HamPLÓ

Megszokhattuk, hogy Ab van Donselaar képein legtöbbször olyan villamosokat látunk, melyek már rég eltűntek az utcákról - most viszont egy olyan típus lesz a főszereplő, amit én legalábbis képtelen vagyok réginek látni, hisz még mindig a főváros tömegközlekedésének egyik meghatározó járműve a maga háromszázakárhány példányával: a CKD Tatra T5C5.

A harmincas évek amerikai csúcstechnológiájának ötvenes évekbeli csehszlovák licenszének a hetvenes években kimondottan a magyar igényekre átszabott verziója '78-ban született, az első két protó egy évvel később érkezett Budapestre, a sorozat pedig '80 óta áll az utazóközönség szolgálatában. Ez még épp a hármas metróhoz köthető vonalbezárások és átszervezések előtti időszak, így a még ma is közlekedő kocsik néhány olyan helyen is felbukkantak, ahol már csak az idősebb lakók emlékeznek, hogy egykor villamos járt.

Nem tudom, mekkora lehetett a Visegrádi utcából a Katona József utcába kanyarodó ív sugara, de elég rendesen kifordulni látszanak az akkor (papíron) még a Nyugati (Marx) térre járó 12-es villamos forgóvázai! A Kádár utcai hurok már a múlté, és ez az állapot se sokáig állt már fenn, hiszen nemsokára a Lehel (Élmunkás) térig járt a hármas metró. A 4083-as pályaszámú Tatra még ma is megvan, ez a vágány viszont már 23 éve nincs.

És ha már Lehel tér: a metróépítés miatt a Váci út szélére kirakott vágányokra se emlékeztet semmi - pedig nem lenne nagy hülyeség, ha a 14-es ma is elmenne legalább a Nagykörútig.

A másik irányba nézve még kaotikusabb volt a látvány, bár innen tulajdonképpen csak a munkaterület tűnt el azóta, egyéb téren nem történtek hatalmas változások. A villamosfotósoknak mindenesetre biztos érdekes volt, hogy ugyanott hol ultramodern kockavillamos jött, hol pedig valami őskövület ;)

Még a káposztásmegyeri lakótelep első ütemének elkészülte előtt vagyunk, a 14-es az újpesti piac melletti utcában végződik, ahol azelőtt a 8-as villamos végállomása volt.

Tegnap volt egy megjegyzésem, miszerint Nürnbergben ugyanazok a villamosok ugyanolyan nyomtávon picit hangosabban közlekednek, mint Münchenben, most megpróbálom ezt audiovizuálisan alátámasztani:

Persze ezeket a hangokat még így is bőven elcserélném egy szétesés előtti állapotban csörgő-morgó Ganzra vagy meglaposodva száguldó KCSV-re a 2-esen, amin szinte érzed, ahogy szétveri maga alatt a Viaduktot... de azért talán hallható, mire gondolok :)

Tudom, mostanában gyakran volt szó itt a blogban a müncheni villamosokról, de szerény nyomott véleményem szerint megérdemlik a figyelmet. És nem csak azért, mert Európa talán legjobb közösségi közlekedési rendszerének részét képzik, hanem mert egy egykor halottnak mondott közlekedési eszközről van szó.

A hetvenes-nyolcvanas években ugyanis még egészen konkrétan a müncheni villamos megszüntetése volt a terv, körülbelül '93 környékére az utolsó vonal is megszűnt volna. Az ok a példaértékű belvárosi S-Bahn alagúton (no meg az ahhoz tartozó hálózaton) túl a metró, illetve az olcsó és rugalmasan szervezhető buszközlekedés volt. Persze ebben a nagy felszámolós lelkesedésben valószínűleg benne volt az is, hogy a '72-es olimpiára kiépített rendszerről (melynek a közutak is részei) úgy gondolták, hogy ha a különleges terhelést elbírta, akkor a hétköznapi forgalmat lazán el fogja vinni. A vonalbezárásokkal párhuzamosan ennek megfelelően nem jelent meg új járműgeneráció: a hatvanas évek végén beszerzett P-kocsik és a '94-ben bevezetett R2.2-esek közt csak prototípusok, próbakocsik bukkantak fel a bajor fővárosban. Ennél még a budapesti villamosüzem is komolyabban fejlődött akkoriban!

Az alacsonypadlósok megjelenése a megváltozott várostervezési széljárásnak volt köszönhető: a nyolcvanas évek végén átalakult a városi életről alkotott kép, a '93-tól egészen 2014-ig szolgáló főpolgármester, Christian Ude pedig - a pártfrakciókkal sokszor szembemenve - a felszíni kötöttpályás közlekedési eszközök fejlesztését szorgalmazta. Ennek köszönhetően nem csak megmaradtak a még meglevő vonalak, de felhagyottakat is újraindítottak, illetve teljesen újakat építettek. Ezek mellett pedig folyamatosan korszerűsítették az infrastuktúrát és a járműparkot - plusz karban is tartották, hiszen egy felújítás, egy-egy új kocsi nem tart örökké, vigyázni kell rájuk.

A szobi kisvasúton töltött fél nap szereplői közül már bemutattam Bömbit, a csehszlovák dízel-villamos pöfögényt, és az NDK eredetű L-60-ast, nem is beszélve az ex-budapesti villamos pótkocsiról. A sorozat utolsó részében az utóbbit vontató jószágról, Piroskáról lesz szó:

Az MD-40-es gépek őse a második világháború előtt az Orenstein&Koppel budapesti üzemében gyártott MD-2-es volt (az érdekesség kedvéért: az L-60-ast építő kelet-német cég is eredetileg az O&K része volt), ezt a Pálfalvai Bányagépgyártó és Javító Vállalat fejlesztette tovább az új jelzéssel.

A hajtásról természetesen Csepel motor gondoskodik, az erőátvitel lánccal történik. Nem egy különösebben összetett szerkezet, de ez nem is volt elvárás, hiszen gyárak és bányák részére készült.

München városnéző villamosát egyszer már kipróbáltam, csak akkoriban még egy P-kocsiból és p-pótkocsiból álló szerelvény közlekedett rajta. Aztán néhány évvel később a P-t M-re cserélték - egy még régebbi típusra:

Látni egyszer láttam is, de kipróbálni csak idén sikerült. Mivel ezzel a típussal még nem utaztam, elsősorban nosztalgiavillamosként tekintettem rá.

A hatvanas évek funkcionalista-puritán belső tere alatt egyébként érdekes technika rejtőzik: ezek a kocsik ugyanis háromtengelyesek. A középső, kisebb átmérőjű kerekek a két futó tengely ívbeállását szabályozták, ezzel a megoldással szűkebb ívekben is el tudtak menni, mint a korszak forgóvázas járművei.

Nemrég bemutattam a "Saale-parti dómvárost", megemlékeztem híres-nevezetes orgonájáról is, most lássuk Naumburg közlekedésbarátok közt legismertebb attrakcióját, a villamost:

Az üzem gyökerei a XIX. század második feléig nyúlnak vissza: a város polgársága gyorsan és megerőltetés nélkül szeretett volna a belváros, és az annál közel negyven méterrel mélyebben fekvő pályaudvar közt közlekedni. A lóvasút az emelkedők miatt szóba se jöhetett, így 1892-ben gőzmozdonyok vontatta kocsikkal indult meg a forgalom:

„Nmb-strassenbahn-dampf-1895“. Über Wikipedia.

Hamar kiderült, hogy a pályát gyengére építették, valószínűleg a rajta való haladásból jött a "Vad Kecske"* becenév - más források szerint az NDK időkben kezdték el így hívni, hasonló okból kifolyólag. Mindenesetre az üzemeltető nyolc év alatt tönkrement, a vonal pedig a városra háramlott. A tanács idővel úgy döntött, hogy előremenekül: újraépíttette azt, villamosként.

*vérmérséklettől függően a Zicke szó persze mást is jelenthet, például házsártos nőszemélyt

„Nmb-strassenbahn-tw3-1907“. Über Wikipedia.

Az 1906-ban leállított gőzvasút helyét 1907-ben a villamos vette át, és a virágkorszak 1914-ben a meglevő vonal hosszabbításával folytatódott: a sínek immár teljesen körbejárták az óvárost.

A mai északi végállomás a pályaudvar közelében

Az apró villamosüzem ezzel a "hálózattal" élte túl az első, majd a második világháborút is, bár lassan kezdett nagyon szomorú állapotba kerülni. "Új" járművet csak használtat kaphatott, és ha nincs az első olajválság, a hetvenes évek második felében valószínűleg már Ikarusok jártak volna helyette. Így azonban megmaradhatott, bár '76-ban megszüntették az óvároson átvezető szakaszt, kettévágva a körgyűrűt. A kerülő útvonal csak öt évvel később épült meg, miután az 1979-es olajválság után az illetékesek úgy döntöttek, hogy mégis szükség van a teljes útvonalra.

A '76-ban megszüntetett szakasz maradványa a Postringen

Komoly felújításra viszont így sem került sor, így a rendszerváltás idejére már megint tragikus állapotba kerültek a sínek és járművek. 1991-ben teljesen leállt a villamosközlekedés - a vágányt ezt követően egyre több helyen aszfaltozták felül, két évvel később pedig már több vonalból buszhálózat szolgálta ki a helyieket.

A villamosbarátok ennek ellenére nem adták fel, és befektetőkkel, gyűjtőkkel összefogva immár turisztikai célú járatként akarták feltámasztani az üzemet. 95-ben egy rövidebb szakaszon ismét üzembe helyezték a pályát, '99-től pedig engedélyt kaptak a menetrend szerinti közlekedésre. Fontos kompromisszum volt, hogy a város a körgyűrű nyugati oldalának újraépítéséről való lemondásért cserébe segítséget nyújtott a vonal keleti felének felújításában. Ez a maradék az, amin ma is utazhatunk.

Elvileg emlékezhetnék régebbi müncheni villamosokra is, de akárhogy erőltetem, ennél a "széles arcú" típusnál öregebb nem rémlik utasforgalomban:

Ráadásul valószínűleg ez - a P típus - is csak azért tűnt fel annak idején, mert erősen emlékeztetett a gyerekkoromban Újpesten, később pedig Szegeden, Miskolcon és Debrecenben látott Bengálikra. Valós kapcsolat persze nincs köztük: a müncheni kocsik az 1959-ben bemutatott brémai GT4-es "rövidcsuklós" utángyártásai, azaz meglehetősen korszerű járgányok (voltak akkor), míg a Bengálikat a Fővárosi Villamosvasút Füzesi Árpád Főműhelyében 1961-től barkácsolták, már a "gyártáskor" elavult színvonalon (mentségükre szóljon, hogy ekkoriban a hasonló kapacitásgondokkal küszködő nyugati üzemek is hasonló megoldáshoz nyúltak).

A müncheni "P kocsikat" 1967 és 69 közt szerezték be, és tulajdonképpen már rég el kellett volna tűnniük a forgalomból, azonban mivel a 2009-ben beszerzett utód, az S típus - másnéven a Variobahn - műszaki gondok miatt sokára kerülhetett csak forgalomba, az akkor még meglevő néhány darab kapott egy kisebb felújítást, hogy üzemben maradhasson.

A spotterdomb egy mesterséges kiemelkedés a ferihegyi "új" pálya mellett, amit a reptér üzemeltetői néhány éve csak azért emeltek, hogy a leszálló repülőgépeket figyelő-fényképező amatőrök biztonságos helyről, de azért a kerítésen kívülről hódolhassanak hobbijuknak. Persze a világban más helyen is vannak ilyen megfigyelőhelyek, de én itt hallottam először ezt a megnevezést. Ehhez képest vasútfotós berkekben a spotterdomb egy lenéző-lesajnáló kifejezés; szerintük például a kelenföldi pályaudvar peronjairól figyelni a vonatokat égő, mert az igazi vasútfotós tökön-paszulyon átvágva keres helyet magának, általában egy fa, esetleg villanyoszlop oldalában. Mivel nekem van életem, melynek zajlási helye eléggé nem esik egybe a vágányok közelségével, én nem tartom jogosnak az ilyen diszkriminációt, de hát nem vagyunk egyformák :) Mindenesetre júniusban véletlenül "felfedeztem" Nürnberg vasutas spotterdombját, Dürrenhof S-Bahn megállót.

Egy S-Bahn megálló ritkán bonyolult hely; itt is csak egy szigetperonról van szó, aminek a két oldalán állnak meg az elővárosi szerelvények. Viszont ahol ez a szigetperon van, az nem semmi: a nürnbergi főpályaudvar keleti vége! A Hauptbahnhof rengeteg peronja itt már véget ér, gyakorlatilag két sínpáron megy a helyi forgalom, kettőn a távolsági, a maradék tárolóvágányokhoz vezet, plusz van valahol valami regionális vonal is, amit nem sikerült megfigyelnem. Ez a pár forgalmi vágány viszont így is pont elég ahhoz, hogy állandóan mozogjon valami; különösen a távolsági forgalom két vágánya látványos: felüljáró jelleggel esik be, a tárolóvágányok fölött. A fenti videón egy esti félóra színe-java látható: a mozdonyos és motorvonatos S-Bahnokon túl láthatunk regionális és távolsági szerelvényeket is. Kétmozdonyos gyors-ingavonat, három különböző ICE típus, és egy emeletes kocsis inga is tiszteletét teszi...

A Semmering-vasút mellett, a Rax tövében húzódik a Höllental, azaz Pokol-völgy. Sajnos az etimológiájáról semmi komolyan vehetőt nem találtam, de ránézésre el tudom képzelni, hogy a hegyeken átkelni akaró emberek pokolinak találták a meredek falú szurdokot. Namármost, ennek a völgynek a bejáratához vitt egykor egy villamosított kisvasút, ami ma élő múzeumként üzemel:

Az 1918-ban ipari vasútként épült vonalon 1926 és 1963 közt szállítottak utasokat, majd '79 óta múzeumi jelleggel ismét - de a teherszállítás '82-ben végleg megszűnt. Július 12. "több vonatos nap" volt, a menetrend szerinti 1-es motorkocsin (lásd fentebb) kívül két olyan vonat is közlekedett, aminek az összes dolga a fotótéma szolgáltatása volt. Később majd beszámolok a látottakról, most csak az út pár pillanatát osztanám meg, a zseniálisan gurgulázó-búgó motorkocsi fedélzetéről kifele bámulva-kamerázva:

Egyszerre csak ennyi fér bele ;)