta múzeum, ami előtt folyamatos sor áll, pedig a teljes gyűjtemény háromezer darabjából kiállított több száz hangszer szerintem még meg sem szólaltatva is lenyűgöző látvány! Ráadásul van egy csembalójuk, amin elképzelhető, hogy még maga Johann Sebastian is játszott :)

Mindezen túl a korábbi bejegyzéseimben bemutatott hangszerek egy része is rámköszönt: ez itt például egy Hammond orgona. Az E100-as ugyan nem a rockzenében elterjedt modell, de azért sok minden felismerhető rajta, ami a híresebb B3, C3 vagy A100 változatokon is ott van - na meg hát látványnak se rossz! Sajnos nem lehet csak úgy kipróbálni az exponátumokat, de vezetett túrák során egyiket-másikat megszólaltatják, és ránézésre úgy tűnt, hogy akár ez is működőképes lehet. De ha ez nem, a mellette levő másik tutira!

Aztán itt van egy Clavioline - a kezdetleges szintetizátor, melynek hangját például a Tornados-féle Telstarban, vagy Del Shannon-féle Runawayben hallhatjuk.

Jóval korszerűbb hangszer volt az EMS VCS3, a távolabbi doboz a képen - ilyen szólt a Who Won't get fooled againjében, és ennek hordozható verziójával szórakozott a Pink Floyd az On the runban. A Sequencer 256 egy még bonyolultabb cucc: a neve alapján logikusan egy 256 lépést tárolni tudó szekvenszer 1971-ből.

A múltkori kirándulásról szóló beszámolómat ott hagytam abba, hogy Tapolcáról továbbállt Keszthelyre a Ludmilla, majd Badacsonytomajnál eldübörgött mellettünk a 2328-as Csörgő. De utóbbi két mozgás közt még elkaptuk a nyár újdonságát, a Szergej által húzott gyorsot is:

Erről a vonatról azt kell tudni, hogy előző nap a Szabadbattyánban a vonat elejére álló szovjet (közepesen) nagyvas - a 265-ös pályaszámú - csak Révfülöpig bírta:

... onnantól segélygéppel - a 2330-as Csörgő által vontatva -  tudott csak továbbmenni... ami aztán Badacsonynál kipurcant, így ott újabb segélygépet kellett kérni. Így már eljutott Tapolcáig, igaz, több mint két órás késéssel. Hogy másnap, a "mi" vonatunkon azért volt a 165-ös Szergej mögött egy Csörgő, hogy baj esetén segíteni tudjon, vagy csak valahonnan küldtek egy plusz gépet a tegnap kidöglött helyett, azt nem tudom, de érdekes látvány volt!

A Balaton északi partjáról aztán hirtelen ötlet által vezérelve a Dráva északi partjára ugrottunk, hogy a 60-as vasútvonalon is lássunk egy kis dízelezést. Bélavár megállóhelyet még egy MDmotos túra során jegyeztem meg magamnak - az egykori állomásépület ugyan már eltűnt, de azért hangulatos volt a fák közül kivágódó Csörgő!