HamPLÓ

Jómúltkorjában nem csak Diósgyőrben fotóztam, hanem Miskolc belvárosában is. Nem az a tipikus turistajárta hely; miközben próbáltam pár értékelhető fotót összehozni a mínusz egy-két fokban, úgy néztek rám a helybeliek, mintha ufót láttak volna - pedig az elmúlt években kimondottan fotogén irányba változtak itt a dolgok!

Ez itt például a Hősök tere a Déryné utcából nézve. Utóbbi egy bohém hangulatú utcácska, előbbi egy nagyon kellemes tér lett - sajnos tizenpár éve nem fotóztam, de az megmaradt, hogy nagyon nem ilyen volt, hanem sivárabb.

Miskolc város elesett hőseinek emlékműve - nem bírtam kihagyni, hogy a minorita templom előterében kicsit túlexponálva megörökítsem fő motívumát. Egyetlen gondom is látszik a közelmúltbeli felújításokkal kapcsolatban: hogy minden nátriumlámpák sárgájában ázik, a valódi színek eltűnnek...

... vagy legalábbis csak nehezen hozhatók elő. A Földes Ferenc Gimnázium itt látható épülete egyébként mintha porosz területről érkezett volna. Téglaborítású, tehát tetszik :)

Tudom, a cím valami eltitkolt, majdnem apokalipszishez vezető hidegháborús incidenst sejtet, de nem erről van szó: tavaly augusztusban végre eljutottam a brit Királyi Légierő egykori nyugat-berlini támaszpontján működő repülőmúzeumba, ahol a NATO és a Varsói Szerződés fegyverrendszerei sorakoztak, és miközben néztem-fotóztam őket, kétszer is megáztam :) De persze bőven megérte, mert ritkán látni a két egykori világrend technikáját így, néha szó szerint szembeállni egymással! Folytatása következik, de remélem, az első rész is tetszik:

Szép gépek szép felhők alatt, 1. rész
A Német Hadsereg Haditechnikai Múzeuma, egy bezárt nyugat-berlin repülőtéren

A 2203-as pályaszámú (sorban elvileg a harmadik), rövid (34 méteres) CAF villamos próbajáratának pár pillanata. Mivel kevés felvételt tudtam készíteni róla, nem akartam eldobni egy snittet se, de nem jött ki az egymást követő jelenetek ritmusa (ami persze lehet, hogy rajtam kívül a kutyát se érdekli), úgyhogy beáldoztam az időrendiséget :)

A járgány belseje még le volt nejlonozva, bizonyos részein pedig hungarocell profilok díszelegtek, amikkel a szűk helyeken a kocsi és a tereptárgyak távolságát figyelték.

2013/14 arról szólt, hogy felfedeztem magamnak a Hammond orgonát (sajnos nem élőben, a szobám sarkában, pedig az lenne az igazi:), 2015 pedig - legalábbis egyelőre - arról, hogy elkezdtek érdekelni a szintetizátorok. Persze jó kérdés, hogy mit is értünk pontosan szintetizátor alatt. Gyerekkoromban minden billentyűs elektronikus hangszer annak számított, ami többet tudott, mint egy zongora, vagy egy elektromos orgona - pedig a szintetizátorok egy része orgonahangon is meg tud szólalni, a villanyorgonák egy része meg tulajdonképpen egyszerű szintetizátornak tekinthető...

A múltkori, atomrobbantások fényében hawaiizó bejegyzést a Tornados Telstar című számával fejeztem be, és hirtelen elkezdett érdekelni, mit is hallunk, milyen hangszer adja ki azt a furcsa, kicsit idegesítő sípolást. Nos, egy Clavioline nevű kütyü:

... ami abban a számban egész jól szól ahhoz képest, ahogy ezen a videón ;) Alapvetően egy elektroncsöves oszcillátorról van szó, melynek kimenő jelét össze-vissza manipulálva különböző fülsértési fokú hápogások voltak megszólaltathatók a billentyűzet segítségével. Az erősítő és hangszóró külön dobozban foglalt helyet, de ahhoz képest, hogy 1947-ben találták ki, tulajdonképpen egész ügyes szerkezet volt - ennek megfelelően több cég is gyártotta, és sokan használták; többek közt egy ilyet hallunk Del Shanon Runaway című számának szólójában is.

De messze nem ez volt az első elektronikus billentyűs hangszer - ráadásul eleve nem mindegyik próbált meglevő hangszerekre hasonlítani: az 1920-as/30-as évek fordulóján kifejlesztett Trautoniumot például egy fémlaphoz hozzáfogott vezetékkel lehetett megszólaltatni. A kezdetben egyszerű csöves készülékből később félvezetős, igen komoly hangszer lett - ami legalább annyira "ufó kinézetű" maradt, mint az eredeti, és amit többek közt a filmesek is imádtak: ezzel készültek például a Hitchcock-féle Madarak horrorisztikus hangjai. Akit bővebben érdekel a nem kicsit egzotikus hangszer működése, itt olvashat utána.

Az 1928-as Ondes Martenot eredetileg egy gyűrű vezeték mentén jobbra-balra csúsztatgatásával volt megszólaltatható, később azonban zongora jellegű billentyűzetet is kapott. Érdekes, hogy a billentyűk/gyűrű csak a hang magasságát szabályozzák, megszólaltatásuk bal kézzel történik, egy... izébigyót (esetleg nemtudommit) nyomogatva. Még érdekesebb, hogy a billentyűzetet oldalra mozgatva vibratót kapunk. A fura jószágot a nyolcvanas évekig gyártották - pontosabban más néven még most is készítik. Érdemes megfigyelni, hogy a Clavioline-hez hasonlóan ez is francia találmány, és nem az utolsó a sorban - ha Amerikában születik, talán ma is alapvető hangszer lenne a popzenében :)

Figyelem! Ez a bejegyzés se politikai, se haditechnikai, se atomfizikai szempontból nem akar többet mondani, mint ami a Youtube-on és a magyar Wikipedián is fent van. Ítélkezni pedig végképp nem akar, csak a közelmúlt történetének egy talán nem annyira ismert fejezetét szeretné felidézni - az esetlegesen kirívó kommentek moderálása is ennek megfelelően fog történni. Kiegészítéseket ellenben szívesen fogadok, mert a fent említett forrásokból származó tudást nem feltétlenül tartom teljesnek...

Szépséges fények a tenger fölött; Honolulu, 1962 júliusában. Szinte hallom, ahogy valami szirupos Elvis-dal szól a lemezjátszóból, miközben az ég így néz ki:

"Starfish Prime aurora from Honolulu 1". Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A fénnyel a képen csak annyi baj van, hogy nem egy naplemente közbeni vihart ábrázol, vagy valami természeti jelenséget, hanem egy hidrogénbomba (kicsit komolyabban fogalmazva: termonukleáris fegyver) robbanásának hatását. Maga a detonáció valahol itt történt - a térképen látható, hogy Hawaii kicsit arrébb van - úgy 1400 kilométerrel -, mégis ellátszott odáig!

Balra: a robbanás fényei más nézőpontból. Forrás: "Starfish5" by Original uploader was Photocopier at en.wikipedia - Transferred from en.wikipedia; transferred to Commons by User:Kurpfalzbilder.de using CommonsHelper. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A hatvanas évek elején (újra) teljes mosolyszünet állt be a Szovjetunió és az USA közt: néhány év kihagyás után mindkét oldal nekilátott az addig felfüggesztett nukleáris kísérletek folytatásának. Folytatni akarták őket, mert a korábbi kísérletek után rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, és persze azért, hogy túlszárnyalják a másik oldal vélt vagy valós képességeit. Ennek a folyamatnak részét képezték magaslégköri, az űr határához egyre közelibb robbantások is.

A szovjetek csak szárazföld fölött tudtak próbálkozni, és hogy elkerüljék a népesség atomvillanás általi megvakítását (ez nem csak honvédségi szivatás volt, hanem reális veszély is), nappal - az USA viszont a Csendes-óceán fölött tesztelt, esti sötétségben. A Gömbakvárium-hadművelet (elnézést kérek, ha valaki a téma súlyához képest komolytalannak érzi a bejegyzés hangnemét, de vagy véresen komolyan, mélyen sokkolva írok róla, vagy így) több robbantást irányzott elő, különböző magasságokban.

A lakosságot felkészítették a kísérletek mellékhatásaira, de ez egyesekben valamiért úgy csapódott le, hogy "szép lesz az ég, érdemes megnézni". Szabályos atomvillanásnéző bulikat szerveztek a beharangozott estékre, és csalódottak voltak, amikor egyik-másik kísérlet elmaradt, például mert a rakétát szem elől tévesztették, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Kékkopoltyús naphal"), vagy mert a rakéta menet közben meghibásodott, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Tengeri csillag").

"Starfish Prime Phenomena" by Defense Atomic Agency - Screengrab from Defense Atomic Agency Supprt Film: Starfish Prime. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A második próbálkozás megismétlése (Starfish Prime - kicsit úgy hangzik, mintha a Transformers sorozat egyik szereplőjének neve lenne, de a "prime" itt az ismétlést jelezte) végre siker volt: az 1,4 megatonna pusztítóerejű szerkezet sikeresen feljutott 1100 kilométer magasba, majd a leszálló ágban 400 kilométer magasan az emberiség történetének legnagyobb fényjátékát indította el. A fentebbi képen - ha jól értelmezem - a robbanás tűzgömbjét, pontosabban "tűztóruszát" látjuk. Az igazán érdekes jelenség viszont nem ez volt, hanem hogy a robbanás által kiszórt béta-részecskék a Föld mágneses erővonalai mentén sarki fényeket hoztak létre:

Előző este ugyan Metallica koncerten voltam, az aznapi hőmérséklet pedig úgy 35 fok körül járt, miközben ez már a második meglátogatatott múzeumom volt, de én azért igyekeztem minél többet befogadni a Deutsche Bahn nürnbergi múzeumának látnivalóiból. Nem egy kimondott kézből fotózós hely, viszont a kiállított tárgyak igencsak érdekesek - igaz, az ember gyakran úgy érzi, hogy a MÁV nem a mai német vasúttól van lemaradva, hanem a 70 évvel ezelőttitől...

DB Museum, Nürnberg
A "Lajosvasúttól" az ICE 3-ig...

Régebben nem számított ritkaságnak, ha egy hidat közösen használtak autók és vonatok: a közelmúltig volt ilyen Tiszaugnál, Bajánál, de jól emlékszem a dunaföldvári hídon is a sínekre. És persze ott volt a Hajógyári-sziget K-hídja, melyen ugyan csak tehervonatok jártak, de technikailag mégis ugyanilyennek számított.

Ma már a kiskörei átkelő az egyetlen így üzemelő híd itthon - legalábbis hirtelen nem jutott eszembe másik; tessék szólni, ha mégis van! Nem egy új darab, ráadásul elég szerencsétlen történetű: nem csak a második világháborúban, hanem már az elsőt követően is felrobbantották! Ennek ellenére a mederhíd két szélső nyílása nagyrészt még mindig az 1906-ban elkészült inkarnáció maradványaiból áll, és naponta így is átcsattog rajta párszor egy-egy Bzmot.

Az egyetlen nyomon járható hídon a közúti forgalmat is sorompó-fénysorompó szabályozza, de a vonat áthaladása előtt a "bakter" (nem tudom, mi a pontos megnevezése, biztos nem csak simán sorompóőr) is átbiciklizett oda-vissza az ártéri nyílásokkal együtt kimondottan hosszú hídon. Kisgyerekként biztos imádtam volna ezt a procedúrát, de persze most is izgalmasnak találtam!

A Kál-Kápolna - Kisújszállás vicinális egy nem túl nagy forgalmú mellékvonal, de azért a 20 km/h-s áthaladásnál  jobbat érdemelne. Gondolom, előbb-utóbb szükség lesz az átkelő újjáépítésére - kíváncsi vagyok, ez hogy fog történni: a mérete miatt nem két fillér lenne dupla szélésségűre cserélésére! Igazából ez a bejegyzés tele van kérdőjelekkel, és főleg azért írtam meg, hogy hátha valaki olvassa, és felvilágosít, mit lehet tudni a témáról. Addig is: aki arra jár, ne hagyja ki ezt a "2 in 1" jellegű hidat, hiszen ki tudja, meddig lesz még meg ebben a formában!

Cseppet se lepődnék meg, ha mondjuk a Váci úton egyszer csak meglátnék egy ilyen épületet - kifejezetten érdekesnek is találnám az átlaghoz képest:

"Express Building Manchester" by Stephen Richards - http://www.geograph.org.uk/photo/2817384. Licensed under CC BY-SA 2.5 via Wikimedia Commons.

A dologban csak annyi a turpisság, hogy ez az épület 1939-ben épült Manchesterben. Most már teljesen biztos, hogy a Doktor gyakran jár Angliában, és néha beavatkozik a történelembe :)

Még februárban lelkesedtem egy sort a díszkivilágított diósgyőri várról, de el kell mondjam, hogy az oda vezető utca is irtó jól nézett ki az éjszakában!

Mivel kicsit se értek a fákhoz, csak olvasmányélmény alapján tudhatom, hogy ezek itt vadgesztenyék - az egész fasor védettséget élvez.

A fény és árnyék váltakozása uralta a látképet, pont, ahogy szeretem: ami ki volt világítva, az valósággal kiugrott a környezetéből...

... ez a klassz kis ház viszont annyira sötétben volt, hogy olyan hosszan kellett exponálnom, hogy a háttérben a csillagok bemozdultak :)

A múltkor láttuk, hogyan nőttek sínek a Hengermalom és a Szerémi út közepére, most megnézhetjük, hogyan népesültek be villamosokkal. Nem ment olyan gyorsan, mint szerették volna, de voltak érdekes mozzanatai:

Ismét Budán: az 1-es délen is átment a Dunán III-IV.
Az első próbamenettől az első üzemnapig (és kicsit tovább)