HamPLÓ

Annak idején, amikor egyik kedvenc amerikai műsoromról, a Saturday Night Live-ról írtam, megemlítettem a Wayne's Worldöt, mint az 1975 óta működő tévés intézmény egyik saját jogon elhíresült gyümölcsét (képzavar rulez), ti. hogy Mike Myers kicsit gügye, de tizen- és huszonévesek körében (akkoriban) rendkívül népszerű karakterei is innen indultak a világhír felé.

Ez viszont csak az igazság egyik fele volt, ugyanis Myers még azelőtt kitalálta Wayne Campbell figuráját, hogy bekerült volna a New York-i társulatba: az időnként filozofikus rocker egy kanadai tévéműsorban bukkant fel először, még 1987-ben. A kinézet, a beszédmód, de még a témaválasztás is megegyezik az SNL-es formulával:

Ha valakit érdekel, itt van Wayne első felbukkanása, csak azt nem lehetett beágyazni. Alapvetően egyperces monológokról volt szó, bár néha hosszabb jeleneteket is előadott - gondolom, ahogy egyre népszerűbb lett:

Az SNL-ben gyakorlatilag nem tettek hozzá mást a meglevő képlethez, mint Garth figuráját. Az őt játszó Dana Carvey kimondottan tehetséges komikus, aki akkoriban a műsor egyik fő arca volt, és aki mindezek ellenére valószínűleg Garth eljátszásával került legközelebb a világhírhez. Pedig kettejük közül kezdetben ő volt az ismertebb arc: amikor '89/90 környékén először láttam SNL-t, ő volt az egyetlen szereplő, akit ismertem.

Rögtön két helyről is: egyrészt a Kék villám című tévésorozatból, ahol ő játszotta a fegyverzet/rendszeroperátort. A sorozat ugyan a közelébe se ért a film sikerének (elkaszálták az első évad közben), de nekem mégis tetszett, hisz' egy helikopter volt a központi szereplője.

Valószínűleg ez lesz a legrövidebb útibeszámoló az oldalamon, de mégse akarom ezeket a képeket megmutatás nélkül eldobni. Igazából nem is rendes látogatás volt ez, csak egy átszállás, amit elhúztam annyira, hogy be tudjak ugrani a belvárosba megnézni valamit, ami 12 évvel korábban kimaradt. Mivel pont lemenőben volt a nap, fotózni nem nagyon lehetett az óváros házai közt, viszont a kevés fényképet videókkal próbáltam ellensúlyozni:

Másfél óra (se) Augsburgban
Naplementei villámlátogatás a Fuggerek városában

... készült ez a videó. Már hogy nem a múlt szombaton elindult menetrend szerintire, hanem még az első próbajáratokra novemberben. Jókora lyuk volt a síndöcögények közt, a Dunán pedig épp komoly forgalom volt, úgyhogy a kamerát leraktam a kőkorlátra, megnyomtam a felvételt, és hagytam, hogy a tolóhajók a bárkáikkal átlibbenjenek a képen. Az utolsó snitten a Duna lejtése is látszik, emiatt folyik Mohács felé a víz ;) Vigyázat, egy nem kimondottan sodró lendületű videó következik:

Egyébként átvitt értelemben is a budai fonódó villamosra vár ez a bejegyzés, pontosabban arra, hogy legyen időm feldolgozni az első üzemnapokon készült képeket és videókat.

Még nyáron mutattam egy nyugat-berlini utcát, ahol hosszú tömött sorban parkoltak a youngtimerek, most pedig bekukkantunk magába az egykori villamosremizbe, ami a szokatlan forgalmat generálta:

A Classic Remise Berlinbe már régebben is el akartam menni, de nem fért bele a programba - 2015 nyarán viszont beleerőltettem, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Bár alapvetően négy napon át majdnem folyamatosan vacak idő volt, aznap még a nap is kisütött - a csarnok előtti területen álló, ragyogóra polírozott kocsik úgy csillogtak, hogy majdnem megvakultam :)

Az 1926-ban épült, 12000 négyzetméteres csarnok 1964-ig szolgálta a nyugat-berlini villamosközlekedést. Különböző átmeneti bérlők után 2003-ban nyitott meg benne az oldtimer gépjárművekhez kapcsolódó szolgáltatásokkal foglalkozó Classic Remise/Meilenwerk, melynek düsseldorfi tesója egy körfűtőházban működik. Rokonszenves helyszín - valószínűleg kevésbé lennék szomorú, ha az "elvesző" sínek helyét nálunk is ilyen masinák laknák be.

A Classic Remise Berlin nem múzeum, mert nagyon is az életről, a műszaki emlékek aktív használatáról szól: akinek anyagi lehetőségei lehetővé teszik, itt adhat-vehet, tárolhat, karbantarthat, hasonló érdeklődésűekkel találkozhat; mindenki más pedig közelről nézheti, amint éppen a felsoroltakat teszi - azzal a kitétellel, hogy nem szabad a kocsikhoz hozzáérni. Az utca felőli oldalon a fentihez hasonló műhelyek sorakoznak, márkákra, korosztályokra, zsánerekre specializálódva. Itt például Mercik szépültek, ...

... kicsit arrébb pedig amerikai járgányok. Ha valaki kedvet érez a képen látható gépek megnevezéséhez, ne fogja vissza magát!

Gyerekkoromban a nagymacskákat "polcos cicának" hívtam, mert a budapesti állatkertben mindig a ketrec felső részéhez rögzített deszkákon punnyadtak. Nos, ezek a Jaguárok is szeretnek így viselkedni :)

A müncheni S-Bahn törzsvonal több állomásán is alkalmazzák az ún. "spanyol megoldást", melynél a vonat mindkét oldalán van peron: az egyik a fel-, a másik a leszállóké. Az elrendezés állítólag a barcelonai metróról kapta a nevét, bár New Yorkban már hamarabb léteztek ilyen állomások (csak később átalakították őket). A megoldás értelemszerűen az állomáson való tartózkodás rövidítésére szolgál: a fel- és leszállók nem akadályozzák egymást.

„München Marienplatz“ von User:FloSch - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Amiben a München főtere alatti komplexum különbözik a többi állomástól, az az, hogy itt a két vágány egymás felett fut: felül a kelet felé tartó járatok megállója, alatta a nyugat felé tartóké - az egész alatt keresztben pedig még egy metróállomás is van.

Látványos, ahogy a különböző szinteket összekötő mozgólépcsők elhaladnak egymás, illetve a peronok mellett - és persze frusztráló, ha az ember félúton jön rá, hogy rossz lépcsőre szállt :)

A budai fonódó villamos elindulása egyben búcsút jelentett két megszokott budai járattól: a 18-as villamostól, illetve a 86-os busztól. Előbbi tulajdonképpen csak számot váltott (összeolvadt a 17-essel), ráadásul NZA barátom már sok évvel ezelőtt megírta a történetét, úgyhogy nem is foglalkoznék vele; utóbbi viszont végleg eltűnni látszik abban a formában, ahogy évtizedeken át használtam (és utáltam).

A BKV igazán kitett magáért: a járat utolsó délutánján és estéjén a múzeumi Ikarus 180-as is ott keringett a rendes járművek közt - és ami nem kevésbé fontos: normál jeggyel és bérlettel fel lehetett szállni rá!

Jó volt valós körülmények közt (nem különjáraton) látni az öreg jószágot, bár sajnos tényleg öregnek tűnt: erőlködni látszott, és nehezen vette be a sebességeket. Viszont még azoknak is nagyon tetszett, akik csak véletlenül jártak arra és szálltak fel :)

2016. január 16-án elindul végre a budai fonódó villamos, még ha a lánchídi aluljáró felújítása miatt egyik ágán csak részlegesen is. Az esemény örömére válogattam össze százhuszonvalahány képet az elmúlt másfél év terméséből az építkezés fő helyszíneiről, (laikus) leírással, magyarázó linkekkel. Láthatunk alagutat felülről, láthatjuk a villamospálya krémes tortához hasonlóan rétegekből összerakását, régi sínek és nem használt aluljáró elbontását, és az első nappali próbamenetet:

A budai fonódó villamos építése I-IV.
A túrás-fúrás képei 2014 októberétől 2016 januárjáig

Nem csak villamosbarátként örülök annak, hogy megépült ez a fontos hézagpótlás, hiszen ehhez jó pár tabunak meg kellett dőlnie, és nagyon remélem, hogy lesz folytatása, első körben sikeres üzemeltetéssel, másodikban pedig további fejlesztésekkel (nem csak villamosok terén).

Jó fáradt vagyok perpillanat, rengeteg időbe telt megcsinálni ezt a négy oldalt - lassan értékelhetné a város, hogy ilyen lelkesen írom a közlekedéstörténeti képes krónikáját :) Ha tetszik, oszd meg másokkal, ha nem tetszik... nos, akkor is, mert mondom, rengeteget melóztam vele ;)

A múltkori fotóséta nem fejeződött be a Kossuth Lajos téren, mert a kupolamagasságban kavargó köd nem korlátozta magát a pesti oldalra:

Rettentő jól nézett ki, ahogy a palota helyét csak sejteni lehetett - mivel hosszabban exponáltam, a fénykép kicsit többet is lát, mint a szem. Érdekes az erődítések és a Várkert Bazár kivilágítása közt feszülő ellentét, hatásos.

A Lánchíd fölötti partszakaszról már tényleg nem látszott a palota, csak néha bukkant ki egy-egy homályos folt a sötétségből.

Bár tudtam, hogy csak ugratnak, kiskoromban imádtam azt a szöveget, hogy az Alagút azért van, hogy rossz időben bele lehessen tolni a Lánchidat. Ha létezik steampunk párhuzamos dimenzió, ott biztos tényleg ilyenre építették :)

"Random berlini vasútállomások" című sorozatunk :) mai adásában egy fura kis megállót szeretnék bemutatni a német fővárost kelet-nyugati irányban átszelő Stadtbahnról.

A Savignyplatz-nál a "nagyvasút" nem áll meg, csak az S-Bahn, de ez önmagában még nem különlegesség, hiszen van pár ilyen a városban. Furcsább viszont, hogy mennyire visszafogott létesítményről van szó - az egész szinte csak egy tetővel fedett peron a tűzfalak sora közt:

Annak idején, amikor először láttam, azt hittem, hogy vagy a megálló új, vagy a tűzfalak helyett volt valami más régen, aztán láttam egy képet 1900-ból:

„T2-Savignyp“ von Unbekannt - Eigener Scan. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Az állomást 1896-ban adták át, tehát tényleg utólag építették be a házak közt átvágó sínek mellé, de soha nem volt komolyabb, mint most. Mai kinézetét az 1934-as átépítés uralja, de továbbra is csak egy esőtető a sínek közt, ahol várakozás közben a távolsági vonatokat lehet nézegetni.

Tegnap poppereskedtünk egyet a blogban, ma meg rock'n'rollozunk, Lemmy emlékére. Bár meglepően sokan írtak a haláláról, nehezemre esne nem csatlakozni; nem azért, hogy hátha megszerettetem ezt a rétegzenének nevezhető jelenséget azokkal, akik más műfajokat kedvelnek, hanem azért, mert egy nem mindennapi embert búcsúztattak el tegnapról mára virradóan Los Angelesben, és jár neki ennyi. Minimum!

Tudom, hogy sokan nem szívesen gondolnak így rá, de gyerekkorunkban legtöbben átmegyünk egyfajta "majom korszakon" (akár többször is), amikor hirtelen nagyon tartozni akarunk valahova. Vagy nagyon nem akarunk tartozni valahova. Az én majomságom az volt, hogy sokáig távol tartottam magam a metáltól, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az állítólag a szakadt szipusok műfaja volt a felnőttek (tanárok) és a jobban fésült osztálytársak szerint. "Az arcszeszem is csak Pitralon", meg "Sörivó vagyok", na ne má'! Pedig leeshetett volna, hogy ha a Queen Kind of Magic lemezéről a Gimme the Prize tetszik a legjobban, Gary Moore-tól pedig a gitárreszelős korszak, plusz az iskolai barátok közti metálosok is teljesen jó figurák, akkor nem kéne annyira tiltakozni ellene. '92-ben szakadt át a gát, amikor hirtelen hörcsög módjára kezdtem magamba tömni a haverok által adott magnókazetták tartalmát. Már hogy nem a szalagot, hanem a zenéket :) Rám is lett ragasztva, hogy én vagyok a "Metálhörcsög" - hülye egy becenév, naná, hogy megszerettem! Minden héten felfedeztem magamnak egy új zenekart, egy új stílust, és amikor azt hittem, hogy már mindent hallottam, valaki a kezembe nyomott egy Motörhead feliratú kazit.

Basszus, ez meg mi? (Az: basszus!) Klasszikus rock'n'roll (amit "előző életemben" is szerettem), csak hangosabban, gyorsabban... és ilyen hangon is lehet "énekelni"? Nem voltam az a tipikus feketeruhás, kitűzős gyerek, de a három metálos pólóm közül az egyik a Motörhead 1916-jának borítóját ábrázolta - édesanyám nem kimondott tetszésére :)

Az együttes frontembere, Lemmy egyátalán nem az a figura volt, aki valaha is lenni szerettem volna, viszont pontosan az a figura volt, aki ő szeretett volna lenni. Nem kitalálták, nem megdizájnolták; nem voltak emberei, akik megmondták neki, miről szóljon a következő lemez, és mivel kerüljön az újságokba, hanem egyszerűen csak létezett, és két viszkikóla közt néha zenélt egyet-egyet. Szerintem ezért is tisztelte mindenki: nála nem póz volt, hogy morcos kinézetű rocksztár, hanem egyszerűen így nézett ki, ilyen ruhákat hordott, és nem érdekelte, hogy ez kinek nem tetszik. Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem is lett kevésbé rocksztár amiatt, hogy imádta az angol humort, a Kinder-tojásokat és az ABBA-t, illetve hogy nyáron farmer rövidnacit hordott papuccsal. Meg lehet nézni, ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek menő rockerei majd' szétfeszülnek, hogy felismerhetőek, divatosak, utánozhatóak legyenek, Lemmy meg csak úgy magától felismerhető maradt az utolsó percéig. Mindeközben mindenki szerint megközelíthető, barátságos, udvarias, és - nem csak a hadtörténet terén - művelt fickó maradt, akinek mindenről volt véleménye (amit szívesen elmondott, csak aztán meg ne sértődjön az, aki kérdezte, mert ő ugyan be nem csomagolja cukormázba, ha valami nem tetszett).

A viszki és a csajok mellett legjobban a rock'n'rollt szerette. És nem csak hallgatni: valamikor '67-68 környékén egy ideig Jimi Hendrixnek roadoskodott, a 70-es évek elején pedig (más együttesek után) a Hawkwind tagjaként végre sikeres lett. Jól futott a szekere, egészen addig, míg kábszerezésért ki nem tették (egy space rock csapatból ilyesmi miatt? nem lehetett egyszerű eset!). Dühös lett: fogta az utolsó számot, amit a Hawkwindnek írt, ...

... és arról nevezte el saját alapítású együttesét - csak tett egy umlautot az egyik "o" betűre. Persze nem ugyanúgy játszotta a régi számot: gyorsabban, hangosabban, zajosabban - és ebben a stílusban is folytatta az életét. Eleinte utálták őket, a 'Head lett az év legrosszabb együttese, megjósolták, hogy hamar szét fognak menni, de ők csak csinálták azt, amit szerettek, és előbb-utóbb sikeressé váltak. Pontosabban a zenekar tagjai néha cserélődtek, de Lemmy mindig maradt. Nem mindenkinek való zene, és az se baj, ha a blog olvasóinak nem jön be, de nekem speciel tetszik.