Nem tudom, manapság ki hallgat végig teljes lemezeket az elejétől a végéig. Ismerek még ilyen embereket, de a legtöbben valószínűleg egymást véletlenszerűen követő dalokat hallgatnak streamingen, vagy rádióznak. Régebben fontos volt a sorrend, ahogy a dalok egy-egy albumra kerültek: egy igazán jó lemeznek volt felvezetése, volt keményebb és lágy része, és a végén jött a katarzis, a lelki feloldás. Nagyjából úgy, ahogy egy novellában is van bevezetés, bonyoldalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. És most nem konceptlemezekre gondolok, vagy musicalekre, ahol egy történet részei a dalok, hanem "sima" albumokra. Annak idején talán a Metal Hammerben a "B oldal második szám" volt a balladák eposzi jelzője, mert egy lágy dalt nem lehetett csak úgy bárhova betenni a zúzások közé. Az első számnak viszont ütnie kellett! A CD-korszakban már nem volt ennyire egyértelmű a dolog, ott néha átrendezték a sorrendet a sima lemezhez képest, de egy amerikai, angol vagy japán kiadás közt is lehettek különbségek. Ebben a bejegyzésben azokra a számokra hivatkozom elsőként, melyek a nekem meglevő lemezen, CD-n, kazettán elsőként szerepelnek.
Sokan nem önálló számmal, hanem intróval indítottak, ami a zenés színházból jött megoldás: kell valami átmenet abból, hogy a néző/hallgató bejön az utcáról, a fejében a napi gondokkal, abba, hogy feloldódik a mesében, részévé válik a színpadi történésnek. Mások viszont rögtön a lovak közé csaptak - most néhány ilyet szeretnék mutatni. Persze lehet, hogy ezek csak nekem különlegesek; kommentben mindenki megírhatja, neki mi volt az az indítás, ami azonnal beszippantotta; ami olyan ütős volt, hogy utána végig kellett hallgatnia az egész lemezt!
Metált, vagy legalábbis keményebb rockot játszó együtteseknél a lovak közé csapás általában azt jelentette, hogy valami tempós, rohanó számmal kezdtek, ami levitte az ember fejét. A Faith No More The Real Thingje ilyen: a lemez többi dalánál egyszerűbb, mondhatni tufább döngetéssel indul. Ha ezt a lemezt benyomom a Winampba (ami igen, még létezik), mindig végig kell hallgatnom, úgy elsodor az első dal!
Ha valakit az előző zene sokkolt volna, gyorsan itt egy példa a spektrum másik végéről, amikor egy popzenekar indít hasonló trükkel. A semmiből vonósok törnek ránk, aztán bumm, beindul a funk ezerrel. Nulláról indulva azonnal diszkóhangulatba kerül az ember! Érdekes, hogy bár az ABBA a világ egyik legsikeresebb együttese, ezt a dalt szerintem nem sokan ismerik, pedig az egyik legsikeresebb lemezük indítása.
Gary Moore Wild Frontier című lemeze is úgy indul, mint... mint szódás a lovát! (ma nem vagyok jó hasonlatokban) És az az érdekes, hogy ezt a sodró lüktetést egy dobgép adja! Az élő verziók valódi dobbal talán jobban szólnak, de emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor először nyomtam be a hifibe ezt a CD-t: gépdobbal is nagyot ütött! Az előbb belinkelt élő verzióban a dal kezdete intróvá lett bővítve, bónusz húrtépéssel, de én azt is imádom! Döbbenetesen jól szól a gitár: ez Gary "technikai korszaka" volt, superstrattal, aktív EMG hangszedővel, effekt rackkel. A klassz egyébként az, hogy nem sokkal a halála előtt ugyanezt elő tudta adni egy Les Paullal, egy Marshallal és pár pedállal is...
A Black Sabbath Never Say Die című albuma nem mondható klasszikusnak vagy sikeresnek, de szeretem, ahogy indul. Kifinomultabb ízlésűeknek a néhány évvel későbbi Heaven and Hell indítása, a Neon Knights lehet ugyanez az érzés. Ez már nem a lassú, doomos Sabbath, hanem valami más!
Kevésbé ismert itthon a német Die Krupps zenekar, mely még a - szerintem masszívan túlhájpolt - Rammstein előtt nekiállt Németországban az ipari metált technóval keverni. 1993-as lemezük (mely a kettes számot viseli, mert a második "metálos" lemezük, de messze nem a második úgy általában) első dala a munkanapok indítása volt számomra '96 nyarán: hótt kómásan elindulva teljesen felébredtem tőle, mire kiértem az Örs vezér terére. Annak ellenére, hogy a lemez keverése nem tökéletes, ez a gitárhangzás máig nagy kedvencem.
És hogy ne csak mainstream bandák szerepeljenek: a rákövetkező, '95-ös lemezük indítása talán még jobban passzolt munkába menéshez! Sőt, a rákövetkező is kellően durván kezdődik, de félek, hogy elvesztem az olvasókat, ha a lemezeikkel pakolom tele a bejegyzést :) Szerintem sokat vesztett a kemény zenék világa azzal, hogy ezután feloszlott az együttes, és hogy amikor újrakezdték, már csak sima indusztriális technót (vagy nem is tudom, mi a helyes megnevezése) csináltak.
Amit az elején írtam a "leviszi a fejed" típusú indításról, annak ellentéte a Pull me under a Dream Theater második lemezéről. Lassan indul, egyre rakódnak egymásra a rétegek, aztán hirtelen bekeményedik. Jön az ének, aztán jön minden más, és megkeverik a hagyományos verze + bridge + refrén összeállítást, gyakorlatilag soha nem teljesen ugyanazt halljuk. Ilyen kezdés után egyszerűen tovább kell hallgatni a lemezt!
Ez megy most