HamPLÓ

A sok billentyűs hangszer után nézzünk gyorsan valami mást; valami olyat, ami közelebb áll hozzám :) Már írtam arról, hogy a Hard Rock Cafét a grillcsirke/saláta kombók miatt szeretem - na meg a falakat díszítő relikviák okán. Most utóbbiakból válogatnék, "csak úgy" alapon. Meg mert szépek.

By МаратД (Own work) [CC BY-SA 3.0], via Wikimedia Commons

Amíg az ember megvárja, hogy végre a barátnője is válasszon valamit az étlapot olvasgatja, nem csak azt tudhatja meg, hogy mennyibe kerül a crème brûlée, hanem azt is, hogy a rockzenei trófeák gyűjtése alapvetően nem a tulajdonosok ötlete volt. Eredetileg Eric Clapton szeretett volna bevágódni a londoni étterem üzemeltetőinél, amikor is küldött egy olcsóbb Fendert, mondván tegyék ki egy asztal fölé, és rakjanak mellé egy táblát, hogy ha épp arra járna, akkor adják át neki a helyet. Pete Townshend erre szintén küldött egyet, mondván "az enyém is ér annyit, mint az övé".

"Bo Diddley guitar @ HRC, St. Louis" by David from Springfield, MO - Bo Diddley Uploaded by shoulder-synth. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Függetlenül attól, hogy tényleg így történt-e, az azóta globális lánccá fejlődött Hard Rock Cafénak olyan gitárgyűjteménye van, hogy a magamfajta zenebolond csak pislog. Egy gitár önmagában is szép tud lenni - itt viszont néha olyan példányokkal találkozni, amikről sose gondoltam volna, hogy valaha is össze fogok futni velük. Például Bo Diddley "kockagitárjával". Ez a kép St. Louis-ban készült - én speciel Londonban fotóztam egyet, csak rossz lett a kép :-/

"Hard Rock Cafe London (4987625874)" by Corrado Forino - IMG_2632 Uploaded by SunOfErat. Licensed under CC BY 2.0 via Wikimedia Commons

A Gibson Les Paulja a világ egyik legelterjedtebb elektromos gitárja - na de az milyen, amikor egy gitár nem csak a Les Paul _típus_ egy korai darabja, hanem rögtön Les Paul tulajdona is (volt), mint a fentebbi képen látható példány?

Egészen eddig fogalmam se volt arról, hogy Ron Wood nem eredeti Telecasteren játszik, hanem ESP gyártmányún. Persze - gondolom - nem azért, mert nem tudja megfizetni a Fendert :)

Az időjárással nem igazán volt szerencsém (bár az előrejelzések voltaképp reggeltől kezdve esőt ígértek, szóval csak ne panaszkodjak), de a wuppertali függővasút összességében sokkal nagyobb élmény volt, mint gondoltam! Érdekes volt technikatörténeti szempontból (hisz mégiscsak kb. 120 éve találták ki a működési elvét, ami máig ugyanaz), érdekes volt építészetileg, érdekes volt közlekedésbarátként - és még a bennem (nem túl mélyen) szunnyadó kisgyerek is élvezte a napijegyes viharvasutat :)

A 13 kilométer hosszú vidámparki attrakció
Függővasút a Wupper völgyében

Pár hónapja mutattam egy videót a budapesti állatkertről, és említettem, hogy a Vidám Park egykori területének egy részét is elkezdték benépesíteni, egyelőre félideiglenes jelleggel.

Ez a cukiság-cluster például nem akárhol hangoskodott...

... hanem az egykori óriáskerék magaslatán:

Azt kell mondjam, hogy ez a változás nem kellemetlen (a régi kép a Vidám Park szó szerint utolsó óráiban készült)...

... ezt az ideiglenes madárröptetőt azonban szomorúan láttam, ...

... egy kicsit még tavaly, és néha videóztam is. Például Würzburgban, miközben az ICE3-asomra vártam, és jött egy 152-eses tehervonat a szemközti vágányon. Meg Fürthben, miközben a szemközti vágányon jött egy ES64F4-eses tehervonat - sajnos az nem látszik, hogy a teherkocsik mögött az ellenkező irányba elment egy svájci mozdony által vontatott teher, pedig az érdekesebb téma lett volna, hisz F4-est itthon is láthattunk eleget. Dürrenhofot már mutattam korábban, de egy x-wagenes Trabi mindig idefér! Erlangent éppen átépítették, ezért a vonatközlekedés akadozott, de már nem emlékszem, hogy az itt látható dupla Talent 2 is késett-e. Innen Erfurtba ugrunk, ahol előbb egy 612-est látunk indulni, majd egy RegioShuttle-t érkezni. Utána előbb egy emeletes kocsiból nézünk kifelé menet közben, majd egy ICE3-asból. Ezután Düsseldorfban termünk, ahol egy TRAXX-os ingavonatot videóztam le, miközben egy másik vonatra vártam -  aztán egy másik ICE3-assal (a videón sikerült 2-esnek írni) mentem vissza Kölnbe. A videó végül egy újabb emeletes vonattal zárul le, Berlinben, még pontosabban Lichterfelde-Ost állomáson, ahonnan 1881-ben a világ első villamosjárata indult. További kommentek felirat formában a videón. Jó kis nyár volt :)

Jómúltkorjában nem csak Diósgyőrben fotóztam, hanem Miskolc belvárosában is. Nem az a tipikus turistajárta hely; miközben próbáltam pár értékelhető fotót összehozni a mínusz egy-két fokban, úgy néztek rám a helybeliek, mintha ufót láttak volna - pedig az elmúlt években kimondottan fotogén irányba változtak itt a dolgok!

Ez itt például a Hősök tere a Déryné utcából nézve. Utóbbi egy bohém hangulatú utcácska, előbbi egy nagyon kellemes tér lett - sajnos tizenpár éve nem fotóztam, de az megmaradt, hogy nagyon nem ilyen volt, hanem sivárabb.

Miskolc város elesett hőseinek emlékműve - nem bírtam kihagyni, hogy a minorita templom előterében kicsit túlexponálva megörökítsem fő motívumát. Egyetlen gondom is látszik a közelmúltbeli felújításokkal kapcsolatban: hogy minden nátriumlámpák sárgájában ázik, a valódi színek eltűnnek...

... vagy legalábbis csak nehezen hozhatók elő. A Földes Ferenc Gimnázium itt látható épülete egyébként mintha porosz területről érkezett volna. Téglaborítású, tehát tetszik :)

Tudom, a cím valami eltitkolt, majdnem apokalipszishez vezető hidegháborús incidenst sejtet, de nem erről van szó: tavaly augusztusban végre eljutottam a brit Királyi Légierő egykori nyugat-berlini támaszpontján működő repülőmúzeumba, ahol a NATO és a Varsói Szerződés fegyverrendszerei sorakoztak, és miközben néztem-fotóztam őket, kétszer is megáztam :) De persze bőven megérte, mert ritkán látni a két egykori világrend technikáját így, néha szó szerint szembeállni egymással! Folytatása következik, de remélem, az első rész is tetszik:

Szép gépek szép felhők alatt, 1. rész
A Német Hadsereg Haditechnikai Múzeuma, egy bezárt nyugat-berlin repülőtéren

A 2203-as pályaszámú (sorban elvileg a harmadik), rövid (34 méteres) CAF villamos próbajáratának pár pillanata. Mivel kevés felvételt tudtam készíteni róla, nem akartam eldobni egy snittet se, de nem jött ki az egymást követő jelenetek ritmusa (ami persze lehet, hogy rajtam kívül a kutyát se érdekli), úgyhogy beáldoztam az időrendiséget :)

A járgány belseje még le volt nejlonozva, bizonyos részein pedig hungarocell profilok díszelegtek, amikkel a szűk helyeken a kocsi és a tereptárgyak távolságát figyelték.

2013/14 arról szólt, hogy felfedeztem magamnak a Hammond orgonát (sajnos nem élőben, a szobám sarkában, pedig az lenne az igazi:), 2015 pedig - legalábbis egyelőre - arról, hogy elkezdtek érdekelni a szintetizátorok. Persze jó kérdés, hogy mit is értünk pontosan szintetizátor alatt. Gyerekkoromban minden billentyűs elektronikus hangszer annak számított, ami többet tudott, mint egy zongora, vagy egy elektromos orgona - pedig a szintetizátorok egy része orgonahangon is meg tud szólalni, a villanyorgonák egy része meg tulajdonképpen egyszerű szintetizátornak tekinthető...

A múltkori, atomrobbantások fényében hawaiizó bejegyzést a Tornados Telstar című számával fejeztem be, és hirtelen elkezdett érdekelni, mit is hallunk, milyen hangszer adja ki azt a furcsa, kicsit idegesítő sípolást. Nos, egy Clavioline nevű kütyü:

... ami abban a számban egész jól szól ahhoz képest, ahogy ezen a videón ;) Alapvetően egy elektroncsöves oszcillátorról van szó, melynek kimenő jelét össze-vissza manipulálva különböző fülsértési fokú hápogások voltak megszólaltathatók a billentyűzet segítségével. Az erősítő és hangszóró külön dobozban foglalt helyet, de ahhoz képest, hogy 1947-ben találták ki, tulajdonképpen egész ügyes szerkezet volt - ennek megfelelően több cég is gyártotta, és sokan használták; többek közt egy ilyet hallunk Del Shanon Runaway című számának szólójában is.

De messze nem ez volt az első elektronikus billentyűs hangszer - ráadásul eleve nem mindegyik próbált meglevő hangszerekre hasonlítani: az 1920-as/30-as évek fordulóján kifejlesztett Trautoniumot például egy fémlaphoz hozzáfogott vezetékkel lehetett megszólaltatni. A kezdetben egyszerű csöves készülékből később félvezetős, igen komoly hangszer lett - ami legalább annyira "ufó kinézetű" maradt, mint az eredeti, és amit többek közt a filmesek is imádtak: ezzel készültek például a Hitchcock-féle Madarak horrorisztikus hangjai. Akit bővebben érdekel a nem kicsit egzotikus hangszer működése, itt olvashat utána.

Az 1928-as Ondes Martenot eredetileg egy gyűrű vezeték mentén jobbra-balra csúsztatgatásával volt megszólaltatható, később azonban zongora jellegű billentyűzetet is kapott. Érdekes, hogy a billentyűk/gyűrű csak a hang magasságát szabályozzák, megszólaltatásuk bal kézzel történik, egy... izébigyót (esetleg nemtudommit) nyomogatva. Még érdekesebb, hogy a billentyűzetet oldalra mozgatva vibratót kapunk. A fura jószágot a nyolcvanas évekig gyártották - pontosabban más néven még most is készítik. Érdemes megfigyelni, hogy a Clavioline-hez hasonlóan ez is francia találmány, és nem az utolsó a sorban - ha Amerikában születik, talán ma is alapvető hangszer lenne a popzenében :)

Figyelem! Ez a bejegyzés se politikai, se haditechnikai, se atomfizikai szempontból nem akar többet mondani, mint ami a Youtube-on és a magyar Wikipedián is fent van. Ítélkezni pedig végképp nem akar, csak a közelmúlt történetének egy talán nem annyira ismert fejezetét szeretné felidézni - az esetlegesen kirívó kommentek moderálása is ennek megfelelően fog történni. Kiegészítéseket ellenben szívesen fogadok, mert a fent említett forrásokból származó tudást nem feltétlenül tartom teljesnek...

Szépséges fények a tenger fölött; Honolulu, 1962 júliusában. Szinte hallom, ahogy valami szirupos Elvis-dal szól a lemezjátszóból, miközben az ég így néz ki:

"Starfish Prime aurora from Honolulu 1". Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A fénnyel a képen csak annyi baj van, hogy nem egy naplemente közbeni vihart ábrázol, vagy valami természeti jelenséget, hanem egy hidrogénbomba (kicsit komolyabban fogalmazva: termonukleáris fegyver) robbanásának hatását. Maga a detonáció valahol itt történt - a térképen látható, hogy Hawaii kicsit arrébb van - úgy 1400 kilométerrel -, mégis ellátszott odáig!

Balra: a robbanás fényei más nézőpontból. Forrás: "Starfish5" by Original uploader was Photocopier at en.wikipedia - Transferred from en.wikipedia; transferred to Commons by User:Kurpfalzbilder.de using CommonsHelper. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A hatvanas évek elején (újra) teljes mosolyszünet állt be a Szovjetunió és az USA közt: néhány év kihagyás után mindkét oldal nekilátott az addig felfüggesztett nukleáris kísérletek folytatásának. Folytatni akarták őket, mert a korábbi kísérletek után rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, és persze azért, hogy túlszárnyalják a másik oldal vélt vagy valós képességeit. Ennek a folyamatnak részét képezték magaslégköri, az űr határához egyre közelibb robbantások is.

A szovjetek csak szárazföld fölött tudtak próbálkozni, és hogy elkerüljék a népesség atomvillanás általi megvakítását (ez nem csak honvédségi szivatás volt, hanem reális veszély is), nappal - az USA viszont a Csendes-óceán fölött tesztelt, esti sötétségben. A Gömbakvárium-hadművelet (elnézést kérek, ha valaki a téma súlyához képest komolytalannak érzi a bejegyzés hangnemét, de vagy véresen komolyan, mélyen sokkolva írok róla, vagy így) több robbantást irányzott elő, különböző magasságokban.

A lakosságot felkészítették a kísérletek mellékhatásaira, de ez egyesekben valamiért úgy csapódott le, hogy "szép lesz az ég, érdemes megnézni". Szabályos atomvillanásnéző bulikat szerveztek a beharangozott estékre, és csalódottak voltak, amikor egyik-másik kísérlet elmaradt, például mert a rakétát szem elől tévesztették, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Kékkopoltyús naphal"), vagy mert a rakéta menet közben meghibásodott, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Tengeri csillag").

"Starfish Prime Phenomena" by Defense Atomic Agency - Screengrab from Defense Atomic Agency Supprt Film: Starfish Prime. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A második próbálkozás megismétlése (Starfish Prime - kicsit úgy hangzik, mintha a Transformers sorozat egyik szereplőjének neve lenne, de a "prime" itt az ismétlést jelezte) végre siker volt: az 1,4 megatonna pusztítóerejű szerkezet sikeresen feljutott 1100 kilométer magasba, majd a leszálló ágban 400 kilométer magasan az emberiség történetének legnagyobb fényjátékát indította el. A fentebbi képen - ha jól értelmezem - a robbanás tűzgömbjét, pontosabban "tűztóruszát" látjuk. Az igazán érdekes jelenség viszont nem ez volt, hanem hogy a robbanás által kiszórt béta-részecskék a Föld mágneses erővonalai mentén sarki fényeket hoztak létre:

Előző este ugyan Metallica koncerten voltam, az aznapi hőmérséklet pedig úgy 35 fok körül járt, miközben ez már a második meglátogatatott múzeumom volt, de én azért igyekeztem minél többet befogadni a Deutsche Bahn nürnbergi múzeumának látnivalóiból. Nem egy kimondott kézből fotózós hely, viszont a kiállított tárgyak igencsak érdekesek - igaz, az ember gyakran úgy érzi, hogy a MÁV nem a mai német vasúttól van lemaradva, hanem a 70 évvel ezelőttitől...

DB Museum, Nürnberg
A "Lajosvasúttól" az ICE 3-ig...