HamPLÓ

A diósgyőri vár és a miskolci belváros után másféle látnivalókat szeretnék bemutatni: a vasgyár köré épített kolóniát. Már többször említettem, hogy imádom a téglaborítású épületeket, és itt bizony ez az uralkodó építési mód:

Rokona ez a telep Ostrava-Vítkovicének, vagy a felső-sziléziai iparvidék számtalan hasonló, mesterségesen kialakított településének, és a hangulata is hasonló: a virágkor rég elmúlt, de azért még mindig van benne valami megkapó!

Persze a XIX. század második felében az akkori Diósgyőr és Miskolc közt (közigazgatásilag előbbihez tartozott, de fizikailag elkülönült tőle) felépített gyár kisebb volt, mint az ostravai Rudolfshütte, vagy az említett sziléziai iparvidék üzemei, de ettől csak emberi léptékűbb lett a mellé épített lakónegyed.

Ismeretlen - http://mek.oszk.hu/01200/01202/01202.pdf: „Diosgyor Gyarmat 01”. Engedély: Közkincs, forrás: Wikimedia Commons

Pontosabban lakó- és kiszolgálónegyed, mert nem csak lakóházak épültek, hanem kórház, fürdő, óvoda, iskola, vendéglő, vágóhíd, templomok - egy majdnem önellátó, a kor átlaga fölötti színvonalú település. A környékről is jöttek értelemszerűen ide dolgozni, de azért nem lehetett szimplán "örülj, hogy adtunk munkát, oldd meg magad, hogy munkakezdésre ott legyél" alapon egy ekkora gyárat működtetni!

Mivel csak turista voltam, és a telepnek csak egy részét érintettem, komoly benyomásokat nem tudtam szerezni - aki ilyesmire vágyik, ide kattintson!

Persze a funkciótól, illetve a felhasználóktól, lakóktól is függ, hogy egy épület így néz ki manapság, vagy...

Annak idején minden tanítási napon átmentem legalább kétszer ezen a helyen, manapság viszont jó, ha havonta egyszer van errefelé dolgom - és amekkora felfordulással jár a Budaörsi út bevezető szakaszának - az egykori Osztyapenkónak (elvileg t-vel kellene mondani, de annak idején csakazértse úgy mondtuk) - az átépítése, ennek tulajdonképp roppant mód örülök is.

A gyalogos felüljáró arrébbköltöztetését annak idején bemutattam, és néha azóta is ránézek a csomópontra. Érdemes volt például megörökíteni az átmeneti állapotokat, amikor alapjában véve még minden a régi volt, de az egészet már körülásták, és erre a feltúrásra engedték rá a buszokat, gyalogosokat (néha ugyanoda, mert rosszul raktak le egy-egy korlátdarabot):

Áprilisban aztán már elkezdték az aluljárórendszer keleti felét csinálni. A kép készítése óta állítólag elvitték a felüljáró régi lépcsőjét, szóval gondolom a látkép megváltozhatott :)

Ebben a felállásban a legszebb az volt, hogy a buszmegállót arrébb tették pár száz méterrel, az odavezető utat pedig az ellenkező irányba kerülve jelölték ki, aminek köszönhetően persze a gyalogosok mindig átvágtak ott, ahol nem kellett volna. Mert ugye papíron lehet, hogy jól néz ki, hogy százötven méter helyett gyalogoljanak négyszázat (meg még százat a még távolabb helyezett megállóhoz), mert úgy biztonságos, a valóságban azonban az emberek sajnos nem szórakozásból, szabadidejükben gyalogolnak...

Mivel ez a videó is másfél hónapos, asszem lassan ideje lenne megint elnézem ide, hátha azóta már a másik oldalon dolgoznak...

Tavaly nyáron nem csak néhány további villamosüzem került fel az "itt is jártam már" listámra, de közlekedési múzeumból is sikerült párat kipipálnom. A nürnbergi villamosgyűjteményt egy fáradt és forró szombat délelőtt látogattam meg, és irigylésre méltónak találtam, hogy milyen sok járművet meg sikerült őrizniük - majd működőképes állapotba hozni. Sok embernek sok munkája van ebben, és büszkék is rá - joggal!

Historisches Strassenbahndepot Nürnberg
A nürnbergi villamosmúzeum

Megint megpróbáltam zenét írni: egy kedves ismerős szerint a múltkori darab túlságosan depisre sikerült, úgyhogy valami vidám négyakkordos dolgot akartam orgonán. Úgy terveztem, ráeresztek valami korai szintis basszust, mondjuk egy Moog-szerűséget, de aztán beleakadtam egy Clavinet hangszínbe, és véletlenül annyira eltaláltam - szerintem legalábbis - azt a tipikus hetvenes évekbeli funky-s oktávpumpálós basszust, hogy nem bírtam leszakadni róla; a végén több tíz másodperces improvizációk nőttek ki belőle, alig bírtam visszatalálni az alaphoz :)

Ez már csak nem depis ;)

Május utolsó hétvégéjén előrehozott gyereknapot tartottunk Interszitivel: vasárnap helyett már szombaton üldözőbe vettük kedvenc vasszörnyetegeinket!

A Nohab-GM Alapítvány különvonatozó "turcsiorrúját" Albertfalva határában kaptuk el. Kimondottan tetszett, hogy a mozdony klasszikus kék kocsikat vontatott - nem feltétlenül pont olyanokat, mint gyerekkoromban, de legalább hasonlított a régi időkre. Egyébként jó kérdés, hogy mi mindennel jártak akkoriban: egy Balatonszemes - Budapest úton '80 körül határozottan emlékszem, hogy fapados szakaszban ültünk - ami egyfajta kultúrsokként ért, mert előző alkalmakkor hozzászoktam a műbőrhöz :) Egyszer egy vasutas ismerősöm kikereste nekem, hogy milyen kocsitípusról volt szó, de már elfelejtettem - ha valaki kedvet/tudást érez  magában, kisegíthetne :)

Fura élmény, hogy az ember lekanyarodik a főútról, elzötyög egy fénysorompóig, onnan gyalog felmászik a szomszéd domb tetejére, ahol magány helyett 6-7 másik vasútfotós várja :)

A klasszikus MÁV nagydízelek sorozatába jól illeszkedik a Közgép fekete Szergeje, ami Lepsénynél még megvolt várakozott. Nem tudom, mennyire jó ötlet egy ekkora hőerőgépet tartalmazó pléhkasztnit feketére festeni - mostanában a korábban feketeséggel "tüntető" Floyd is elkezdte kivilágosítani a mozdonyait.

Előzmény: (Rév)Komárom, és az ő naponta kétszer látogatható erődje

A komáromi erődrendszer a ma a szlovák oldalon levő Öreg- és Újvárból, a Vág torkolata körüli sáncokból és bástyákból, és három komolyabb erődítésből állt a mai magyar oldalon: a tulajdonképpeni várral szemközti Csillagerődből, a nagyigmándi erődből, és a talán leghíresebb Monostori erődből:

Sajnos annak idején az iskolában semmit se meséltek az ilyesfajta erődépítészetről :) a neten pedig csak némileg foghíjas információkat találtam, ezért szokásosan előre jelzem, hogy szívesen fogadok kiegészítéseket kommentben!

Az erődítményt még Klapka György kezdte építtetni, de amit ma látunk, az a császári haderők tervei alapján 1850 és 1871 közt jött létre. Valahol érdekesnek találom, hogy az osztrákok a XIX. század második felében akkora, az adott pillanatban ugyan korszerűnek mondható, de valahol mégis régimódi erődöket építettek, mint a Citadella, vagy pláne ez. Gyakorlatilag el is avultak, mire elkészültek - ez az erőd például harcokat nem is látott, kiképzésre és raktárnak használták.

Persze azt érteni vélem, hogy ezt a dupla kőfalas, sztereóban belőhető várárkos (lásd a fentebbi képen: átugrani nem tudod, a belsejében pedig minden irányból tűz alá kerülsz), több méternyi földdel borított falú monstrumot nem nagyon lehetett volna tüzérséggel és gyalogsággal bevenni, de akkor is valahogy "középkoriasnak" tűnik.

Ugyanakkor persze mai szemmel nézve csodálatos építészeti teljesítmény, és órákon át bekutyagolható, végtelen látnivalókkal szolgáló érdekesség is. Ezen a képen a Dunai bástya udvari bejárata látható; a kék ágyúgolyó a látogatók útbaigazítására szolgál.

Első rész - Második rész

Ami most következik, az egyszerre hihetetlen és szomorú. Hihetetlen, mert a Mellotron tulajdonképpen sikeresen megoldotta a mintavételezés alapú zenekészítést - elektromechanikusan! -, és szomorú, mert egyszerűen túl bonyolult volt ahhoz, hogy megbízható és olcsó legyen, és hogy elterjedjen - később pedig már tisztán elektronikusan is meg tudták csinálni azt, amit ez a doboz erőből tudott. Aki demonstrálja (nem is akárhogyan): Paul McCartney!

A Mellotron magnószalagokra rögzített mintákat rendelt minden egyes billentyűhöz: amíg nyomod a gombot, a szalag kicsévélődik, közben érintve egy magnófejet, ami lejátssza az azon levő zenét; amint elengeded, a fej és a szalag útja elválik, utóbbit egy rugó vissza is húzza, hogy alkalmasint újrakezdhesd. Egy-egy minta csak pár másodperces volt, de valószínűeg ez is elég lenyűgözőnek tűnhetett a hatvanas években!

És most jön az a kategória, amit kiskoromban a tévében láttam - és azóta se értem: hogy hogy' lehet valaki olyan mázlista, hogy meg tud élni abból, hogy egyik izét a másik izé után köti, és aztán addig játszik a potméterekkel, amíg jól nem szól... aztán elrontja, kitekerget valami mást, csak hogy azt is elrontsa. A mai dídzsék sehol sincsenek hozzájuk képest ;)

A videón látható Buchlát a hatvanas évek második felében fejlesztették ki, de ez persze csak a kezdete volt egy hosszú sorozatnak. A masinát tervező Don Buchla direkt nem akarta valamilyen létező hangszer felületét - tehát például egy zongorabillentyűzetet - utánozni, ő újat akart alkotni... és ahogy a képeket elnézem, ez általában sikerült is neki.

"1st commercial Moog synthesizer (1964, commissioned by the Alwin Nikolai Dance Theater of NY) @ Stearns Collection (Stearns 2035), University of Michigan" by Chad - Moog. Uploaded by Guitarpop. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons

Az a szintetizátor márkanév, amit már gyerekként is ismertem, persze egyértelműen a Moog volt: ilyen feliratú dobozokat gyakorlatilag minden második felvételen lehetett látni, ami az Egymillió fontos hangjegyben vagy a Pulzusban (volt akkoriban egyátalán más zenei műsor?) felbukkant. A névadó Robert Moog még fiatalon találkozott a korábban bemutatott RCA Mark II-vel, és bár vállalkozása eleinte tereminekkel foglalkozott, közben szépen csendben kifejlesztette a modern szintetizátorokat:

Az a legszebb, hogy ezeket a dögöket ma is gyártják, ezért be lehet linkelni egy olyan bemutatóvideót, mint ez itt :) Persze a legtöbbször nem ilyen nagy dögöket láttam (legalábbis nem magyar videókon), hanem kisebbeket, de a márkanév valahogy megragadt. Meg a kinézetük, és ahogy mindig tekergettek rajtuk valamit:

És ha már a múltkor egy tabáni Loksi koncerten próbáltam azonosítani a classic kertésznadrágos Presser hangszereit, itt az újabb kihívás: a korábban látott billentyűk mellett itt valami mini szintit is nyomkod. Egyszerű poén lenne rámondani, hogy "biztos Minimoog-ot", de fogalmam sincs, mi az, mert akkoriban gyakorlatilag mindenki gyártott ilyen kivitelű cuccokat:

A Türingiai-erdei Vasutat már bemutattam egy videó erejéig, de a dombvidéki villamos 2,4 kilométer hosszú waltershauseni szárnyvonalát csak megemlítettem. Ez egy érdekes jószág: a fővonalról egy deltában válik le, és bár a másik végén is van fordítóhurok, jellemzően egy kétirányúvá átépített KT4-es ingázik rajta. Itt vezetni alapvetően nem túl pörgős munka: harmincvalahány/huszonpár percenként van indulás, az egész út pedig nem több hét percnél. Na de hogy mi jön szembe, amikor egyik kisvárosi utcából a másikba kanyarodunk, azt sose lehet tudni, ez pedig határt szab a féktelen száguldásnak :)

PS: Sajnos nem nagyon működik a weboldalam (van, ami igen, van, ami nem) - majd talán lesz, ha a szolgáltató is úgy akarja...

Családi kirándulást terveztünk, és én speciel a Mátrába szerettem volna menni, de az időjárás úgy alakult, hogy ott csak eső és ború fogadott volna bennünket, ezért spontán módon inkább nyugatnak indultunk. A Monostori erődöt már évek óta meg szerettem volna nézni, de gondoltuk, a szlovák oldalra is érdemes átmenni, elvégre az volt a tulajdonképpeni történelmi város, és a tulajdonképpeni vár is ott volt.

Ki másról is nevezhették volna el a városháza előtti teret, és ki másnak a szobra állhatna a közepén, mint Klapka Györgyé?

A tér szépen rendbe lett hozva, de a nem túl nagy belváros azért még több helyen felújításra vár. Nem tűnt nagynak a turistaforgalom, meglepően csendes volt minden!

A város lakosságának még mindig túlnyomó része magyar, úgyhogy a magyar nyelvű feliratok nem számítanak ritkaságnak, ...

... ez itt pedig egyenesen a magyar nyelven működő Selye János Egyetem központja az egykori Tiszti pavilonban. Nagyon kellemes hangulatú kis udvar...

Alig több mint egy éve írtam a Schneebergbahnról; azok a képek (és élmények) 2007-ből származnak, nemrég viszont megint ott jártam, és mivel megint jól éreztem magam, úgy döntöttem, megint itt az ideje egy kis szalamandrázásnak.

A "Szalamandra" ugyebár a vonalon a kilencvenes évek vége óta járó motorkocsik fantázianeve - egészen addig gőzvontatással (pontosabban tolással) közlekedtek. 2007-ben még csak kettő volt belőlük, azóta vettek még egyet. A régi képeket elnézve ráadásul a pályát és a megállókat is kikupálták!

Ami nem változott, az a Schneeberg tetejéről a mélybe lenézés élménye. "Csak" 1200 méterrel vagyunk a kiindulási pont, Puchberg fölött, de olyannak érződik, mintha a világ tetején lennénk. Ráadásul egy olyan - gyakorlatilag hó nélküli - tél után, mint a 2014/15-ös, jó volt némi fehérséget ropogtatni a talpunk alatt!