HamPLÓ

Nemrégiben írtam a berlini hangszermúzeumról, mely beszámoló kapcsán valaki felvetette, hogy hozzánk közelebb is van ilyen tárlat: a bécsi Műszaki Múzeumban. Mivel ide már egy ideje el akartam menni, egy döbbenetesen forró augusztusi napon örömmel észleltem, hogy az említett múzeum - és valószínűleg az egész osztrák főváros - legkellemesebben légkondicionált helyisége pont a hangszergyűjtemény egy részét rejti. Kellemeset a hasznossal..! :)

Persze főleg a fából készült húros hangszerek igénylik az állandó hűvöst, én pedig az elektronikus jószágokért lelkesedem mostanában, ezért elsősorban ezekről is mutatnék képeket. Kezdjük a Mellotronnal, melynek a belseje fel volt nyitva, hogy ráláthassunk a hangmintákat tartalmazó magnószalagokra, melyekből minden billentyűhöz tartozott egy.

Itt egy demonstrációs videó arról, hogy mennyiből áll kicserélni a szalagcsomagot - voltaképp egész robusztus hangszer volt ez, nem tűnik bonyolultnak a feladat! Az más kérdés, hogy mennyit csúszhatott el benne minden, ha hidegből melegbe vitték, vagy fordítva :-/

Bemutattam már a Trautoniumot is, mely az évtizedek alatt meglehetősen összetett hangszerré vált, de az elején, 1933-35-ben gyártották háztartási változatban is: ez volt a Telefunken által gyártott Volkstrautonium. Mert miért hallgasson az ember rádiót, ha maga is előállíthat elektronikus zajokat?

A retró jegyében a berendezésnek ma is árulják egy újragyártott változatát, ezt mutatja be a fentebbi videó. Ha az 1930-as években a német keravillokban ilyeneket lehetett kapni, akkor semmi csoda sincs abban, hogy Németország a szintipop és a techno egyik fő bástyája lett :)

Az előbb említett régebbi bejegyzésemben írtam az Ondes Martenot-ról is, et voilà: ebből is van itt egy! Jellemző, hogy minden hangszernek megvan a saját esztétikai világa, amit itt az ívekből összerakott kottatartón érhetünk tetten (hogy a háttérben látható hangláda is hozzá tartozott-e, azt nem tudom).

Természetesen Hammondjuk is van, egy B2-es. Azt nem tudom, ez pontosan miben különbözik a híresebb B3-astól (kevesebb kezelőszervet - percussion? - látok, de ebből nem feltétlenül tudok a hangra következtetni), kinézetre viszont egészen gyönyörű.

Bár legutóbb egy eső elől menekülős videót mutattam, azért nem mindig áztam szét az Alexanderplatzon, néha még vonatokat bámulni is volt időm. Meg villamosokat. Meg másféle vonatokat (a videón elég jól látszik, hogy a Stadtbahnon két vágány az S-Bahné, a másik kettőn "rendes" vonatok mennek). Hogy ne legyen nagyon más a hangulat az esős videóhoz képest, itt is van utcazenészes aláfestés - és egy picit egy Taurus is "énekel" nekünk :)

A sok vaskerekű után szoftosabb műfajra váltunk: gumira... na jó, ez a bevezető elképzelve jobb volt, mint leírva, de most már marad :)

Nyugat-Berlinben 1967-ben számolták fel az utolsó villamosvonalakat, de az egykori remizek egy része máig áll, új funkciókat ellátva. Az 1901-ben megnyitott, eredeti funkciójától 1964-ben megfosztott moabiti kocsiszínben például Classic Remise Berlin néven a régi és különleges autók szerelmeseinek támaszpontja működik: itt meg tudod javíttatni a régi Ferraridat, el tudod adni a Rolls Royce Phantom I Roadster-edet, vagy akár tárolásra is leadhatod a Lamborghini Countach-odat, ha kicsi otthon a garázs. De legalábbis megnézheted, amint más éppen az előbb leírtakat csinálja. Utóbbi típus nevét máig nem tudom, hogy kell kimondani (oké, a wikipedián le van írva), de itt rögtön kettővel is találkoztam: az egyik előttem állt, a másik a hátam mögött - és tíz méteres sugarú körön belül nem is ezek voltak a legérdekesebb vasak. Ez ám a hoppá!

Azt persze sejtettem, hogy az arcom le fog szakadni a sok szép géptől, de hogy már az odavezető utcán meglesz az oldtimer találkozó feeling, azt nem. Gondolom, ezek azok az autók, amik nem fértek be (nem érte volna meg fizetni a tárolásért? szervízre vártak?), egyszerűbb volt kint hagyni őket.

Az előző képen látható Citroen DS-t, illetve a Renault 4-es még krómozott ráccsal készült változatát - gondolom - nem kell bemutatni...

... de erről a Volvóról (a pontos típusjelzést a profibbak majd beírják) azért a biztonság kedvéért leírom, hogy nem Warszawa, és nem Pobjeda :) Ugyan nem kimondottan öreg autók, de ragyogó állapotukkal megadták az alaphangulatot a tulajdonképpeni Remise területére lépés előtt.

Az előbb látott DS még szinte újnak számított ('68 utáni modell), úgyhogy kellett egy nem fedett fényszórós is. Bár bevallom, nekem az újabb változat jobban tetszett, ez valahogy öreges. De persze nagyon szép.

Magyarországon a sugaras jellegű vonalhálózat miatt viszonylag kevés helyen keresztezi egymást két komolyabb vasútvonal; inkább csak elágazni/összeágazni szoktak - a kisebbek, illetve nem egyenrangúak pedig szépen összesimulnak egy közös állomáson, majd ismét szétválnak. Iparosodottabb vidékeken, pláne városokban van egy másik megoldás is közös állomás létesítésére: a két vonal külön szinten halad, metszéspontjuknál átszállási lehetőséget építenek ki. Elvileg épp a napokban fog valami ilyesminek a kezdeménye nyílni Aquincumnál az esztergomi vasút és a szentendrei HÉV közt - amíg eljutok oda, és megnézem, hogyan sikerült, nézzünk meg pár komolyabb példát ilyen állomásokra:

Közel derékszögben találkozó S-Bahn vonalak közti átszállás Westkreuz állomáson

Aki rendszeresen olvassa az oldalaimat (vagy már járt ott), tudhatja, hogy Berlin főpályaudvara ilyen többszintes állomás. Természetesen a világban máshol is vannak hasonló keresztezési állomások, de hadd illusztráljam mégis elsősorban Berlinnel a témát - már csak azért is, mert szerintem itt művészi szintre emelték az ilyenek létesítését :) A német nyelv Turmbahnhofnak hívja a megoldást, és mivel a magyar megfelelőjét egyelőre nem találtam meg, én is ezt fogom tenni - aki tud jobb hangzású, esetleg szakmai körökben használatos nevet rá, ne tartsa magában!

„Bundesarchiv Bild 183-Z1204-015, Berlin, S-Bahnhof Ostkreuz“ von Bundesarchiv, Bild 183-Z1204-015 / Zimmermann, Peter / CC-BY-SA. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 de über Wikimedia Commons

A legklasszikusabb "toronypályaudvar" valószínűleg a közel egy évtizede átépítés alatt álló Ostkreuz. Itt eredetileg nem is álltak meg a vonatok: 1872-ben csak egy Y alakú elágazás épült két kelet-nyugati irányban közlekedő vasútvonal, és az 1871-ben elkészült körvasút (Ringbahn) közé. A vonatok ekkor még nem álltak meg itt, az első peron csak tíz évvel később épült, amit továbbiak követtek; végül 1903-ra alakult ki az az elrendezés, ami a XX. század végéig nagyjából fenn is maradt. A fenti képen alul a kelet-nyugati irányú vágányok láthatók, fölöttük a körvasút peronjával (az összekötő ívek a hátunk mögött jobbra és balra vannak).

„2012-03-06 Berlin Ostkreuz vom Treptower“ von Wo st 01 / Wikimedia Commons. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 de über Wikimedia Commons

A 2000 körülre már rendkívül lerobbant állapotba került átszállóhelyen jelen pillanatban is dolgoznak: a körvasút S-Bahn vágányai jókora csarnokot kaptak, ezen felül a regionális vasútnak is épül peron odafent - ilyen régen nem volt. Ami még érdekes, hogy nyugat felől többé nem lehet majd északra fordulni: csak dél felé építenek ki kanyart, és annak se lesz peronja. Erre persze lehet azt mondani, hogy "csak jobb egy hagyományos keresztező állomás, ahol minden irány beállhat egymás mellé"*, de megnézném, hogyan lehetne ilyen elrendezést erre a kis helyre beépíteni!

*azt azért meglepőnek találom, hogy ez a műegyetemi jegyzet még érdekesség szinten se mutat be többszintű állomásokat. igaz, cserébe megemlíti az állatrakodó fogalmát, amit nem is tudom, használnak-e még valahol ténylegesen :)

„EastboundS7WestKreuz“ von Jef Kazak - Eigenes Werk. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Az Ostkreuznál jóval egyszerűbb affér a Westkreuz. Ahogy nevéből sejthető, ez gyakorlatilag az előbbi csomópont párja, a belváros túlsó, nyugati oldalán:

A Boney M. repertoárjában számos feldolgozás szerepelt (Sunny, Rivers of Babylon, Mary's Boy Child, Brown Girl in the Ring, Still I'm sad), de egyik se vágott úgy földhöz, mint ez. Talán a német szöveg miatt, ami azért furcsa, mert ugye Frank Farian is német :) Aki esetleg nem ismeri, a szám így lett igazán híres.

Mára egy hangulatvideóval készültem: miután egyszer már bőrig áztam, az eső ismét eleredt, én meg felmenekültem kedvenc Stadtbahnomra, pontosabban egy, a berlini Stadtbahnon közlekedő S-Bahn szerelvényre. Az már eleve jópofa volt, ahogy aranyszínű ég alatt kanyarogtunk a százsok éves viadukton, de az utcazenész (igazából vonatzenész) is hozzátett a hangulathoz:

Ahogy azt a feliratokban jelezni próbáltam, a "Hamster weather" kifejezés használata csak mérsékelten önteltség: a kifejezést nem én találtam ki, és nem is én kezdtem használni - ugyanakkor túl találó ahhoz, hogy ne használjam magam is. Aki lemaradt arról, amikor korábban leírtam: tizenvalahány éve egy angol levlistán tűnt fel valakinek, hogy állandóan esőben készült villamosos képeket töltök fel, én pedig próbáltam megmagyarázni, hogy nem ez a perverzióm, csak valahogy akárhova megyek, amint előveszem a gépet, elered az eső. Olyan volt ez, mint a fotófelhő, csak frusztrálóbb... elkísért Grazba, Milánóba, Bécsbe, sőt: még a Könyves Kálmán körútra is. Valaki gyorsan el is nevezte rólam a jelenséget, amiről Douglas Adams már írt korábban.

Amúgy ízlelgessük azt, hogy pont angoloknak tűnt fel, hogy túl sok eső van a képeken ;)

A múltkor írtam a különösen hülye helyeken felbukkanó szerelemlakatokról, de alapvetően nem lehet nem megmorogni a Lánchíd jelenlegi állapotát, ha már ott járunk:

Például elhiszem, hogy az a pléhlemez a korlát tövében csak díszítő jelleggel van ott... na de hogy át lehet rajta látni több helyen is, az szerintem túlmegy az "á, csak egy kis felületi oxidálódás" szinten :-/

Igaz, már évekkel ezelőtt is át volt rohadva; akkor 2015-re prognosztizálták a felújítást. 2015-ben meg 2016/17-re.

Az is igaz, hogy a felszíni rozsda és kopás nem feltétlenül akkora probléma egy műtárgy állékonyságát illetően, de miért gondoljam, hogy a teherviselő részek nem igénylik pont ugyanennyire azt a felújítást?

A minap mutattam pár ABBA demót, most mutatnék kettőt a Queentől. Csak remélni tudom, hogy még nem voltak :)

A Sail away, sweet sister egy édesbús dalocska Brian Maytől, aki nem csak megírta, de fel is énekelte azt.  Érdekes, hogy ebben a kezdeti változatban mintha vidámabb lenne az összhatás; valószínűleg nem véletlenül alakították át - a végleges verzió jobban illik a szöveghez. Igaz, a demó idején még csak kamu (halandzsa) szöveg volt, lehet, hogy nem is tudták, mihez kellene alkalmazkodni? :)

A második felvétel ugyan elég borzasztó minőségű, de azért jól felismerhető, hogy az Under pressure embrió változatát halljuk. Meg az is, hogy az a bizonyos basszusmotívum milyen sokat javított az önmagában nem túl jellegzetes darabon. De persze kellett David Bowie is ahhoz, hogy sláger lehessen belőle - legalábbis szerintem a két különböző énekhang adja a kész dal drámai hatását.

Mivel ma ünneplem fennállásom negyvenedik évfordulóját, úgy döntöttem, nem új bejegyzést írok, hanem a T. Olvasó figyelmébe ajánlok pár régebbit. Aki meg akar ajándékozni, olvassa el őket, ajánlja tovább másoknak, stb. ;)

Berlin: emberek és hírek mérsékelten szabad áramlása

Ezen anno sokat dolgoztam, mert nagyon tetszettek a képek, amiket a flickr-en találtam: egy angol gyerek  - a DDR határőrizeti szervektől való jogos félelem teljes hiányában - egy kirándulás során lefotózta a még Fal nélküli Potsdamer Platzot. A fentebbi képen például Kelet-Berlinben vagyunk, a kereszteződés túloldalán kezdődik Nyugat-Berlin, de még csak táblák választják el a kettőt.

A világ legszebb repülőgépei Gödöllőn

Ez rég volt, de szép volt! Azóta se sikerült hasonló rendezvényre eljutnom, de még csak azt se tudom, hogy van-e egyátalán Morava magyar lajstromban...

A "rejtőzködő" kilátóhely

Végezetül két villamosos videó, mondhatni a paletta két átellenes végéről. Először egy kis Felső-Szilézia 2008-ból:

... aztán pedig egy kis Zürich, szintén 2008-ból. Feltűnően nem ugyanolyan dolgokat láthatunk, mint az előző videón, de azért az is megfigyelhető, hogy az itteni villamosok se nagyon halkak...

Még májusban csíptem el az egyik spanyol alacsonypadlós éjszakai próbamenetét, aztán itt véget is ért a szerencsesorozatom. Pedig június vége óta már nappal is fel-alá járkálnak az 1-esen, de sajnos nem olyan egyszerű elcsípni a körülbelül másfél órás fordulóidejű vonalon egyetlen kocsit - már ha az embernek más dolga is van az életben. Múlt héten aztán felszívtam magam, és csakazértis kimentem a napra aszalódni... és néhányszor sikerült is elkapni a pályaszámilag első kocsit. A járművön tartózkodók a hűtött utastérben biztos megbeszélték egymás közt, hogy nem vagyok normális, és még csak vitatkozni se lehet velük :)

Ez természetesen "rövid" (az idézőjel annak szól, hogy 34 méter azért igazából nem annyira rövid) kocsi; az első hosszút (56 méterest) még csak július végén rakták össze, nem tudom, mikor engedik majd ki először a főműhelyből.

Ami a bejegyzés címét illeti: semmi jobb nem jutott eszembe, sorry :)