HamPLÓ

Idén nem önajánlgatással akarom az évet zárni, hanem egy virtuális rockbulival. Ráadásul ez nem csak a szilveszterhez illik, hanem rögtön újévi koncertnek is elmegy, még ha nem is Bécsből :)

Amikor Gary Moore meghalt, leginkább a Thin Lizzy gitárosaként méltatták a médiában, pedig az idő, amit ezzel az együttessel - több részletben - együtt töltött, talán három évet se adna ki. Az más kérdés, hogy amikor épp nem utálták egymást, legjobb barátok voltak Phil Lynottal - 1974-ben ezért is ugrott be az újév napján kilépett gitáros, Eric Bell helyére.

Ennek a pár hónapnak nem sok nyoma maradt zeneileg, pedig Gary korántsem csak Eric helyett playbackelni állt be a bandába - annak ellenére, hogy néha azt is kellett, mint a fentebbi videón.

Persze érthető, hogy nem sokat tudunk erről a pár hónapról, hiszen az egyetlen akkor hivatalosan kiadott dal ebből az időszakból a "Little Darling" című kislemez volt. Készültek azonban más felvételek is, a BBC 1 rádió John Peel Sessions című műsora számára. Az adás létrejötte abszurd angol humornak hat: a BBC annak idején nem adhatta le a slágereket lemezről, de újrajátszathatta azok tartalmát session zenészekkel - akár a dalokat eredetileg megíró és feljátszó zenészekkel is! A műsor keretében a névadó által meghívott zenekarok általában 4-5 éppen aktuális/új számot vettek fel egyetlen nap alatt, a demónál komolyabb minőségben, de a nagylemeznél nyersebb hangzással. Esetünkben mindez azért érdekes, mert a Phil Lynott (ének, basszusgitár) - Brian Downey (dob) - Gary Moore (gitár, ének) felállás nem jutott el a nagylemezig, Gary ugyanis hamarabb továbbállt.

A Lizzy egyébként többször is járt a BBC stúdiójában; az 1974 áprilisi adás az, amivel most foglalkozunk. Csak hárman voltak, nem túl sok stúdióidővel, de lelkesen...

A "Sitamoia" a dobos Brian Downey szerzeménye, valószínűleg egy régi népdal kiforgatásával jött létre. Tulajdonképpen valahol félúton van annak a kelta-ír hangzásvilágnak a kialakulásában, ami a Whiskey in the Jarral kezdődött, és az Emeraldban, a Black Rose-ban, vagy éppen az Over the Hills and Far Away-ben csúcsosodott ki.

St. Pöltenen eddig mindig csak átutaztam, ideje volt egyszer meg is állni. Na nem a belvárosban, hanem az osztrák szövetségi vasutak kocsi és dízel főműhelyében. A "kis sárga sínizét" már mutattam itt a blogban, de őszintén szólva nem ő volt a leglátványosabb résztvevő, hanem ez a gőzös:

Gyakran szoktam morogni, hogy mennyire nem előnyös a magyar gőzösökre jellemző fekete festés, mert nem lehet eléggé kivenni a részleteket, ráadásul nehéz őket fotózni. Mennyivel fotogénebb egy ilyen festés, mint ez itt lent, nem? 

A St. Pöltenben látott masina, és a Füstiben fotózott zöld jószág ugyanahhoz a típushoz tartozik: a k. k. priv. Südbahn-Gesellschaft / cs. kir. szab. Déli Vaspályatársaság 109-es sorozatához. A Magyarországon maradt, 1917-es gyártású 109,109-es a cég által nálunk használt zöld színben tündököl ma is, míg ...

... az 1912-es gyártású 109.13-as az osztrák területen használt feketét viseli. Nyilván más különbség is van a két üzemképes öregfiú közt, de nem értek hozzá, marhaságokat meg nem akarok írni.

A sok vonatozás után térjünk vissza Szliácsba, mely repülőnap egyfajta Kecskemét-pótló volt számomra. Ugyan nem szokott annyira nagyszabású lenni, és a napsütés iránya se ideális a nap felében, mégis jó hangulata van.

Szigorúan laikus véleményem szerint bármilyen repülőnapon, ha a fellépők közt nincs Raptor, Szu-27-es vagy annak valamelyik továbbfejlesztése, akkor az F-18-as bemutatója lesz a legjobb, holtversenyben a Rafale-lal. Ritka jól sikerült gép a "Hornet" ahhoz képest, hogy a köztudatban nincs annyira benne, mint az F-16-os vagy F-15-ös. Az idei szlovák nemzetközi repnapon a spanyolok EF-18M-je lépett fel, és ugyanúgy öröm volt nézni, mint öt évvel korábban a svájcit. A kedvencem a 2:35 után látható rész, amikor felhúzza függőlegesen, majd amikor elfogy a lendület, nem jön le azonnal, hanem kicsit még fennmarad, mintha valami repülőmodell lenne :) Ja, és a nagy állásszögű lassú áthúzás itt tényleg lassú, nem úgy, mint amikor a Gripen szerencsétlenkedik.

Az F-18-cal ellentétben én Eurofightert még soha nem láttam olyat csinálni, amitől letettem volna a hajam. Tudom, hogy ezek a bemutatók nem a harcászati értékre mennek rá, de ránézésre alig repülnek vele szebben, mint a nem éppen műrepülőgép Tornadóval. Na jó, ez azért túlzás, de nincs az a sokadik generációs csoda érzésem. Két erős hajtómű egy bazi nagy szárnyon - értem, hogy sok rakétát rá lehet aggatni, de sok néznivaló nincs rajta. Szerintem.

Alapvetően a Nohab miatt hagytam magam rábeszélni erre a túrára, de titokban reméltem, hogy mást is fogunk látni: míg az északnyugati magyar-szovák-cseh határátmenet mentén a 25 kV-os váltakozó feszültséges világba kóstolhat bele az ember, a mostani úticél Ruttka környéke 3 kV egyenfeszültséggel van villamosítva, az odavezető út mentén pedig jobbára a dízelek vannak otthon. Ez eleve jól hangzott, de a valóság felülmúlta a reményeimet: a vonatokon kívül a táj szépsége mellett se lehetett szótlanul elmenni, és a kocsiban is jó hangulat volt. Rendhagyó hangulatképző elemként a szövegben levő gombokra kattintva meghallgathatod azt a zenét, ami a menet közben hallgatott rádióból szólva a fejemben összekapcsolódott az éppen készített képpel, képekkel - de tessék felkészülni arra, hogy egy szlovák punk/rock rádióról volt szó ;)

Nohabtól Búvárig, Nyugatitól Ruttkáig
Az év vonatfotós túrája: Nohabot üldözve a Felvidéken

UI: Érdekes, hogy az én weboldal- és blogkészítési ihletem állandóan egybeesik azzal, amikor ünnepnapok és/vagy vakáció miatt mindenki minden mást csinál weblap- és blogolvasás helyett. Lehet, hogy pár héttel később kellett volna feltölteni ezt az oldalt is, de annyira örülök annak, hogy megcsináltam, hogy nincs kedvem várni. Mondjuk azt, hogy ez az oldal az én karácsonyi ajándékom mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi :)

Nem csak dübörgő dízeleket és lenyűgöző ikermozdonyokat fotóztam idén északon, hanem egy ismerős jószágot is, pontosabban annak ottani rokonait. Pár sort, képet, és két videót ők is megérdemelnek :)

Egyszer valaki azt mondta, hogy a csehszlovák gyártmányú, kéttengelyes Bzmotok (a jelenlegi számozási rendszerben: 117-es sorozatú motorkocsik) a magyar vasút legperspektivikusabb járművei. Bárhol járhatnak, és még ma, negyven évvel az első példányok érkezése után se látszik, mivel váltanák le őket, mi közlekedhetne helyettük a másodrendű és mellékvonalakon.

By Az eredeti feltöltő Taurus1047.5 a(z) magyar Wikipédia-ról volt - Áthozta Peti610 a hu.wikipedia projektből a Commonsba CommonsHelper használatával., CC BY-SA 3.0, Link

Itt-ott ugyan átvették helyüket az államadósság terhére kapott "Usgyik", illetve a jóval korszerűbb Desirók, de ha máról holnapra eltűnnének, több száz kilométeren kellene leállítani a forgalmat megfelelő jármű híján.

Pedig igazság szerint nem nagyon illik a XXI. századhoz eme járművek komfortja, menetdinamikája. Bár én tulajdonképpen csípem őket, ez nem biztos, hogy így lenne, ha minden nap velük járnék munkába.

Persze ezt a MÁV is érezte, már húsz évvel ezelőtt is, ezért indította el az "Interpici" programot, mely egyrészt új vonatnemet, ...

... másrészt felújított járművet jelentett, igényes belsővel. A projektnek azonban 2001-ben vége lett, a többféle homlokfallal átépült kocsik ma sima vonatként közlekednek. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a "sima" Bézék is át lettek építve a nyolcvanas-kilencvenes években: az eredeti 2+3-as, fejtámla nélküli ülések helyett 2+2-es fejtámlásakat kaptak, plusz Rába/MAN motort az eredeti LIAZ helyett.

Volt egy másik kísérlet is, 2005-ben: egy motor- és egy pótkocsit csukló jellegű átjáróval ikerré építettek át. Akkor nagyon fogadkoztak, hogy több ilyen jármű is lesz, mégis egyke maradt.

De nem csak nálunk nagy túlélők a kis kéttengelyes almásládák: Csehországban és Szlovákiában is van belőlük. Az eredeti kinézet természetesen ott is a múlté (már csak azért is, mert az ottaniak imádnak újabb és újabb festésmintákat kitalálni hozzájuk:), és vannak kevésbé átépített sorozatok, mint a fentebbi képen látható 809-esek, ...

... és vannak a Regionovák, melyek a mi 6312-esünkre hasonlítanak, ám alacsonypadlós résszel is rendelkeznek. Mi több, van belőlük két- ...

Múltkor láttunk és hallottunk pár szép hangú dízelmozdonyt, és most ezt a témát ragoznám tovább a youtube segítségével:

Kezdjük ezzel a "törött orrú" francia géppel, szegényke nagyon nem akar elindulni! Ha valakinek esetleg ismerős a motor hangja, az nem véletlen: ebben is Pielstick van, mint a Csörgőkben (nem ugyanaz a típus, de vélhetően egy típuscsalád).

A hideg dízelek a Csatorna túlsó partján se ugranak be elsőre, ez a Class 37-es is elvacakol egy darabig.

És legyen valami amerikai eredetű is, Indiából: a képet nem érdemes figyelni, mivel egy fotót rakott csak oda a készítő... na de az a hang!!

Most pedig jöjjön valami, amiről a cím azt mondja, hogy "orosz mozdony", pedig igazából csehszlovák. Fogalmam sincs, hol készült (a balra hátul sejthető mozdonyról az ugrott be, hogy az egy Bobó, persze valószínűleg tévedek), de az biztos, hogy a Kocúr klassz műsort adott. A kedvencem az, amikor 0:30 után elkezdi az ütemet rajzolni füstből :)

Puskintól gyorsan elnézést kérve azzal a gondolattal ajánlanám mindenki figyelmébe ezt a útibeszámolót, hogy a svéd mozdonyok minden jel szerint úgy befészkelték magukat a vasútbarátok szívébe, mint semelyik másik gép a 424-es óta. Mert egy dolog facebookon fotókat lájkolgatva szeretni valamit, és egy teljesen másik az év utolsó előtti napján kimenni a hidegbe, órákat utazni, és félórákat fagyoskodni azért, hogy legyen az embernek egy n+1-ik fotója. Bár vasútbarátok közt divat fikázni a "Turcsiorrút", illetve azzal elitkedni, hogy divatmániáról van szó, és az X, Y, Z mozdony igenis sokkal jobb és érdekesebb, az igazság az, hogy hirtelen nem jut eszembe műszaki műemlék, ami annyi embert meg tud mozgatni, mint a Nohab. Szó szerint is :)

Nyolcnohabos különvonat Tapolcára
Az összes működőképes magyarországi Turcsi túrája a típus utolsó otthonába

Előző rész: egy ikon születése

A Gibson első tömörtestű gitárja aranyszínű volt, mert Les Paul azt gondolta, egy elegáns hangszer nézzen is ki elegánsan. Második színként arra gondolt, készítsenek egy olyat, ami jól megy a szmokingjához...

Custom - a "Fekete Szépség"

A változtatások látványosak voltak: a feketére fényezett mahagóni testről hiányzott a juhar fedőlap, a nyak berakásai trapéz helyett négyszög alakúak lettek, a fogólap rózsa- helyett ébenfából készült, a fejre a Super 400-on látható "tört rombusz" alakzat került, a nyaki hangszedő a P-90 egy továbbfejlesztése lett, és ezen a modellen jelent meg a Ted McCarthy által tervezett ABR-1 híd is a Les Paul családban:

Az 1954-ben piacra dobott új változat a Custom, azaz "megrendelésre, méretre készült" névvel is az exkluzivitás érzetét akarta kelteni, pedig ezek a hangszerek sorozatban készültek a kalamazooi gyárban. Becenévből sem volt hiány: sokan Black Beauty-nak hívták, a reklámokban pedig "bundtalan csodaként" (Fretless Wonder) emlegették, pedig voltak érintői, csak nagyon alacsonyak.

A névadó természetesen tévéműsorában is szerepeltette az új hangszert, mely valóban elegánsan nézett ki - és valószínűleg jobb is volt, mint a kezdeti Goldtopok. Természetesen a fejlődés nem állt meg itt: 1957-ben ezen a modellen is megjelent a Seth Lover által tervezett PAF hangszedő. Sőt, egy idő után rögtön hármat is tettek rá belőlük:

Embed from Getty Images

A Customöket eredeti formájukban 1960-ig gyártották, majd néhány évvel később feltámasztották, immár nem csak fekete színben; az eredeti recepthez más téren is hozzányúltak, tehát egy kései Customön már lehet, hogy van juhar fedlap, és a fogólap se feltétlenül ében. Az 1974-es (20. évfordulós) évjárat krémszínű változatának egy példánya különösen elhíresült Randy Rhoads  kezei közt:

... de Ozzy régi-új "pót-Randy-je" (én kérek elnézést), Zakk Wylde is ilyenen nyomult sokáig, látványos festésekkel (és aktív pickupokkal) felturbózva a régi klasszikust.

Olcsó - értsd: "olcsó" - Les Paulok: a Junior és a Special

A Goldtop és a Custom felső középkategóriás hangszerek voltak, de a Gibson a vékonyabb pénztárcájú gitárosokat is meg akarta szólítani. Az elgondolás az volt, hogy nem a minőségből adnak le, csak a sallangokat dobják el: trapéz helyett egyszerű pötty berakások a nyakon, a binding (peremdíszítés) elhagyva, domborított juhar tető elhagyva, ezenkívül csak egy hangszedőt szereltek rá. Ez lett az 1954-ben bemutatott Les Paul Junior:

A nevezéktant kicsit megkavarva létezett egy Les Paul TV Model nevű változat is; ez alapvetően egy Junior volt, sárgásan áttetsző fényezéssel, ami állítólag jól nézett ki az akkori tévék fekete-fehér képernyőin (a konkurens Fendernek is volt hasonló színű Telecasterje ugyanezen okból kifolyólag):

Embed from Getty Images

Manapság talán a Green Day-es Billie Joe Armstrongot lehet a legtöbbet Juniorral látni - és hogy nem gyerekeknek szánt játékszerekről volt szó eredetileg sem, azt jól mutatja, hogy Gary Moore a nyolcvanas évek közepéig előszeretettel nyúzott egy ilyet a koncertjein:

Nem szeretnék se turisztikai ajánlót, se ismeretterjesztő cikket írni a Rómában látottakról. Előbbit azért nem, mert nincs érdekeltségem az olasz turizmusban, utóbbit pedig azért nem, mert Kölnről is mennyit írtam, aztán mégse olvasta el senki. Ráadásul ez a város az én okosságaim nélkül is valószínűleg az egyik legtöbbet kutatott, legtöbbször bemutatott település a bolygón - ami most következik, az tehát csak egyfajta képmutogatós útinapló :)

Eleve, mit lehet írni a világ egyik legismertebb épületéről, a Colosseumról? Talán azt, hogy ez nem a hivatalos neve volt, sőt, nem is mérete miatt hívják így, hanem mert i.sz. 127 körül odavontattak mellé egy eredetileg Neró által emelt óriási szobrot, a Colossust. Bár ez kicsit úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy a Népstadiont a melléje épített metróállomásról nevezték el, állítólag tényleg így volt.

A Róma központjához közeli terület eredetileg be volt építve: Nero az addigi városszövetet lerombolva ide terveztette hatalmas - az imént említett szobrot is magába foglaló - palota- és kertkomplexumát, az Aranyházat (Domus Aurea), amit halála után leromboltak/betemettek. Vespasianus ezt a feltöltött területet jelölte ki a jeruzsálemi hadjárat bevételéből (hadizsákmány, rabszolgák) építendő új amfiteátrum számára az i.sz. 70-ben, de az épület még nem volt kész, amikor meghalt. Fia, Titus ráhúzatott egy további emeletet, majd 80-ban vagy 81-ben állítólag száz napig tartó ünnepségsorozattal nyitotta meg. Ezután öccse, Domitianus is hozzáépíttetett egy kicsit, az épület ezért kapta nemzetségükről a "fláviusok amfiteátruma" (Amphitheatrum Flavium) nevet.

A mai mércével is hatalmasnak mondható építmény többször megsérült földrengések és tűzvészek során, de az ókorban mindig rendbe hozták; a VI. században még mindig rendeztek benne vadászjátékokat. Ezután a lakosság számának csökkenésével összhangban már nem használták ilyesmire - ekkor az arénából temető lett, a fedett részekbe pedig családok, műhelyek, üzletek költöztek. Ezután egy ideig egy nemesi család erődített palotája volt,  majd 1349-ben egy újabb földrengés során részben leomlott. Ami akkor állva maradt, az nagyjából ma is áll, minden mást - a márvány díszítőelemekkel együtt - elhordtak a város új palotáinak építéséhez. Az ezt követő évszázadokban a maradványokat benőtték a növények, a romok szinte a természet részévé váltak. Csak a XIX. században kezdték kutatni a területet, a még álló külső falat is akkor erősítették meg a téglaborítású ferde támokkal.

Az épület relatíve közelről hozott, vagy helyben előállított anyagokból áll: travertinből, vulkáni tufából, téglából és római cementből. Érdekelne, hogy az a zsaluzottnak látszó íves födém balra fenn vajon utólagos javítás, vagy még az eredeti szerkezet!