HamPLÓ

A múltkor rájöttem, hogy én se sok kockát vesztegettem eddig trolikra. Hogy az elektromos tömegközlekedés eme ága se érezze elnyomva magát, jöjjön most pár csáposbusz:

Kezdjük mondjuk egy svájci standard trolival Genfből. Pontosabban ez már nem is az egységdizájn, hanem egy későbbi típus a nyolcvanas évek elejéről - vicces, hogy ehhez képest mennyivel öregebbnek néz ki. Ez amúgy nagyon svájci dolog, hogy nem a kinézet, a divatos dizájn számít, hanem hogy tartós legyen a jármű és jól fusson - bár újabban ők is elkezdtek a formatervezéssel a funkcionalitás rovására menni...

Zürichi Mercedes-troli a kilencvenes évek elejéről. Aki alaposan megnézi a kép tetejét, láthatja, hogy a trolivezeték vasúti felsővezetéket keresztez. Mondjuk nagy tudomány nincs benne, mert nem nagy váltófeszültség van utóbbiban, csak 1200 volt egyen.

A képen egy igencsak korszerűnek látszó járművet látunk, ami ma már nem közlekedik (itt): a bázeli troliüzem 1941-től 2008-ig bírta, aztán megszüntették. Hozzáteszem, hogy nem csak a politikusok játékáról volt szó: ahogy kell, lelkes helyi polgárok népszavazást indítottak a troli megtartásáért, de a szavazók 53%-a nemet mondott. Ezek a konkrét járművek egyébként elég különlegesek voltak: energiatároló lendkerekekkel szerelték fel őket, a hajtásról pedig kerékagymotorok gondoskodtak.

Félelmetes mennyiségű fel nem rakott videóm van az elmúlt hónapokból - hogy kicsit csökkentsem ezek számát, itt egy újabb összeállítás az őszi Villamosnapról. 2624, 1074, Benga, hóseprő és UV hegyek Dél-Budán:

2013 sztárja a 17-es Nohab volt, illetve különvonatozott az 1-es és a Nohab-GM Alapítványos 10-es is, ami szép, meg minden, de azért jó lenne egyszer megint narancsszínű(nek mondott - mert én speciel pirosnak látom) Nohabbal is járkálni a Balaton környékén; mondjuk a 19-essel:

Gyerekkoromban már a csíkosak voltak kisebbségben, tehát érdekesebbnek számítottak, ugyanakkor az "egyszínűek" is szépek és szerethetők voltak, ráadásul többet is láttam őket. A rendszerváltás után elindult a visszacsíkozódás, és szerintem kicsit átestünk a ló túloldalára. Néha kellene nemcsíkossal is nosztalgiázni, nem?

A MÁV Németországból beszerzett, alapvetően NDK eredetű kocsijai mára már mind bekékültek, de előtte egy ideig eredeti színükben, pirosan futottak. Legalábbis többségük, mert voltak köztük olyanok is, mint amit itt látunk, valahol a pécsi vonalon.

A Kál-Kápolna - Kisújszállás vasútvonalon található a kiskörei Tisza-híd, az utolsó olyan folyami átkelő az országban (legalábbis tudtommal), ahol a vasút és a közút közös pályán osztozkodik. Ez azt jelenti, hogy ha jön a Bz, az autóknak várnia kell. Gyerekkoromban így működött a dunaföldvári és a bajai híd is - ezen kívül hol volt még ilyen?

Vége a vakációnak, úgyhogy mostanában előreláthatólag nem lesz erőm minden napra új bejegyzést írni, de ma egy videó még belefér. A téma - az elmúlt hetek hétfői tendenciájának megfelelően (lásd itt, itt, itt és itt) - az esti Budapest. Nemrég volt egy ködös szösszenet a Szabadság hídról, most a Szent Gellért tér kerül sorra. Bámulatosan tud ez a város kinézni, még egy nyirkos téli estén is - a hab a tortán pedig a Fényvillamos:

(Nem kell megijedni, nincs semmilyen zene rákeverve a videóra:)

Rájöttem, hogy nem nagyon van a "repülős" oldalamon kép a HA-LIX "korai" időszakából, úgyhogy kiválogattam párat. Egy kicsit benézünk a pilótafülkébe, és a normálisan nem látható részekbe is, mondhatni kívül-belül-alul-felül megvizslatjuk:

HA-LIX, a budaörsi főnixmadár
A világ jelenleg egyetlen repülőképes Li-2-ese

Nemrég volt nyolcvan éves a budapesti troliközlekedés. Én nem igazán vagyok "trolis", és külföldi barátaimtól is viszonylag kevés trolibuszos képet kaptam, a jelek szerint elsősorban ők is a vaskerekűekre koncentráltak, Peter Haseldine azonban mintha minden elektromos közlekedési eszközre lőtt volna. Neki köszönhetően most be tudok mutatni néhány - azóta megismételhetetlenné vált - régi életképet:

A Könyves Kálmán körútról az 1-es villamos meghosszabbítása miatt (egészen pontosan 2000. június 16-án) szedték le a trolibuszokat, és az ezzel kapcsolatos építkezés során tűntek el az út szélén futó villamossínek is. Ha kicsit több élet lenne a Népligetben, ma is járhatna ide csáposbusz, mondjuk a Diószegi Sámuel és az Elnök utcán át, ahol talán még ma is fent van a trolivégállomáshoz vezető kezelővezeték, amit egykor a garázsmenetek használtak. Ma már elég nehéz elképzelni, de egykor akkora élet volt a Népligetben, hogy a villamostársaságok több irányból is igyekeztek megközelíteni, csak azért, hogy az utasok ne a másik céggel menjenek oda szórakozni...

A 75-ös trolit '54 utolsó napján adták át, és akkora forgalma volt, hogy egy idő után pótkocsis trolikat kellett bevetni rajta. Aztán a hatvanas évek második felében ide csoportosították a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) és a trolit üzemeltető Fővárosi Villamosvasút (FVV) saját építésű csuklósait, melyek közül az egyiket itt is látjuk - ezek innen mentek nyugdíjba '76-ban. Ahogy elnézem, a fákon túl látható épület is akkor kezdett el komolyan kopni - sajnos azóta se tették rendbe.

A Liget eme sarkát, az Ajtósi Dürer sor és a Dózsa György út szegletét Fáskörnek hívta egykor a pesti nyelv, és érdekes módon ez az elnevezés a trolisok közt ma is él - legalábbis én csak tőlük hallottam élőbeszédben. A 79-es troli ma is itt kanyarodik, a háttérben látható 72-es (tudom, nehezen olvasható, de az) azonban '77. május 2-án átkerült a Hermina (akkoriban Május 1.) útra.

Megint 72-es, ezúttal a Hősök terén. Az érdekesség kedvéért említeném meg, hogy nem ugyanott jött idáig, mint ma a 75-ös és 79-es, hanem - a többi járattal együtt - a Felvonulási tér mögött vágott át a fák közt, egészen '85 decemberéig. A képen látható ZiU-5-ösök egyébként nem voltak korszerű vagy kényelmes jószágok, de elég jól néztek ki, nem?

Szeretném, ha az év első bejegyzése* kicsit más lenne, mint a megszokott, úgyhogy nem villamosokról, és nem is az esti Budapestről lesz szó, de még repülőgép és Doctor Who se lesz benne. Megírásában kicsit korlátozott, hogy se az orgonákhoz nem értek, se a bejegyzés témáját nem láttam még húsz méternél közelebbről - de csak kicsit ;)

*mielőtt valaki beleköt: az újévi köszöntőt még előző nap megcsináltam

Gyerekkorom egyik alapvető hangja-hangzása a magyar rajzfilmzenék orgonája volt. Biztos nem csak az én fülemben ragadt meg, mert gyakorlatilag kikerülhetetlen volt:

Kiskorában az ember persze nem elemzi ki, hogy mit hall, hogy ugyanaz szól-e a főcímben, mint amivel az aláfestő zenét csinálták, csak annyi jön le, hogy a felnőttek orgonának mondják, de nem olyan, mint ami a templomban van. Azt mondták rá, hogy "elektromos orgona". Biztos olyan, mint amit régi képeken lehet látni a hatvanas-hetvenes évek együtteseinél - valami, ami a szintetizátor előttről származik.

Akkoriban körülbelül így osztottam fel a billentyűs hangszereket: zongora - nagy fekete valami, díszesen felöltözve kell játszani rajta; pianínó - olyan zongora, ami elfér egy tanterem sarkában, és nem kell felöltözni hozzá; templomi orgona - sok sípja van, gyönyörűen szól, és nem csak hallod, hanem érzed is a hangját. Illetve volt a szintetizátor, ami tiszta Orion űrhajó: drótok lógnak ki belőle, és se nem orgona, se nem zongora hangja van, hanem gyakorlatilag akármilyen... vagy esetleg kisebb, mint egy zongora, és általában hosszúhajú emberek vágnak furcsa arcokat rajtuk játszva.

Az elektromos orgona utóbbi kettő közt lehet félúton, gondoltam; egyik osztálytársnőméknek volt is valami ilyesmije: fém lábakon állt, narancsszínű volt, és vicces hangja volt. De nagyon felnőtt érzés volt játszani rajta - és a "játszást" tessék szó szerint érteni, mivel nem tudtam zongorázni :)

Némelyik elektromos orgonának klassz hangja volt, némelyiknek meg vicces, de ennél jobban nem különböztettem meg őket, így a mai napig nem tudom, hogy a Mekk-mester zenéjét a bejegyzés tárgyát képző hangszeren játszották-e fel, vagy csak valami hasonlón. Ezen túl valószínűleg mindenféle más dolgokat (Fender Rhodes, Hohner Clavinet, és egyéb hasonló feliratú dobozok) is szintetizátornak gondoltam, de most nem erről akarok írni, hanem arról a döbbenetről, ami akkor ért, amikor kiderült, hogy a késő gyerekkoromban már csak kicsit lenézően "meseorgona" néven emlegetett hangszer a Frakk főcíméből alapjában véve megegyezik ezzel:

Vagy ezzel:

A változatosság gyönyörködtet, de én ettől még - a karácsony után - az új évet is a Fényvillamossal köszöntöm :)

Huss... és BÚÉK!

Tizenkét évvel ezelőtt buli nélküli szilvesztert tartottunk Mariannommal, egyrészt lustaságból, másrészt pedig azért, mert már akkoriban is úgy gondoltam, hogy az év utolsó napja csak annyiban különbözik bármely más naptól, hogy nem szimplán rossz a tévéműsor, hanem idegesítően rossz - de ettől még nem kell elmenni otthonról. Valamikor fél tizenegykor megnéztem a mailjeimet, és arra figyeltem fel, hogy jókora csatolmánnyal rendelkező valami töltődik le (még a betárcsázós időkben jártunk). A feladó egy bizonyos Tim Boric volt. Amikor megnyitottam az üzenetet, elképedtem: egy sor régi villamosos kép volt benne a hetvenes évek közepéről. De miért küldene egy holland ember budapesti villamosos képeket? Először azt hittem, valamelyik ismerősöm szórakozik velem álnéven, mert minden kép két méretben jött: egyszer nagyban, egyszer pedig akkorában, amekkorát a weboldalamon indexképként használtam!

Ekkor már működött az "Elvesztett sínek" című weboldalam, de nem olyan átfogó jelleggel, mint ma: csak pár akkor-és-most fotót tettem fel néhány megszűnt villamosvonalról, amin végigsétáltam nyomok, maradványok után kutatva. Tim erre bukkant rá valahogy, szótár segítségével elolvasta, és úgy gondolta, elküldi pár régi felvételét, hogy legyen mivel bővíteni. Persze levelezni kezdtünk, és hamarosan további képeket küldött, például a Bivalyréten átvágó 51-esről, ...

... vagy az azóta sajnos szintén eltűnt Közvágóhíd kocsiszín melletti sikátorban járó villamosokról. Sajnos azt nem kérdeztem meg, hogy a képen a kerítéshez lapuló alak fotós kolléga volt, vagy csak valaki itt vágott át a Gubacsi út felől, és megijedt a fényképezőgép láttán. Na, majd legközelebb!

Ahogy azt legutóbb Peter Haseldine esetében is írtam, '76-ban még el lehetett kapni olyan dolgokat, amiket kicsit később már nem: például a Közvágóhíd és a Golgota tér között járó, ganz-mávagos melósszállító 23/I betétjáratot a Gubacsi út és a Máriássy utca sarkán.

Kéttengelyes acélvázas motorkocsi két középbejáratú pótkocsival az Árpád út végén. Egész meredek ez az emelkedő, járművezetői visszaemlékezések szerint oda is kellett figyelni rá, mert a Duna közelsége miatt csúszós tudott lenni.

Újpest, Szent István tér, ahogy már nem láthatjuk: ma a házsor helyén is az István út van. A kép jobb széle felé kanyarodó sínek a piac mellé, a 8-as villamos végállomására vezettek. Az újpestieknek talán az ajándékboltról is vannak emlékei, a közlekedésbarátok pedig a Bengálinak, vagy a háttérben kanyarodó Ikarus 211-esnek örülnek.

Egy másik egyirányú Bengáli egész más időjárási körülmények közt. Ma már nehéz elhinni, de a káposztásmegyeri lakótelephez vezető hosszabbításig gyakorlatilag a 12-es volt a fő újpesti viszonylat, a 14-es csak egyfajta betétjárat volt. Utóbbi eredetileg a MÁV istvántelki főműhelyéhez járt, majd amikor a lakótelep építése miatt az oda vezető utcákat eltüntették, az angyalföldi(nek mondott, de igazából Újpesten fekvő) kocsiszín előtt építettek hurokvágányt neki. Később, talán a metróépítés miatt megszüntetett 55-ös pótlásaként beljebb hozták a Szent István térre; végül '86-ban jutott ki a káposztásmegyeri lakótelep déli végéig.

Tim '76 nyarán volt először Budapesten, aztán októberben visszajött. Legközelebb '79-ben járt erre, és néha azóta is ellátogat ide. Akkoriban elsősorban színes diát használt, de néha fekete-fehér filmet is, például az ilyen hangulatok megörökítésére. Aki nem ismeri fel: a Visegrádi és a Kádár utca sarkán vagyunk (baloldalt ágytoll kapható, talán még ma is).

Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, valószínűleg tudja, hogy a Szabadság hídnak különleges helye van a szívemben, pláne, amióta díszkivilágítást kapott.

Annak ellenére, hogy alapvetően "csak" egy rácsos acélszerkezetről van szó, még ködben, szembefényben is szép!

Gyerekkoromban nagyival sokszor jöttünk át rajta, én pedig tudtam, hogy a második világháborúban a Dunába robbantott részt arról lehet felismerni, hogy egyszerűbb kivitelű a korlátja. A felújítás óta ez már nincs így - és jobb is így.

A képek tegnap készültek; a fogorvostól az ügyeletes gyógyszertárat érintve mentem hazafelé, tehát nem voltam százszázalékosan pozitív hangulatban, de a köd játéka felvidított: hol tejköd volt (amennyiben beszélhetünk egyátalán szürke tejről)...

... hol besütött a nap egy-egy résen át.