HamPLÓ

A dunaújvárosi betérő után a Fekete Nemszépséggel folytattuk utunkat Paksra. Sajnos az atomerőműben nem volt üzemlátogatás, pedig megnéztem volna, hogy igaz-e a városi legenda, miszerint még mindig készen áll egy sor vasúti kocsi arra az esetre, ha komolyabb üzemzavar esetén evakuálni kell a személyzetet.

A (Pusztaszabolcs - Dunaújváros -) Mezőfalva - Dunaföldvár - Paks vonal végső szakasza romantikusan néz ki a parti töltésen futó vasúttal, itt mindenképpen kellett fotómegállást tartani - bónuszként hátul még a komp is látszik! Ez a rész a hetvenes években, az atomerőmű kapcsán épült; régen a vonal a település északi határán túl ért véget (ott, ahol egy ideig múzeum is működött), mert sokba került volna a Duna partján építkezni. A nem túl szerencsés helyen fekvő múzeum attrakciói pedig nagyrészt a Füstibe kerültek.

Az utat a fülkés személykocsik helyett az '52-es gyártású étkezőkocsiban töltöttem. Először az tűnt fel, hogy milyen keményen megy a fűtés, aztán az is, hogy milyen kellemes fatüzelés-illat van. A kocsinak ugyanis önálló kazánfűtése volt, a személyzet egyik tagja időnként hátrament, hogy ellenőrizze/megrakja.

Visszafele némi mellékvonalazás után a balatoni vonalon jöttünk, így idén már sokadszorra érkeztem meg Kelenföldre, ahol az angol utasokhoz illően a peron szokatlanabbik oldalán álltunk meg. Ezt a fáradtságot egyébként még mindig nem pihentem ki, úgyhogy a bővebb képes beszámolóra még kicsit várnotok kell...

... addig itt a szokásos videó. Sok szép motordübörgés, meg minden :)

Bedzin - pontosabban Będzin - a felső-sziléziai villamosok kapcsán szerepelt sínmán oldalaimon, de azért a lehetőségekhez képest próbáltam a sínek környékét is nézni, nem csak a tujákat.

A város ma kicsinek számít a környéken a maga hatvanezer lakosával, de régen a régió központja volt. A XI. században már erődítmény állt itt, mai nevét 1301-ben említik először. Kicsivel később épülhetett a balra fent látható vár, amit néha leromboltak, néha újjáépítettek - legutóbb az ötvenes években.

Ahogy az errefelé szokásos, pár száz méterrel arrébb már elkezdik egymást váltani a romok és friss felújítások.

A síneket nyugat felé követve egy egész hangulatos lakótelepre jutottunk. Emberi léptékű épületek, sok fa, zöld fű, kiépített parkolóhelyek...

... bár a két kilométerrel távolabbi szomszédok szerintem nem annyira illenek a képbe (a kép távolabbról készült, az előtérben látjuk a szóban forgó lakótelepet). Ráadásul nem is ez az egyetlen szénerőmű a város területén, szóval Bedzin nem egy kimondott tüdőszanatórium.

A Wilga jellegzetes, kicsit moszkítószerű lengyel sportgép. A kis helyen le- és felszállni tudó légijárművek csoportjába tartozik, és bár egykor huszonvalahány darab repült belőle Magyarországon, egyre ritkábban látni őket. Konkrétan azt olvastam valahol az interneten, hogy már csak két repképes darab van, de azokat se nagyon használják (nem tudom, ez mennyire igaz), úgyhogy rendkívül megörültem, amikor a szeptember végi budaörsi "Legendák a levegőben" rendezvényen megláttam egyiküket:

Furcsa dolgokat mondanak erről a típusról. Egyrészt hasznos kis gép, másrészt azt mesélik, hogy azért jó a hosszú futószár, mert ha leáll a motor, kinézel, és ahová mutat a földön, oda fogsz becsapódni :) Kicsit szakszerűbben aztán mondták, a tervezők mindenáron el akarták hagyni a szárnyak és a törzs közti merevítő dúcokat, emiatt a szárnyat úgy meg kellett erősíteni, hogy az amúgy is teljesen fémépítésű gép nehezebb lett a kelleténél - ráadásul a méretesebb főtartó a szárnytartályok elől is foglalta a helyet. Mindezek eredményeként hiába jók a gép lassanrepülő tulajdonságai, hiába száll fel kis nekifutással és tud rossz terepen is leszállni, nem lett olyan legendásan jó gép, mint mondjuk a Fieseler Fi-156 Gólya, vagy a Pilatus PC-6 Porter. És bár nem tudom megítélni, hogy ebből mi valós információ, és mi az, amivel csak húztak a reptéri ismerősök :) a magyar wilgák listájában mintha tényleg kicsit sok lenne a kényszerleszállás közben összetört gépek száma.

A videó Murphy törvényeinek megfelelően rossz fényviszonyok közt, erős szélben készült, de az talán azért látszik rajta, hogy vagány, mozgékony gépről van szó, jellegzetes csillagmotor-hanggal. A HA-SEF ráadásul a legöregebb még meglevő itthoni Wilga, eredetileg a Rendőrség színeiben repült, R-07 jelzéssel - 1970-es üzembe vételével igazi youngtimer!

A gépet eredetileg vitorlázógépek vontatására és ejtőernyősök ugratására fejlesztették ki, és bár az első változatokkal még voltak gondok, a manapság "a" Wilgaként ismert 35-ös altípus az elvárásoknak megfelelően hatalmas ablakfelületekkel és jókorára kinyitható ajtókkal rendelkezik. Utasként remek a kilátás minden irányba, bár hátrafele nézve kicsit ijesztőnek tűnik, hogy milyen vékony a gép farka :) Mindenesetre jelentősen más érzés, mint a VW Bogár érzetű Cessnákban. Érdekes egyébként, hogy az egykori magyar Wilgák közül több is "nyugaton" repül manapság: Franciaországban (HA-SEB), Németországban (HA-SEK, HA-SEM, HA-SES, HA-SEW) - de még Angliába és az USA-ba is jutott belőlük!

Mivel aligha tudnék hitelesen orrsegédszárnyakról és Fowler-lapokról írni, itt van inkább egy videó, ami bemutatja ezek repülőképességre gyakorolt hatását. Kanadai gépet látunk, de eredetileg jól láthatóan német volt. Kicsit furának tűnik a motorhangja, de elvileg az is eredeti benne. Elég kis helyen elvan, nem?

"Temetni jöttem.. nem dícsérni" - ugyan nem Caesart, mint Antonius Shakespeare-nél, de valamiért mégis ez az idézet jutott eszembe. Nem szeretném, ha fikázásnak vagy a döglött oroszlán rugdosásának tűnne, amit írok, de a budapesti Vidám Park sajnos már nem nagyon felelt meg az elvárásoknak, és mintha ezt meg se próbálták volna álcázni :(

Múltkor beszámoltam a budapesti Vidám Park utolsó napjáról, levezetésként hullámvasutaztunk egy sort, most pedig kimorognám magamból, hogy (többek közt) mi miatt találtam lehangolónak a látogatást.

Az óriáskerékről nézelődve ugyanaz az érzésem lett, mint gyerekkoromban: hogy ez igazából a legkevésbé sem park, inkább gyártelep, ahol az üres területeken nem IFA-k és Zsukok parkolnak, hanem körhinták, a csarnokokban pedig nem Salgo-Dexion polcok és targoncák porosodnak, hanem dodzsemek és barlangvasút. Parkszerű képe a néhány össze-vissza álló fa ellenére nem volt az egésznek - nyugodtan ki lehetett volna írni rá, hogy a "Központi Vurstliipari Vállalat 1. sz. telephelye".

Gyerekkoromban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a Vidám Parkban van űrrakéta, hullámvasút és viharvasút - meg mindenféle "házak", amik mellett el kell menni, hogy az ember az egyiktől a másikig eljusson. Most még többnek tűnt a halott falfelület: a képen az 1912-ben épült Barlangvasút és a Gyerekdodzsem közti utcácska, ahol a modernebb "hánytatógépek", illetve a Hullámvasút és az Óriáskerék felé lehetett átmenni.

A Kanyargó mellett állunk: a látvány alapján (ha leszámítjuk a balról belógó forgókaput), ki mondaná meg, hogy egy vidámpark közepén járunk?

Vajon van valami története ennek az épülettoldaléknak, és a fűre nyíló kopott ajtónak, vagy csak az, aminek kinéz: egy szerszámoskamra?

Nemrég megint Magyarországra látogató angol vasútbarátokkal tartottam: ezúttal Dunaújváros, Paks és Börgönd környéke volt az attrakció, a vonóerőt pedig ismét az angol feketeség szolgáltatta. Legalábbis részben, mert a dunaújvárosi vasműben ez az öreg jószág húzott bennünket körbe:

Egy Ganz-MÁVAG gyártmányú dízel-hidraulikus tolatómozdonyról van szó, melynek tesói a MÁV-nál M31-es sorozatként szolgáltak, "Zetor" becenévvel. Első ránézésre viszonylag könnyen össze lehet keverni a dízel-villamos hajtású M44-essel, de ez egy egyszerűbb jószág, a három kerékpár hajtása pedig elég jellegzetesen, csatlórúddal történik - vizuálisan körülbelül mint a gőzösöknél.

Le csak egy helyen szállhattunk a vasműben, inkább csak a vonatból nézelődtünk. Nehéz lett volna fotózni, úgyhogy inkább szabad szemmel figyeltem az üzemet, nem a fényképezőgép keresőjén át :) de egy ilyen üstkocsit azért lekaptam. Durva darab - kicsit arrébb aktív használatban levőket is láttunk, éppen izzó salakot öntöttek ki az egyikből. Vagy ha esetleg nem az lett volna, akkor legalábbis valami vörösen izzó, erősen viszkózusnak tűnő anyagot.

Valamiért kisebbnek képzeltem ezt az üzemet, de nézzétek, még a büféépület is mekkora ;) A tréfát félretéve, állítólag kilencven kilométernyi vágány és négyszáz váltó tartozik a belső vasútüzemhez, és ezt simán el is hiszem, mert csak a mienkéhez hasonló mozdonyból láttam vagy egy tucatot.

A szó szerint is értelmezhető körutazás után a Zetor visszavitt bennünket Dunaújváros szocreál stílusú (ez tényleg az) állomására. Eddig fel se tűnt, hogy milyen szép hangja van a típus motorjának, a fentebbi videóban megpróbáltam sokszor megörökíteni.

Most nem Budapestről lesz szó, mert Budapest panorámáján már hosszú ideje csak rontani tudnak (bár hálistennek felhőkarcolók mostanában épp nem szerepelnek a menün) - ellenben Bécsnek nincs olyan látképe, ami ne bírna el bármikor pár toronyépületet. Építik is őket rendesen, amit le lehet mérni a práteri óriáskerék felső pontjáról készült képeken. Én '96-ban jártam fent, jó vacak időben, akkor kattintottam ezt a képet, ami nemrég akadt újra a kezembe:

Nem sokkal később valami mást keresgélve bukkantam erre a fotóra, ami körülbelül ugyanott készült, mégse teljesen ugyanazt ábrázolja - mert már 2007-ben járunk:

A legfurább az egészben az, hogy az UNO City-t kitakaró tornyok a valóságban többen vannak, mint azt az ember a fenti kép alapján gondolná. Vajon újabb tizenvalahány év után még több felhőkarcolót lehet majd innen látni? Esetleg addigra már Kaisermühlen lesz az új Manhattan? 

Köszönöm szépen a két hete bezárt Vidám Park attrakcióival kapcsolatos videófelajánlásokat, de az, hogy az abba a bejegyzésbe beágyazott filmecskén nem bukkan fel valami, még nem jelenti azt, hogy nem filmeztem le :)

Az 1920-as években épült hullámvasutat például annak ellenére nem tudtam kihagyni, hogy az az egyik olyan attrakció, ami meg fog maradni. Zseniális építmény, bár persze nem olyan vérfagyasztó, mint a modernek. Viszont nem is olyan fájdalmas utazni rajta, mint az egyetlen másik fa hullámvasúton, amivel utaztam: a mienknél kicsit újabb (1935-ös) blackpooli Grand Nationalen. Ugyan az ottani vidámparkban több másik fa hullámvasút is működik, mi csak ezzel mentünk - meg a Big One-nal, ami hát... szóval egy másik dimenzió (és teljesen jogos a neve). A Grand Nationaltől viszont megfájdult a hátam, valahogy nagyon kemény volt a futása az ívek alján. A miénken soha nem történt ilyen velem...

Persze ennek a szerkezetnek is vannak furcsaságai, például az, hogy az első hullám után, rögtön a legmagasabb részen egy túlemelés nélküli kanyar következik (a videón 1:28 körültől). Régen mindig azon gondolkodtam, amikor itt tartottunk, hogy vajon ha elbambulna a fékező (mert ugye minden vonathoz fékező tartozik), akkor elszállnánk? Vagy csak kellemetlenebb lenne a kanyar? Mindenesetre egy csoda az egész! Régebben minden nap elmentem mellette 1-es villamossal, és néztem, ahogy apránként cserélgetik benne a fa elemeket: folyamatosan megújul, mégis a régi marad - mint egy élő szervezet!

Egyébként akartam volna még egy kört menni vele, de a sorban állva egyszercsak azt vettem észre, hogy a beszállító srácok elkezdenek az építmény belsejében nézegetni valamit, miközben sehogy sem jött a következő vonat. Egy véletlenül elkapott (nekünk senki nem mondott semmit - ahogy az Magyarországon fennakadások esetén szokás) "megállt felfelé menet" megjegyzés után inkább elmentem mást csinálni, bár azt láttam kicsit később, hogy újraindultak. Nem álltam be a sorba: majd megyek vele megint a kibővített Állatkertben :)

(folyt.köv.)

Tegnap szép napom volt, sok jó levegővel, kék éggel, zöld mezőkkel és inverz katicabogarakkal. És vonatra várás közben még plazmagömblementét is láttunk:

Igazából persze nem gömb volt, hanem krumpli - Ícé szerint túl gyorsan ment le, és benyomódott az alja, amikor visszapattant a horizontról:

A budapesti Vidám Park 2013. szeptember 30-án végleg bezárta kapuit, én pedig több mint egy hetet gondolkoztam azon, hogyan írjak róla, illetve hogy írjak-e egyátalán. Az interneten nézelődve ugyanis szinte csak kétfajta véleményt lehetett olvasni: 1. "végre bezárt, ideje volt, hisz egy rakás ... volt, soha nem éreztem magam ott jól", illetve 2: "hogy lehetett hagyni, hogy egy darabka fővárosi történelem elvesszen, Budapest már sose lesz a régi nélküle". Én meg persze szokásosan valahol félúton vagyok a kettő közt, ami jellemzően oda szokott vezetni, hogy a két oldal kommentekben egymásnak esik, és csak egy dologban ért egyet: hogy menjek a fenébe, amiért nem azt gondolom, amit ők :)

Alapvetően az én érzéseim is vegyesek: egyrészt amióta először láttam "nyugati" vidámparkot, nem bírtam nem elhanyagoltnak és gagyinak látni a városligeti központi vurstlit, másrészt viszont sok kellemes gyerekkori emlékem kötődik ide - többek közt nagymamámmal, aki már nincs közöttünk, és ismerősökkel, akiket már ezer éve nem láttam. Harmadrészt pedig infantilis hülyegyerek vagyok, akit ma is pont úgy elszórakoztatnak a legegyszerűbb játékok, mint harminc évvel ezelőtt - például a fentebbi képen látható, közel kilencven éves Kanyargó, aminél egyszerűbb és szórakoztatóbb dolgot most se láttam a Parkban :) Ezzel együtt, az Állatkert annyival többet fejlődött gyerekkorom óta, hogy nehéz lenne nem sokkal perspektivikusabb létesítményként gondolni rá. Valószínűleg tényleg jobb lesz, ha az állatok kapják meg a Vidám Park területét - mert erről van szó, nem szálloda vagy golfpálya kerül a vursli helyére!

Ennyi fotós/kamerás embert repülőnapokon szoktam látni; kevés vidámparki üzemnap lett úgy megörökítve, mint ez a mostani - tulajdonképpen elég lett volna, ha csak felülök mindenre, és másra hagyom a dokumentálást. Mégse bírtam magammal, és én is videózgattam, hiszen csak a saját felvétel a jó felvétel :)

Hétfőről volt szó, így csak munka után tudtam kimenni - a fények már elég rosszak voltak, ráadásul borús, barátságtalan idő volt, talán részben ennek is köszönhető, hogy nyoma se volt a hétvégi tumultusnak. Ezzel együtt a Mesecsónaknál és a Lézerdodzsemnél komoly sor volt, ezekbe meg se próbáltam beállni. Egyébként a kisebb attrakciók nagy részét helyes, csinos fiatal lányok felügyelték/kezelték, ez vajon kiskoromban is így volt, csak akkoriban nem ezt figyeltem?

Gyerekkoromban két vidámpark volt a Lizsében: egy gyerekeknek szóló a Cirkusz mellett, és a "nagy", amit most bezártak. Szüleim sokáig csak a kisebbe vittek bennünket, a nagyot csak a kerítésen át láttuk; de miután elég nagynak ítéltek, a "felnőttparkban" még mindig nem ülhettünk fel mindenre - például a nagy óriáskerék (a kisvidámparkban is volt egy, ez ahhoz képest volt nagy) tabu volt. Én meg nem erőltettem, mert alkalmi tériszonyom azonnal előjött a vicik-vacaknak tűnő szerkezet láttán. Igazából nem sokat segít az élvezeti értéken, hogy menet közben leginkább a vidámparkot magát, illetve vasúti területeket és fák hátsó oldalát lehetett látni - bár napsütésben a város és a Budai-hegység panorámája valószínűleg elfeledteti ezt az emberrel.

Régen írtam már Berlinről; idén nem jutottam el a német fővárosba, így nem kell új képekre számítani, viszont itt van egy gyakorlatilag kimeríthetetlen téma, ami nem kicsit foglalkoztat: a Berlini Fal. Egyszer már írtam arról, hogy hogyan alakult át egy nagyvárosi tér - a Potsdamer Platz - előbb egyenruhások által felügyelt határátkelőhellyé, majd szögesdróttal, tornyokkal és csőre töltött fegyverekkel őrzött halálsávvá - most a Flickr felhasználóinak segítségével megnézünk pár másik helyszínt.

Előzmények: Berlin szektorokra osztása, illetve a Fal felépítése

1959 szeptemberében még csak ennyi volt a határ: egy tábla, miszerint 10 méter múlva vége a "demokratikus szektornak". Ugyanez a fotós három évvel később már csak a túloldalról, a francia szektor felől merte megörökíteni ezt a helyet, a Chaussestrasse és a Liesenstrasse kereszteződését:

Ennél az átkelőhelynél még 1989 áprilisában is figyelmeztetőlövést adtak le két fiatalra, akik úgy hallották, hogy visszavonták a tűzparancsot, ezért a sorompón átugorva akartak nyugatra futni. A hír egyébként igaz volt, de csak a határőrségre - az átkelőhelyek viszont a Stasihoz tartoztak, és nekik nem hirdették ki az eljárások változását. Ezen a környéken egyébként a mai napig meg lehet találni a Fal nyomait, egy darab hátországi kerítés és a határőrök felvonulási útvonalának képében. A határ konkrét helyét kockakő jelzi az aszfaltban, a járda köveit pedig nyulak sziluettje díszíti. Utóbbiak arra emlékeztetnek, hogy a halálsáv egyetlen megtűrt faja a tapsifüleseké volt - rájuk nem lőttek, csak az emberekre...

1960-ban vagyunk: jobbra Kelet-Berlin, balra pedig a Reichstag épülete Nyugat-Berlinben; a kettő közt pedig villamosvágány kanyarog, gyakorlatilag majdnem pont a szektorhatáron. Ez egyébként akkor már csak deltaforduló volt, a villamos 1953 januárja óta nem ment tovább dél felé, a Brandenburgi kapu irányába:

"Vicces" egyébként, hogy a kaput megkerülő sínek a Fal lebontásáig ott maradtak a határsávban. Igaz, legalább a felsővezetéket leszedték felőlük - vélhetően akadályozták a Fal elemeit a helyükre emelő daruk mozgását :-/ 1960-ban egyébként még a Checkpoint Charlie is kedélyesen laza hely volt: