HamPLÓ

Első rész - Második rész

Ami most következik, az egyszerre hihetetlen és szomorú. Hihetetlen, mert a Mellotron tulajdonképpen sikeresen megoldotta a mintavételezés alapú zenekészítést - elektromechanikusan! -, és szomorú, mert egyszerűen túl bonyolult volt ahhoz, hogy megbízható és olcsó legyen, és hogy elterjedjen - később pedig már tisztán elektronikusan is meg tudták csinálni azt, amit ez a doboz erőből tudott. Aki demonstrálja (nem is akárhogyan): Paul McCartney!

A Mellotron magnószalagokra rögzített mintákat rendelt minden egyes billentyűhöz: amíg nyomod a gombot, a szalag kicsévélődik, közben érintve egy magnófejet, ami lejátssza az azon levő zenét; amint elengeded, a fej és a szalag útja elválik, utóbbit egy rugó vissza is húzza, hogy alkalmasint újrakezdhesd. Egy-egy minta csak pár másodperces volt, de valószínűeg ez is elég lenyűgözőnek tűnhetett a hatvanas években!

És most jön az a kategória, amit kiskoromban a tévében láttam - és azóta se értem: hogy hogy' lehet valaki olyan mázlista, hogy meg tud élni abból, hogy egyik izét a másik izé után köti, és aztán addig játszik a potméterekkel, amíg jól nem szól... aztán elrontja, kitekerget valami mást, csak hogy azt is elrontsa. A mai dídzsék sehol sincsenek hozzájuk képest ;)

A videón látható Buchlát a hatvanas évek második felében fejlesztették ki, de ez persze csak a kezdete volt egy hosszú sorozatnak. A masinát tervező Don Buchla direkt nem akarta valamilyen létező hangszer felületét - tehát például egy zongorabillentyűzetet - utánozni, ő újat akart alkotni... és ahogy a képeket elnézem, ez általában sikerült is neki.

"1st commercial Moog synthesizer (1964, commissioned by the Alwin Nikolai Dance Theater of NY) @ Stearns Collection (Stearns 2035), University of Michigan" by Chad - Moog. Uploaded by Guitarpop. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Az a szintetizátor márkanév, amit már gyerekként is ismertem, persze egyértelműen a Moog volt: ilyen feliratú dobozokat gyakorlatilag minden második felvételen lehetett látni, ami az Egymillió fontos hangjegyben vagy a Pulzusban (volt akkoriban egyátalán más zenei műsor?) felbukkant. A névadó Robert Moog még fiatalon találkozott a korábban bemutatott RCA Mark II-vel, és bár vállalkozása eleinte tereminekkel foglalkozott, közben szépen csendben kifejlesztette a modern szintetizátorokat:

Az a legszebb, hogy ezeket a dögöket ma is gyártják, ezért be lehet linkelni egy olyan bemutatóvideót, mint ez itt :) Persze a legtöbbször nem ilyen nagy dögöket láttam (legalábbis nem magyar videókon), hanem kisebbeket, de a márkanév valahogy megragadt. Meg a kinézetük, és ahogy mindig tekergettek rajtuk valamit:

És ha már a múltkor egy tabáni Loksi koncerten próbáltam azonosítani a classic kertésznadrágos Presser hangszereit, itt az újabb kihívás: a korábban látott billentyűk mellett itt valami mini szintit is nyomkod. Egyszerű poén lenne rámondani, hogy "biztos Minimoog-ot", de fogalmam sincs, mi az, mert akkoriban gyakorlatilag mindenki gyártott ilyen kivitelű cuccokat:

A Türingiai-erdei Vasutat már bemutattam egy videó erejéig, de a dombvidéki villamos 2,4 kilométer hosszú waltershauseni szárnyvonalát csak megemlítettem. Ez egy érdekes jószág: a fővonalról egy deltában válik le, és bár a másik végén is van fordítóhurok, jellemzően egy kétirányúvá átépített KT4-es ingázik rajta. Itt vezetni alapvetően nem túl pörgős munka: harmincvalahány/huszonpár percenként van indulás, az egész út pedig nem több hét percnél. Na de hogy mi jön szembe, amikor egyik kisvárosi utcából a másikba kanyarodunk, azt sose lehet tudni, ez pedig határt szab a féktelen száguldásnak :)

PS: Sajnos nem nagyon működik a weboldalam (van, ami igen, van, ami nem) - majd talán lesz, ha a szolgáltató is úgy akarja...

Családi kirándulást terveztünk, és én speciel a Mátrába szerettem volna menni, de az időjárás úgy alakult, hogy ott csak eső és ború fogadott volna bennünket, ezért spontán módon inkább nyugatnak indultunk. A Monostori erődöt már évek óta meg szerettem volna nézni, de gondoltuk, a szlovák oldalra is érdemes átmenni, elvégre az volt a tulajdonképpeni történelmi város, és a tulajdonképpeni vár is ott volt.

Ki másról is nevezhették volna el a városháza előtti teret, és ki másnak a szobra állhatna a közepén, mint Klapka Györgyé?

A tér szépen rendbe lett hozva, de a nem túl nagy belváros azért még több helyen felújításra vár. Nem tűnt nagynak a turistaforgalom, meglepően csendes volt minden!

A város lakosságának még mindig túlnyomó része magyar, úgyhogy a magyar nyelvű feliratok nem számítanak ritkaságnak, ...

... ez itt pedig egyenesen a magyar nyelven működő Selye János Egyetem központja az egykori Tiszti pavilonban. Nagyon kellemes hangulatú kis udvar...

Alig több mint egy éve írtam a Schneebergbahnról; azok a képek (és élmények) 2007-ből származnak, nemrég viszont megint ott jártam, és mivel megint jól éreztem magam, úgy döntöttem, megint itt az ideje egy kis szalamandrázásnak.

A "Szalamandra" ugyebár a vonalon a kilencvenes évek vége óta járó motorkocsik fantázianeve - egészen addig gőzvontatással (pontosabban tolással) közlekedtek. 2007-ben még csak kettő volt belőlük, azóta vettek még egyet. A régi képeket elnézve ráadásul a pályát és a megállókat is kikupálták!

Ami nem változott, az a Schneeberg tetejéről a mélybe lenézés élménye. "Csak" 1200 méterrel vagyunk a kiindulási pont, Puchberg fölött, de olyannak érződik, mintha a világ tetején lennénk. Ráadásul egy olyan - gyakorlatilag hó nélküli - tél után, mint a 2014/15-ös, jó volt némi fehérséget ropogtatni a talpunk alatt!

... még mindig erősen felhős volt, miközben ezeket a képeket csináltam, de ki foglalkozott ezzel? Az első részhez képest ezúttal van pár "nagyágyú" is a válogatásban, illetve néhány szokatlan/kevésbé ismert gép. Plusz néhány rácsodálkozás, hogy mi minden szolgált a hidegháborús korszak NSZK-jának haderejében. Mondtam már, hogy erre a múzeumra érdemes (jó)pár órát rászánni?

A Német Hadsereg Haditechnikai Múzeuma, Berlin-Gatow, 2. rész
A szép felhők még mindig nem tágítottak...

Elég nehezen szántam rá magam ennek a bejegyzésnek a folytatására, mert a Birodalom visszavágot leszámítva a folytatások általában rosszabbak, mint az első rész - másrészt viszont annyi érdekes hangszer maradt még, amit meg lehetne mutatni... Szakértelem híján megint csapongani fogok - ha valakinek eszébe jut valami, nyugodtan írja le alulra kommentben!

"Electronic Sackbut" by David Carroll - originally posted to Flickr as image0243. Licensed under CC BY 2.0 via Wikimedia Commons

Ez itt fenn az "Elektronikus Harsona" 1948-ból - a kanadai Hugh Le Caine a jó értelemben véve megszállott feltalálók mintapéldánya lehetett: a második világháború alatt radarokat fejlesztett, atomfizikát tanult... majd visszatért ifjúkori hobbijához, és hangszereket tervezett. Az ember a jobb kezével a zongorabillentyűzetet kezelte, ballal pedig a hang jellemzőit állíthatta be - kicsit mint az Ondes Martentot-nál; a felvételek tanúsága szerint a gép egész jól utánozta a fúvós hangszerek hangját! A képen látható szerkezet az első prototípus volt, Le Caine később egy sor másik hangszert is épített, nem ilyen barkács kinézettel.

"RCA Mark II Sound Synthesizer" by Rca mk2.jpg: Finnianhughes101 derivative work: RCA Mark II Sound Synthesizer.png: Clusternote derivative work: Clusternote (talk) - This file was derived from: RCA Mark II Sound Synthesizer.png. Licensed under CC0 via Wikimedia Commons

És ez is egy szinti: az RCA Mark II. Nem csak zajt tudott kelteni, de szekvenszerként is működött - pontosabban csak akként: nem volt zongorabillentyűzete vagy hasonlója. Programozása patch-kábelekkel, kapcsolókkal, potméterekkel, és papírra lyukasztott jelekkel történt, a különböző hangsávokat a végén sellakba karcolta. Bonyolultsága miatt nem használták túl sokan, csak a legkísérletezőbb kedvűek: például ilyeneket írtak rajta. Meg ilyeneket. Kérdés, hogy ez a "nyereség" vajon fedezte-e legalább a villanyszámlát - mert az építés költségeit biztosan nem :)

De ne gondoljuk, hogy az elektronika hajnalán csak fura zajok keltésében gondoltak: a fentebbi videón látható beszédszintetizátort például 1937-38-ban fejlesztették ki! Ez persze még csak félig volt az elektronika diadala, mert nagyon sok múlt a kezelőkön, akik hónapokon át tanulták a megfelelő hangkeltés titkait, mire elérték az imént látott szintet.

"Voxcontinental" by Original uploader was Starlingjon at en.wikipedia - Transferred from en.wikipedia; transferred to Commons by User:TenIslands using CommonsHelper. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

De vissza a hangszerekhez! Annak idején a Hammondról írtam, hogy bár kétségkívül népszerű volt, de közel sem egyeduralkodó: többek közt súlya, ára, illetve a felhasznált elektromechanikus alkatrészek érzékenysége miatt komoly piaca volt a jobbára tranzisztoros combo orgonáknak is. Közülük az egyik leglátványosabb - szerintem - a Vox Continental volt; hangja számtalan dalban hallható, de jellegzetes kinézete miatt képileg is jól felismerhető - például az Animals-féle House of the rising sun "klipben". Megint mások például az olasz Farfisa termékeire esküdtek - mint Rick Wright a korai Pink Floydban:

A zongorák "utánzása" szintén érdekes új hangszereket eredményezett: Harold Rhodes a második világháború közben fejlesztette ki elektromos hangszerét, melyben a zongoramechanika kalapácsai húrok helyett fémrudakat ütöttek meg, melyek rezgéseit hangszedővel felfogva és felerősítve jött létre a jellegzetesen csengő-bongó hang.

"Rhodes Mark V" by The original uploader was Fetz at German Wikipedia - Own work -. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A Rhodes zongorát a gitárkirály Leo Fender - nem szívességből, hanem üzletet szimatolva - felkarolta, viszont mivel nem igazán szerette a hangszer magasait, eleinte csak egy a basszus tartományra szorítkozó mini kivitelt gyártatott - ez volt a Piano Bass, amit az alábbi videón egy Vox Continentállal együtt csodálhatunk meg; Ray Manzarek bal kézzel a Piano Bass-t üti, jobbal a Continentalt (utóbbit később Gibsonra cserélte):

Múlt szombaton ki kellett mennem a Nyugatiba, mert le akartam fotózni a MÁV "Hernyó" becenevű motorvonatainak egy vezérlőkocsiját az újabban kék színű FLIRT motorvonatok szomszédságában:

Na jó, ez így ebben a formában nem igaz: főleg a fentebbi kép bal szélén belógó nagy feketeség érdekelt, még pontosabban a 424-es gőzössel a Dunakanyarba induló nosztalgia vonat indulása :)

A közelmúltban néhány évig nem nagyon lehetett 424-est látni, úgyhogy meg kell becsülni, hogy legalább az egyik megint működőképes! Ezen a képen még valószínűleg folyt a víz vételezése...

A sok billentyűs hangszer után nézzünk gyorsan valami mást; valami olyat, ami közelebb áll hozzám :) Már írtam arról, hogy a Hard Rock Cafét a grillcsirke/saláta kombók miatt szeretem - na meg a falakat díszítő relikviák okán. Most utóbbiakból válogatnék, "csak úgy" alapon. Meg mert szépek.

By МаратД (Own work) [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az ember megvárja, hogy végre a barátnője is válasszon valamit az étlapot olvasgatja, nem csak azt tudhatja meg, hogy mennyibe kerül a crème brûlée, hanem azt is, hogy a rockzenei trófeák gyűjtése alapvetően nem a tulajdonosok ötlete volt. Eredetileg Eric Clapton szeretett volna bevágódni a londoni étterem üzemeltetőinél, amikor is küldött egy olcsóbb Fendert, mondván tegyék ki egy asztal fölé, és rakjanak mellé egy táblát, hogy ha épp arra járna, akkor adják át neki a helyet. Pete Townshend erre szintén küldött egyet, mondván "az enyém is ér annyit, mint az övé".

"Bo Diddley guitar @ HRC, St. Louis" by David from Springfield, MO - Bo Diddley Uploaded by shoulder-synth. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Függetlenül attól, hogy tényleg így történt-e, az azóta globális lánccá fejlődött Hard Rock Cafénak olyan gitárgyűjteménye van, hogy a magamfajta zenebolond csak pislog. Egy gitár önmagában is szép tud lenni - itt viszont néha olyan példányokkal találkozni, amikről sose gondoltam volna, hogy valaha is össze fogok futni velük. Például Bo Diddley "kockagitárjával". Ez a kép St. Louis-ban készült - én speciel Londonban fotóztam egyet, csak rossz lett a kép :-/

"Hard Rock Cafe London (4987625874)" by Corrado Forino - IMG_2632 Uploaded by SunOfErat. Licensed under CC BY 2.0 via Wikimedia Commons

A Gibson Les Paulja a világ egyik legelterjedtebb elektromos gitárja - na de az milyen, amikor egy gitár nem csak a Les Paul _típus_ egy korai darabja, hanem rögtön Les Paul tulajdona is (volt), mint a fentebbi képen látható példány?

Egészen eddig fogalmam se volt arról, hogy Ron Wood nem eredeti Telecasteren játszik, hanem ESP gyártmányún. Persze - gondolom - nem azért, mert nem tudja megfizetni a Fendert :)

Az időjárással nem igazán volt szerencsém (bár az előrejelzések voltaképp reggeltől kezdve esőt ígértek, szóval csak ne panaszkodjak), de a wuppertali függővasút összességében sokkal nagyobb élmény volt, mint gondoltam! Érdekes volt technikatörténeti szempontból (hisz mégiscsak kb. 120 éve találták ki a működési elvét, ami máig ugyanaz), érdekes volt építészetileg, érdekes volt közlekedésbarátként - és még a bennem (nem túl mélyen) szunnyadó kisgyerek is élvezte a napijegyes viharvasutat :)

A 13 kilométer hosszú vidámparki attrakció
Függővasút a Wupper völgyében

Pár hónapja mutattam egy videót a budapesti állatkertről, és említettem, hogy a Vidám Park egykori területének egy részét is elkezdték benépesíteni, egyelőre félideiglenes jelleggel.

Ez a cukiság-cluster például nem akárhol hangoskodott...

... hanem az egykori óriáskerék magaslatán:

Azt kell mondjam, hogy ez a változás nem kellemetlen (a régi kép a Vidám Park szó szerint utolsó óráiban készült)...

... ezt az ideiglenes madárröptetőt azonban szomorúan láttam, ...