HamPLÓ

Tegnap poppereskedtünk egyet a blogban, ma meg rock'n'rollozunk, Lemmy emlékére. Bár meglepően sokan írtak a haláláról, nehezemre esne nem csatlakozni; nem azért, hogy hátha megszerettetem ezt a rétegzenének nevezhető jelenséget azokkal, akik más műfajokat kedvelnek, hanem azért, mert egy nem mindennapi embert búcsúztattak el tegnapról mára virradóan Los Angelesben, és jár neki ennyi. Minimum!

Tudom, hogy sokan nem szívesen gondolnak így rá, de gyerekkorunkban legtöbben átmegyünk egyfajta "majom korszakon" (akár többször is), amikor hirtelen nagyon tartozni akarunk valahova. Vagy nagyon nem akarunk tartozni valahova. Az én majomságom az volt, hogy sokáig távol tartottam magam a metáltól, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az állítólag a szakadt szipusok műfaja volt a felnőttek (tanárok) és a jobban fésült osztálytársak szerint. "Az arcszeszem is csak Pitralon", meg "Sörivó vagyok", na ne má'! Pedig leeshetett volna, hogy ha a Queen Kind of Magic lemezéről a Gimme the Prize tetszik a legjobban, Gary Moore-tól pedig a gitárreszelős korszak, plusz az iskolai barátok közti metálosok is teljesen jó figurák, akkor nem kéne annyira tiltakozni ellene. '92-ben szakadt át a gát, amikor hirtelen hörcsög módjára kezdtem magamba tömni a haverok által adott magnókazetták tartalmát. Már hogy nem a szalagot, hanem a zenéket :) Rám is lett ragasztva, hogy én vagyok a "Metálhörcsög" - hülye egy becenév, naná, hogy megszerettem! Minden héten felfedeztem magamnak egy új zenekart, egy új stílust, és amikor azt hittem, hogy már mindent hallottam, valaki a kezembe nyomott egy Motörhead feliratú kazit.

Basszus, ez meg mi? (Az: basszus!) Klasszikus rock'n'roll (amit "előző életemben" is szerettem), csak hangosabban, gyorsabban... és ilyen hangon is lehet "énekelni"? Nem voltam az a tipikus feketeruhás, kitűzős gyerek, de a három metálos pólóm közül az egyik a Motörhead 1916-jának borítóját ábrázolta - édesanyám nem kimondott tetszésére :)

Az együttes frontembere, Lemmy egyátalán nem az a figura volt, aki valaha is lenni szerettem volna, viszont pontosan az a figura volt, aki ő szeretett volna lenni. Nem kitalálták, nem megdizájnolták; nem voltak emberei, akik megmondták neki, miről szóljon a következő lemez, és mivel kerüljön az újságokba, hanem egyszerűen csak létezett, és két viszkikóla közt néha zenélt egyet-egyet. Szerintem ezért is tisztelte mindenki: nála nem póz volt, hogy morcos kinézetű rocksztár, hanem egyszerűen így nézett ki, ilyen ruhákat hordott, és nem érdekelte, hogy ez kinek nem tetszik. Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem is lett kevésbé rocksztár amiatt, hogy imádta az angol humort, a Kinder-tojásokat és az ABBA-t, illetve hogy nyáron farmer rövidnacit hordott papuccsal. Meg lehet nézni, ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek menő rockerei majd' szétfeszülnek, hogy felismerhetőek, divatosak, utánozhatóak legyenek, Lemmy meg csak úgy magától felismerhető maradt az utolsó percéig. Mindeközben mindenki szerint megközelíthető, barátságos, udvarias, és - nem csak a hadtörténet terén - művelt fickó maradt, akinek mindenről volt véleménye (amit szívesen elmondott, csak aztán meg ne sértődjön az, aki kérdezte, mert ő ugyan be nem csomagolja cukormázba, ha valami nem tetszett).

A viszki és a csajok mellett legjobban a rock'n'rollt szerette. És nem csak hallgatni: valamikor '67-68 környékén egy ideig Jimi Hendrixnek roadoskodott, a 70-es évek elején pedig (más együttesek után) a Hawkwind tagjaként végre sikeres lett. Jól futott a szekere, egészen addig, míg kábszerezésért ki nem tették (egy space rock csapatból ilyesmi miatt? nem lehetett egyszerű eset!). Dühös lett: fogta az utolsó számot, amit a Hawkwindnek írt, ...

... és arról nevezte el saját alapítású együttesét - csak tett egy umlautot az egyik "o" betűre. Persze nem ugyanúgy játszotta a régi számot: gyorsabban, hangosabban, zajosabban - és ebben a stílusban is folytatta az életét. Eleinte utálták őket, a 'Head lett az év legrosszabb együttese, megjósolták, hogy hamar szét fognak menni, de ők csak csinálták azt, amit szerettek, és előbb-utóbb sikeressé váltak. Pontosabban a zenekar tagjai néha cserélődtek, de Lemmy mindig maradt. Nem mindenkinek való zene, és az se baj, ha a blog olvasóinak nem jön be, de nekem speciel tetszik.

A minap meglehetősen retró hangulatban egy ezeréves kazettát hallgattam, és megállapítottam, hogy bár nem szeretem a Status Quo-t, az In the Army Now ma is tetszik:

Mindig is furcsának találtam, hogy ez a szám mennyire más, mint az, amit a Status Quo-tól várnék. Persze igazából nem ismerem a munkásságukat, de amit hallottam tőlük, jobbára verkli jellegű gitárpop volt - egyet hallottam, mindegyiket hallottam (elnézést kérek a banda rajongóitól, hogy az összes lemezük ismerete nélkül így általánosítok, de mindig így éreztem). De akkor ez a szám mitől ennyire más? Rákerestem, és kiderült, amit tulajdonképpen mindig is sejtettem: ez a szám azért más, mert nem a Status Quo írta, ...

... hanem egy dél-afrikai előadó-páros, évekkel korábban. Bár eddig még nem hallottam róluk, azért ők se akárkik: többek közt Falco Amadeus-ának is társszerzői voltak.

A szokásos Fényvillamos-vadászat során decemberben elakadtam a Kossuth Lajos téren: az Országház új díszkivilágításával amúgy se tudok betelni, most azonban a látványt még különlegesebbé tette a magasban gomolygó köd:

A villamosok fotózáshoz kimondottan nagy segítséget jelentett a fényt ezerfelé szóró pára. Szinte még állványra se lett volna szükség, a köd olyan szépen derítette a témát.

Bizonyos magasságig jól lehetett látni, aztán hirtelen mintha elvágták volna - utólag nem is igazán értem, miért nem próbáltam meg levideózni a gomolygást.

Az erősebben megvilágított részek beégésének elkerülése végett inkább csak rövideket kattintottam, a részleteket így is lehet látni. Még jó, hogy nem érdekel komolyabban a fotózás, mert ha érdekelne, hónapokon át le se szakadnék erről az épületről, amíg nem sikerül minden csipkét, minden szobrot, korlátot, vízköpőt és villámhárítót megörökítenem!

Valaki tud ajánlani irodalmat az épület külső díszítéséről? Érdekelne, hogy melyik szobor kit ábrázol, melyik címer mit jelképez!

Annyit írtam Berlinről az utóbbi években, hogy ideje végre arról is írni, hogy miért írok annyit róla. Nem lesz történelemóra, nem akarok semmilyen attrakciót, régi vagy új épületet rábeszélni senkire, inkább csak megpróbálom körbeírni, miért a német főváros szerepel a legtöbbet a blogban Budapest és a villamosok után.

Mivel nem ott élek, a válasz nem szimplán annyi, hogy "mert gazdagabb és csillogóbb, mint a XI. kerület". Ráadásul egyértelműen nem is a szépségéért szeretem, mert Berlin messze nem Budapest - de még csak nem is Bécs vagy Párizs ;)

Kezdjük azzal, hogy Berlinnek nincs olyan történelmi (ön)képe, mint az említett városoknak, de még egy olyan utcája sincs, ami megközelítőleg ugyanúgy néz ki, mint száz évvel korábban. Nincsen hegytetőn álló vár, nincs lenyűgöző skyline, se tengeröböl sziklákkal. Nem itt áll a világ legrégebbi vagy legmagasabb akármije, és időjárásilag is van nyerőbb hely ennél. Az általános vélekedéssel ellentétben ugyan van pár kastélya, sőt, még erődje is, de nem ez teszi érdekessé, hanem hogy egyszerre régi és új, és folyamatosan változik.

Manapság mindenütt Dubait mutogatják, ahogy az egész világot lepipáló felhőkarcoló-bokrok nőnek ki a majdnem semmiből, és szerintem Berlinben is valami hasonló történik 1990 óta. 2005-ben egy lebontott börtön, egy kihalt teherpályadvar, és egy kikötő romjainak szomszédságában épült a Hauptbahnhof, ami ezután még éveken át a semmi közepén állt, ...

... 2015-re viszont már körbenőtte a város. És még messze nincs vége az átalakulásnak: ezen a képen nem látszik, de lassan mindkét irányban ránőnek az iroda- és egyéb komplexumok a sínekre, ...

... ugyanakkor a nagy felfordulás közepette ez az 1898-ban épült fogadó is itt tudott maradni a helyén. Ezen a környéken nem sok épület élte túl a második világháborút: először Hitler Welthauptstadt Germania projektje miatt gyalulták le a városszövet egy részét (a Spree kanyarjában állt volna a Nagy Csarnok, valahol ott, ahol a bejegyzés második képe készült), a maradékot pedig a harcok pusztították el. A kép jobb szélére egyébként az új belügyminisztérium sarka lóg be, ennek a helyén régen rendezőpályaudvar volt.

Egy másik el nem veszett épület is van a közelben - a lábánál húzódó katlanban régen valószínűleg a rakpartra vezető sínek húzódtak, most meg Németország politikai központjának szélén áll!

A Potsdamer Platzról többször is írtam, az onnan nyíló Lepiziger Platzról viszont nem nagyon. Ennek elsősorban az az oka, hogy egyelőre nem igazán tér, inkább csak építési terület. 2005-ben pedig egyenesen foghíj hátán foghíj volt: a néhány már épülő ház mellett simán rá lehetett látni a nyolcvanas években a Birodalmi Kancellária helyére épített panelházakra!

2015-ben már majdnem bezárult az oktogon alakú térfal - de csak majdnem, mert a bal szélen látható ház igazából nem ház, csak állványzatra húzott vászon. Remélhetőleg valamikor tényleg építenek ide valamit :)

"Berlin-former Potsdamer Platz-1982" by Lyricmac - Own work. Licensed under CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons

Hogy az imént mutatott fejlődést értékelni tudjuk, érdemes megnézni, hogyan nézett ki a tér helye 1986-ban. Ekkor még az imént említett panelok se álltak, csak a nyolcszög egyik csúcsát formázó úttest mutatta, hol járunk.

A tér egyik szegletében a fák alatt a Fal néhány darabja emlékeztet a történelem eme fejezetére - nem háromszögeltem ki, de az "antifasiszta védőfal" hátországi kerítése kb. tényleg ott húzódhatott. A térség alatti metró- és S-Bahn alagutak, illetve a hozzájuk tartozó aluljárók miatt itt volt a legszélesebb a halálsáv, pont ezért kellett eltűnnie a környékbeli házaknak is.

A budai felső rakparton a Batthyány tértől északra haladó villamos 2015 végéig csak egy volt a sok elveszett sínes emlékkép közt. Tudtam, hogy erre mentek Buda első lóvasutai Óbuda és Zugliget felé, tudtam, hogy régen több útvonalon is keresztezték a villamosok a Margit körutat, és azt is tudtam, hogy ez a szakasz a HÉV alagútjának építése miatt szűnt meg, holott az elővárosi gyorsvasút és a villamos nem voltak egymás "konkurenciái", hiszen effektíve másfele mentek, más megállókiosztással, más járatsűrűséggel, más sebességgel. Nekem mindenesetre már csak a 86-os busz jutott, amivel kapcsolatban leginkább olyan tapasztalataim voltak, hogy csúcsidőben a dugóban áll, csúcsidőn kívül meg sose jön. Az elmúlt hónapokban végignéztem, ahogy újraszigetelték a HÉV alagút tetejét, aztán megjelent a pálya alapja, majd a sínek, majd a felsővezeték, de így is egészen hihetetlennek tűnik, hogy Budapest belvárosában visszaépítettek egy olyan szakaszt, amit a 70-es években szedtek fel! Pedig visszaépítették, mert 2015. november 22-én végigmentek rajta a próbakocsik:

Nátriumlámpák sárgájában ázó próbajáratok a Bem rakparton
2015. november 22.

Még 2014 novemberében bohóckodtam egy sort a bevízszintezhetetlen, a legkisebb széltől is beremegő, de legalább a hátizsákban elférő műanyag állványocskámmal, meg a zsebkamerám fél centis, hideg kézzel működtetve állandóan csúszó zoom-gombjával. Alapvetően persze a városban gombolygó ködöt fotózni mentem ki az éjszakába, a képek közül párat meg is mutattam akkoriban itt, itt, itt, és itt; a videózás csak kísérlet volt, hogy tudok-e úgy zoomolni és svenkelni, hogy nem remeg be a kép. Hát... nem. Ezzel együtt hangulatosak lettek a felvételek, félretettem őket, hátha egyszer még jók lesznek valamire. Ma, 2016 második napján aztán rendet készültem vágni a vincseszteren, és egyszerűen nem volt szívem letörölni a felvételeket, valamit csinálni kellett velük! Hogy ne a zúgást, illetve valami arrajáró suhancok ghettoblasterjéből áradó hiphipot (tényleg az volt - teljesen szürreális hangulata lett tőle a ködben és díszkivilágításban ázó Szentlélek térnek, csak az ízlésemhez képest nem a jó irányba), illetve egy utcazenész hamis hegedűjét kelljen hallgatni, rávágtam egy 2015 utolsó előtti előtti napján valós időben írt (benyomtam egy hangszínt, aztán nyomkodtam a billentyűket, az egész meg ment egy az egyben wav-ba) zenémet, ezáltal teljesedett ki a címben említett több évesség :)  Mondjuk ezzel meg az volt a baj, hogy emiatt újra kellett vágni az egészet, hogy legalább kicsit illeszkedjen a vágások ritmusa a zene váltásaihoz, de sebaj, úgyse mentem volna ki megnézni a 4-esen a Fényvillamost ma este, mert túl hideg van odakint...

Mostantól sokkal jobban tisztelem azokat, akik zenére vágott látképes videókat csinálnak, nekem egyszerűen nincs ehhez türelmem, ebbe is majd belekékültem, pedig az egész összesen csak egy perc. Azért titokban remélem, hogy lesz, akinek bejön, mert szeretettel csináltam :)

Múltkor "csak úgy" alapon mutattam pár képet a tatai Öreg-tó fölött lemenő napról; most három további fotó jön, hogy az elmúlt hetek köd uralta szürkeségét megtörjem (még "city lights" jellegű képeim lettek volna, de azok se az igaziak). Persze lennének ötleteim, hogy miről írjak, de egyszerűen túl fáradt vagyok, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a szünetjelzés jellegű atematikus (nem tudom, hogy létezett-e ez a szó, de mostantól létezik) képmutogatással fogom az évet kezdeni :)

Vajon ezeknek a házaknak volt valami speciális feladatuk, vagy random módon lettek ilyenek? Mintha arcuk lenne - a jobb oldali például elég ijedten bámul valamit :)

Ezt a várról készült képet nem ebben a méretben akartam feltölteni, de úgy látszik, fáradt voltam, és így sikerült. Érdekes építmény ez, egyszer belülről is meg kellene nézni!

Alapvetően tudja az ember, hogy az Öreg-tó nem természetes képződmény, hanem az ország legnagyobb mesterséges halastava, de a hálóból hatalmas vödrökbe pontyokat pakoló halászok látványa valahogy mégis meglepő tud lenni.

És akkor itt jön az, hogy BÚÉK. Meg az, hogy legalább nem villamosos bejegyzéssel kezdődik az év ;)

Jó nagy spéttel néztem meg az Ébredő erőt, és egészen tegnapig csak pislogtam, hogy minden rekordot megdönt, mindenki felpontozza, miközben én úgy jöttem ki a moziból, mintha egy olyan filmet láttam volna, amit eredetileg meg se akartam volna nézni. Láttuk, megvolt, mehetünk haza, ennyi - csak azért nem írom, hogy "mintha csajos film lett volna", mert Mariannom még kicsit nálam is csalódottabb volt. Nagyjából meg voltam győződve arról, hogy a 3D verzió egy tök másik film lehet, mint a 2D, amit én láttam. Tegnap aztán két ismerős is hasonló érzelmekkel nyilvánult meg a film iránt, úgyhogy belőlem is kicsúszott az alábbi morgás. Nem azért írom le, mert azt gondolom, hogy az én kritikám értékesebb vagy fontosabb másénál, hanem hogy ha kijön a rákövetkező rész, utólag vissza tudjam olvasni. Hátha utólag, a folytatás ismeretében majd megváltozik a véleményem - bár kétségeim vannak, hogy ilyen alapokra milyen tornyot lehet építeni. Hogy ne csak negatívum legyen benne, megszórtam a Robot Chicken klasszikus paródiájával a bejegyzést - aki nem ért egyet velem, nézegesse azokat, hátha akkor nem rontódik el a kritikától a BÚÉK-je ;) Vigyázat: spoilerek és akciófigurákkal eljátszott jelenetek következnek!

2014 nyarán elég sokat sikerült utazgatnom; ezen kirándulások nagy részéről (Berlin, Köln, Naumburg, München, Wuppertal, illetve a kohlfurthi és nürnbergi múzeumok) már beszámoltam, de volt négy rövidebb villamosos látogatás, melyek anyaga önálló oldalhoz ugyan nem volt elegendő, de azért szívesen meséltem volna róluk. Következzék tehát Gotha kietlen városi-, és lelkesítő erdei villamosa, Erfurt, ahol lett volna mit fotóznom, de tönkrement a gépem, illetve Würzburg és Düsseldorf, ahová csak pár újdonságot/érdekességet megnézni ugrottam át:

Tour de Trams-pótló járat: Gotha, Erfurt, Würzburg, Düsseldorf
Villámlátogatás négy német villamosüzemben

Már csak azért is ideje volt megcsinálnom a beszámolókat, mert ha nem teszem meg most, elég hülyén nézett volna ki, hogy úgy kezdődnek: "tavalyelőtt...". Na nem mintha ne lenne még így is feldolgoznivalóm akkoriból :)

Éveken át elvoltam úgy, hogy nem jártam a Reichstag kupolájában, egyszerűen mert nem tetszett. Értem én az építmény szimbolikáját, hogy nem akarták ugyanazt az épületet helyreállítani, amit a Német Birodalom építtetett saját központjául, és melynek leégése Hitler hatalomátvételének egyik jelképévé vált, de mindig találtam más megnéznivalót helyette. Aztán idén mégis kíváncsi lettem rá.

Mielőtt folytatnám, tisztázzuk, hogy bár mi magyarul általában csak Reichstagként, azaz "Birodalmi Gyűlésként" emlegetjük az 1884 és 94 közt felhúzott épületet, annak neve helyesen Reichstaggebäude, azaz "a Reichstag épülete", hiszen csak az épület köthető a császársághoz - a manapság itt működő német parlament neve Bundestag.

„Reichstagsgebaeude“ von Unbekannt - Original image: Photochrom print (color photo lithograph) Reproduction number: LC-DIG-ppmsca-00332 from Library of Congress, Prints and Photographs Division, Photochrom Prints Collection Dieses Bild ist unter der digitalen ID ppmsca.00332 in der Abteilung für Drucke und Fotografien der US-amerikanischen Library of Congress abrufbar. Reproduction by Photoglob AG, Zürich, Switzerland or Detroit Publishing Company, Detroit, Michigan. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Érdekes, hogy milyen kicsi épületről van szó, és nem csak a magyar Országházhoz képest: a 138 x 96 méteres alapterület (csak összehasonlításként: a mi Parlamentünk székhelye 268 méter hosszú, és - a legszélesebb részén - 123 méter széles) kezdettől fogva kicsinek bizonyult, és hiába volt az akkor elérhető minden jóval (központi hűtés/fűtés, villanyvilágítás, telefon) felszerelve, a képviselők nem igazán voltak kibékülve vele.

„Bundesarchiv Bild 183-R99859, Berlin, brennender Reichstag (Reichstagsbrand)“ von Unbekannt - Dieses Bild wurde im Rahmen einer Kooperation zwischen dem Bundesarchiv und Wikimedia Deutschland aus dem Bundesarchiv für Wikimedia Commons zur Verfügung gestellt. Das Bundesarchiv gewährleistet eine authentische Bildüberlieferung nur durch die Originale (Negative und/oder Positive), bzw. die Digitalisate der Originale im Rahmen des Digitalen Bildarchivs.. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Az 1933. február 27-i tűz komolyan megrongálta az épületet, ezért valamennyire helyreállították, de igazi parlamentként ezután már amúgy se üzemelhetett volna; a ritka, és inkább csak jelképes gyűléseket a közeli Kroll Operaházban rendezték.

No 5 Army Film & Photographic Unit. Hewitt (Sgt) Post-Work: User:W.wolny - This is photograph BU 8573 from the collections of the Imperial War Museums. : „Reichstag after the allied bombing of Berlin”. Engedély: Közkincs, forrás: Wikimedia Commons

A második világháború során az épület számos találatot kapott, és jelkép mivolta miatt heves harcok folytak érte: állítólag miközben a híres zászlókitűzős fotó készült, az alsóbb szinteken még mindig lövöldöztek. Igaz, mások szerint több fotó is készült, több katonával, és amit ismerünk, az egy montázs. Vagy csak egy több fotó közül, de már a harcok után készítve. Azt pedig, hogy ki volt az a bizonyos katona, a szovjet propaganda maga is megkavarta. A szóban forgó fotó egyébként nem a legtöbbször fényképezett nyugati, hanem a házakhoz közeli keleti oldalon készült.

„Reichstag berlin 1982“ von Havelbaude - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

A háború után az épület ugyan a nyugati oldalra, de közvetlenül a szektorhatárra került: a fentebbi képen is sejthető a Fal fehérsége a háttérben jobbra. A megrongálódott kupolát 1954-ben távolították el, a hatvanas években pedig az épület többi részét is egyszerűsített kivitelben állították helyre. Az NSZK Bundestagja ekkor nem ülésezhetett itt, de Helmut Kohl már '85-ben elindította a felújítás tervezését, egy kilátóként használható üvegkupolával a tetőn.