HamPLÓ

Hoppá, emellett az évforduló mellett majdnem elmentem: 1963. november 23-án a BBC-n egy új műsor első epizódját láthatták a nézők. A történet két tanárról szólt, akik egy furcsán viselkedő diákjuk után kutatva egy szeméttelepre jutnak. Véletlenül épp ekkor bukkan fel a lány nagyapja, akit a tanárok gyorsan lenyomnak, azt gondolván, hogy a tata gonoszságból bezárta az unokáját egy kopott rendőrségi telefonfülkébe. Nagy meglepetésükre a fülke belülről nagyobbnak bizonyul, mint kívülről, a nagypapa pedig rendkívül rossz néven veszi, hogy felfedezték a titkát, ezért némi lökdösődést és kiabálást követően elrabolja a két tanárt:

Elég furán hangzik, de nagyjából így kezdődött a Doctor Who / Ki vagy, Doki? immár negyvenhét éve tartó sikere.

Szerencsénkre a nagyfater gyorsan megszerette a földlakókat: az elején még csak unokája - Susan - miatt volt hajlandó hosszabb időre megállni ezen a primitív bolygón, később viszont már rá merte bízni a lányt egy másik földlakóra (ideje is volt, mert nagyon idegesítő karakter volt szegényke), ekkor végleg beállva a kék bolygó megmentőjének (már amikor épp nem egy másik bolygót kell megmenteni - az egész Világegyetem megmentése csak kicsit később vált hobbijává).

Érdemes figyelni a párbeszédet: ekkor még nem heroikus űrkalandor a Doktor, csak egy nagypapa, aki elvitte kirándulni az unokáját, és aki el szeretné tüntetni ott jártának nyomait (később kiderül, hogy nem csak az emberek elől).

Tulajdonképpen jó, hogy változtak a színészek, mert William Hartnell eléggé "öreg genyóra" vette a figurát, így pedig nehéz lett volna hosszú távon főhősként tisztelni...  Mindenesetre már a legelső részben elhangzik a TARDIS neve, halljuk a TARDIS hangját (bár még kicsit másként, mint később),  ott a kerek minta a falon, a sokszög alakú konzol a fel-alá mozgó hengerrel, illetve  kiderül az is, hogy a Doktor nem földlakó, és senkinek sem árulja el a nevét. Sőt, még ugyanebben a történetben, a második részben elromlik a "kaméleon áramkör" is, beragadva a kék fülke képébe. A második történetben - ami az ötödik résszel kezdődött - aztán a Dalekok is megjelennek. Sokmindent árnyaltak a Doctor Who "mitológiában" azóta, de az alapok már 1963-ban megvoltak.

Annak idején, amikor még gimnáziumba jártam, reggelente korán keltem, és elindulás előtt tévét néztem: általában az MTV-t, ahol ebben az idősávban még viszonylag normális zenék, mentek (és néha CNN-t). Egyik reggel későn ébredtem, és kimaradt a tévézés, viszont a konyhában a rádió ment. Ott mondták, hogy Freddie Mercury sajtószóvivője bejelentette: az énekes AIDS-es. Szomorú voltam, mert a Queen zenéjét szerettem; bár az aktuális lemez depressziós hangulatát nem bírtam. Egyszerűen nem értettem, mi ez a sötét hangulat, és inkább vidámabb, rockosabb dolgokat szerettem volna hallani tőlük. Ehhez képest a Show must go on ment mindenütt (pár héttel korábban adták ki a kislemezt). Utáltam.

A nap eltelt, hazaérve az ebédeléshez bekapcsoltam az MTV-t. Éppen híreket mondtak, talán Steve Blame volt a műsorvezető, talán Pip Dann, csak a szokásosnál kisebb vigyorral. A hang le volt véve - már nem tudom miért, úgyhogy nem értettem, miért van a képre az "1946-1991" felirat kitéve. Basszus... oké, bevallotta, hogy AIDS-es, de máris temetik? Hang fel, és akkor szembesültem azzal, hogy reggel a Danubius még az előző napi hírekből szemlézett, de délutánra már az volt a hír, hogy Freddie meghalt.

Másnap reggel az iskolarádió az első óra előtt a Show must go on-nal indított, és máris jobban becsültem a számot, hiszen már tudtam, miről szól. Még aznap megkértem Levente barátomat, hogy adja kölcsön a régi Queen kazettáit. Akkor kattantam igazán rá az együttesre.

19 évvel ezelőtt óriást vesztettünk el: a legjobb énekesek egyikét, sé egy utolérhetetlenük szuggesztív előadót. Freddie személyisége és életvitele miatt más volt az esemény kicsengése, mint annak, amikor John Lennont lelőtték (arra is jól emlékszem, még a tévéhiradóban is percekig foglalkoztak vele, anyuék meg eléggé döbbentek voltak), de azért mindenkit lesújtott. Belinkelt videónak viszont a legtöbb bloggal ellentétben nem balladát szeretnék mutatni, pláne nem a Queen utolsó éveiből! Inkább valahogy így kellene emlékezni rá ma, erősnek és dinamikusnak:

Harmincvalahány éve kerülgetem a Déli pályaudvart, és soha nem tudom eldönteni, hogy utálom-e ezt az épületet, vagy sem. Mert végülis a maga stílusában nem rossz. Nem hivalkodik, nem akar monumentális lenni - például nincsenek benne hangárnyi értelmetlen terek, mint a mostanában lebontásra került bécsi Südbahnhofon.

A nagy üvegezett pénztárcsarnok is nagyon kellemes váróterem lehetne a sötétített üvegen át látható panorámával... ha nem lenne az állandó masszív húgyszag. (Az ott dolgozók hogyan bírják? Vagy csak a közeledtem hírére spriccelik tele eau d'hólyaggal a beépített hajléktalanok, és egyébként rózsaillat és tömjénfüst kavarog felváltva?) Ráadásul tök jó helyen van: az ember régen leszállt a bécsi vonatról, és rögtön a Várat látta, a Mátyás-templom tornyával. Ide érdemes a külföldieket hozni, nem a Keletibe, a Baross tér posztapokaliptikus romjaihoz...

Ugyanakkor funkcionálisan elég gagyi fura az egész: a peronok felett eredetileg nem nagyon volt tető, most is csak egy van, ha jól tévedek (gondolom mutatóba, mert más értelme nincs, hogy nem mindegyik peron kapott). A tömegközlekedési kapcsolatok pedig a jó adottságok ellenére gyalázatosak: lehet lépcsőzni, illetve még többet lépcsőzni. Mert mozgólépcső, lift nincs. A villamosmegállók elhelyezésénél is valószínűleg az volt a lényeg, hogy mindegyiktől pontosan egyforma távolságra legyen. Ráadásul háromból kettő (elvileg) aluljárón közelíthető meg, amiben az a jó, hogy lemész a föld alá, hogy utána még feljebb jöhess.

És mégis: amióta a homlokzat évekig nyers betonnal tüntető-büntető csonkaságának vége (bár ha jól sejtem, a kőlapok helyett valami olcsóbb cucc került oda; de mindegy, távolról nem látszik), a lépcsők mellett csak az odafigyelés hiánya idegesít. Azaz ha kitakarítanák a komplexumot (több értelemben is), mozgólépcsőt raknának bele, nem érezném szégyenfoltnak. És nem csak azért, mert a Keleti még rosszabb állapotban van...

Idősebb repülős ismerőseim többször sztorizgattak egy filmről, amiben Tu-134-essel autópályára szállnak. Most véletlenül beleakadtam a Youtube-on, mert hát miért is ne lenne fenn. A szóban forgó mozi címeként az "Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban" rémlett, és most, hogy rátaláltam a részletre, emiatt meg utánakerestem, kiderült, hogy még magyar nyelvű Wikipedia oldal is van róla... Szóval még keresnem se nagyon kellett volna, hogy mi ez :) Hogy valami aktualitást keressünk a pósztnak, a szovjet-olasz film egyik producere a múlt héten elhunyt Dino de Laurentiis volt.

Update: Levették a videórészletet, és ami fent maradt még, nem is ágyazható be, úgyhogy csak az eredeti Moszfilm youtube csatornára tudok hivatkozni, 17 perc 15 másodperc környékétől érdemes nézni (a link elvileg pont oda visz).

Az világos, hogy egy reptér betonjára festették fel a sávokat, illetve hogy üres pályára szállnak le, aminek a szélére odaállítottak pár autót, de akkor is le a kalappal a kaszkadőrök előtt, akik ott cikáznak a guruló gép körül a mindenféle négykerekűekkel! Az öreg coccjalista autók barátai meg kiélvezhetik a sok eredeti Volgát, Moszkvicsot, Zsigulit és miegymást :)

Gent ugyan jóval kisebb Brüsszelnél, de sokkal kellemesebb is. Kőburkolatú utcák, öreg házak, csatornák forgóhidakkal, katedrálisok... és persze villamosok. Már 1994-ben is tetszett a hely, és most jó volt látni, hogy nem valami furcsa álommal keveredtek az emlékeim, hanem tényleg van a belvárosban egy vár, amit körbefolynak az utcák, bennük villamossal:

 
 
Gent / Gand /Ghent
A PCC-től a Hermelijn-ig

A sorozat végén pár olyan darabot mutatnék, amit a bejegyzések sikere által kiváltott újabb turkálás során találtam meg.

A legkellemesebb meglepetés ez volt: életem első saját krómdioxid kazettája! És szerintem máig a legszebb kazik egyike, amit valaha láttam. Talán mert gyakorlatilag megfordította a kukucskálóablak szerepét, illetve a sötét színek és az arany felirat is jól megy egymáshoz. Egyébként általánosban kaptam osztály-karácsonyi ünnepségen; tudjátok, amikor mindenki kihúzza egy osztálytársa nevét, és akkor is vesz neki valamit, ha azt se tudja, az illetőnek hány feje van. Namármost ez viszont marha jó ajándék volt, krómdioxid kazetta a nyolcvanas évek közepén, csak úgy!

Ez szintén döbbenet: a John Player Specials tudtommal egy cigimárka, amit mi csak Forma-1-es versenyautókról ismertünk (Lotus-JSP: Mansell, Senna... megvan?). Hogy miért gyártottak a márkanév alatt kazettát, az rejtély. Talán valami "repi" cucc lehetett, ami valahogy eljutott a Bartók Béla úti Keravillba, ahol megvettem..? A neten keresgélve látszik, hogy nyomták ezt a cégnevet noname rádiókra is, szóval tényleg valami promóciós dolog lehetett.

Azt már láttuk, hogy egyes épületek hosszú évtizedek után kiégett romjaikból épültek fel, mások viszont végleg eltűntek, vagy esetleg megmaradtak, de abban se sok köszönet van. Most megnézzük, milyen variáció van még a témára.

Kezdjük talán a város bohémnegyedével, a Külső Újvárossal (Äussere Neustadt), ahová az itt futó egyvágányú villamosszakasz (egyszer erről jön villamos az egyetlen vágányon, egyszer arról) miatt kavarodtam be:

Egy olyan része ez Drezdának, mely rejtélyes módon viszonylag egyben átvészelte a második világháborút, és ahol a rendszerváltás után a helyiek kikiáltották az Újvárosi Színességi Köztársaságot (németül jobban hangzik: Bunte Republik Neustadt az NSZK, azaz a Bundesrepublik Deutschland helyett), ami valószínűleg egy utopisztikus anti-konzum mozgalom, egy városvédő szervezet és a Schönherz QPA keveréke lehetett (például kitűzték politikai célnak  a Vatikánhoz való csatlakozást). Erre a három éves időszakra manapság az évente megrendezésre kerülő "városrészi fesztivál" emlékeztet.

A Görlitzer Strasse egyfajta ifjúsági és művész-főutcának tűnt számomra (németes renddel párosítva, tehát ez nem piroslámpás negyed). A távolban látható fák a nyolchektáros,  füves-fás területével már inkább parknak mint térnek nevezhető Alaunplatz-hoz tartoznak, ahol jókora élet volt, fűben ülő, sétálgató, beszélgető emberekkel, ahogy azt Budapesten egyre kevesebbszer látni.

Ilyen utcákat a nyugati oldalon is ritkán látni, úgyhogy örültem, hogy idekeveredtem. És hogy még élet is volt benne, az hab volt a tortán.

A képen látható takarékpénztári épület (eredetileg jánosvárosi... izé, agyamra ment a fordítgatás... Johannstadt-i városháza) megint egy érdekes eset: kívülről régi, belülről viszont állítólag új építés (94-97), mivel a háború utáni újjáépítések során nem maradt az eredetiből semmi. De ezt csak olvastam, kívülről nézve nem is gondoltam volna.

A Tartományi Bíróság épülete igazi szigorú neoreneszánsz batár az Igazság és az Igazságszolgáltatás allegórikus szobraival, és egyéb közhelyekkel. Az előtérben levő betonlapos járda viszont nagyon szoci örökség :)

A másik "minőségi mennyiség" márka a TDK volt. A tőlük származó kazettáim nagy része ebbe a sorozatba tartozik:

Ennél átlagosabb kinézetet nehezen tudok elképzelni, de használatilag sose volt bajom velük. Persze nem nézni kell, nem videókazetta ez :) Mondjuk az "acoustic cassette" szóösszetétel fából vaskarikának tűnik számomra - én mindig elektronikusan erősített hangmegszólaltató rendszerekben használtam őket, és bizony sokszor elektromos hangszerek is szerepeltek a rávett zenékben. Írták volna rá érthetően, hogy ez egy unplugged kazetta..!

Kicsit későbbi talán ez a típus, ilyenből is sok van. Bevallom, sose értettem, mit jelent az, hogy "IEC/Type I", nem is eszerint vásároltam, úgyhogy tengermély tisztelettel nézek azokra a kommentelőkre, akik leírják, hogy melyik kazetta volt jobb a CD-knél, meg ilyenek.

Ez egy kicsit más kinézetű darab - vajon mivel tudott mást, mint az előző? Merthogy ez nem "D90", hanem "T1" vagy "ST1" (milyen hülye felirat ez már!). Mindenesetre ugyanazt ígéri: "low noise, high output".

És még egy fajta: "ferric" - de szintén "low noise high output". Kicsit tartok is tőle, hogy mindjárt jön sako kollega, és beírja, hogy a "ló nojz" az a nyerítés, tehát ezek agrárkazetták :D

Ha már ott jártunk, megnéztük Brüsszel nem-nosztalgia villamosait is, NZA értő kalauzolásával. Összességében nem győzött meg a dolog, persze már maga a város se jött be soha. De azért egy napot legalább el lehet tölteni ott villamosozgatással még így is:

 
 
Brüsszel villamosai
PCC-től a "csuklós forgóvázig", domboldaltól a csatornapartig, metrópótló villamostól a Heysel stadionig