HamPLÓ

Annyiszor szóba került már Kelet-Berlin egykori büszkesége - és ma is élő jelképe -, az Alexanderplatz melletti tévétorony, hogy úgy érzem, megérdemel egy saját bejegyzést - nem csak építészeti, hanem történelmi szerepe miatt is. Az építmény létrejötte nem volt egyszerű szülés; gyakorlatilag annak demonstrációjaként is felfogható, hogy miért nem működhetett hosszú távon az NDK-nak nevezett agyszülemény.

Az 1952. december 21-én, Sztálin születésnapján megindult kelet-német tévéműsor (ami nem az első berlini televízió volt, hiszen 1934-ben a világ első ilyen adója, a Fernsehsender Paul Nipkow is itt működött) folyamatosan lépéshátrányban volt. Egyrészt nem akartak nagyon lemaradni az NSZK mögött, ahol 1950-ben kezdte meg adását a hamburgi NWDR tévéadása, másrészt viszont kedvezőtlen frekvenciákat sikerült szerezniük a frekvenciák nemzetközi felosztásánál: vagy sok apró adót kellett volna építeniük, vagy kevés nagyot.

„Bundesarchiv Bild 183-17697-0002, Berlin, Fernsehkamera bei Aufnahme“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Természetesen hamar rástartoltak a második lehetőségre, 1954-ben el is kezdtek építeni egy tornyot a Müggelbergén - melynek építését egy évvel később le kellett állítani, mert rájöttek, hogy 130 méteres magasságával zavarná a schönefeldi reptér forgalmát. A csonk ma is megvan, jól látszik rajta, hogy egy régimódi, szögletes alaprajzú tömb lett volna, a tetején toronyantannával. Mikor aztán nekiláttak az újratervezésnek, már képesek voltak a nyugatiakhoz hasonló, modern tornyok építésére, úgyhogy csak a megfelelő helyszínt kellett megtalálni hozzá. Mérések, számítások, és a lehetőségek figyelembevételével ez Friedrichshain lett volna - ekkor azonban a Berlini Fal felépítése annyira kimerítette az ország anyagi lehetőségeit, hogy el kellett napolni a beruházást.

A torony építésének kezdete - aki a mai környezetét ismeri, meglepődhet, hogy egyátalán lát régi épületeket a képen... Forrás: „196608a Ostberlin“ von Roehrensee - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Amikor '64-ben megint nekivágtak, nem finomkodtak, és rögtön a keleti belváros közepébe helyezték át a leendő tornyot, többek közt annak fényét emelendő - a Karl-Marx-Allee sztálinbarokkja ekkor már kevés volt az emberek lenyűgözéshez. Reprezentálni akartak, ha már egyszer nem sikerült a szocialista állam nagyságát jelképező felhőkarcolót építeni a háború után lebontott királyi palota helyére. A szakma ugyan erősen meg volt osztva a helyszín miatt, de ez a vezetést nem zavarta - legalábbis a keletit, mert a nyugat-berlinit ugyan zavarta volna (hiszen csak pár kilométerre volt a tegeli és tempelhofi repülőterek megközelítési folyosójától), de az meg nem számított.

„Alexanderplatz Stadtmodell 1“ von Foto von User:Alter jakob - Eigenes Werk. Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

A Német Szocialista Egységpárt (SED) Központi Bizottsága nemes egyszerűséggel előírta a torony építését, úgyhogy annak ellenére nekiláttak a környező városszövet lebontásának, hogy még az NDK egyes szervei is aggályosnak találták a dolgot - nem is kapta meg időben az építési engedélyt! Mi több, a lakóházak bontását kísérő kártalanítások idő előtt kiürítették a büdzsét, ami miatt egy időre leállították az építkezést. Politikai ráhatásra persze hamar újraindították, de a számos gikszer miatt nem tartottak ünnepélyes alapkő-lerakást, az építkezés költségeit pedig megpróbálták szanaszéjjel könyvelni, hogy ne látszódjon, mennyire túllépték a tervezetet.

„Bundesarchiv Bild 183-F0818-0022-001, Berlin, Fernsehturm, Bau“ von Koard, Peter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Az alapozás 1965 augusztusában kezdődött, '66 októberére elérték a 100 métert, '67 júniusára pedig a betonmag teljes magasságát - eközben viszont még mindig nem tudták pontosan, hogyan is fogják megépíteni a "toronykosár" gömb alakú testét. Végül a torony mellett a földön összeállították, majd darabokban emelték a helyére. 1969. október 3-án (később ez a dátum másról lett híres) át is adták az épületet, bár a kiegészítő részek (belső terek, bejárati pavilon szökőkúttal) ekkor még nem voltak készen.

Szegedet akkor is imádnám, ha nem lenne villamosa, de van - és nem is akármilyen!

Szegedi életképek 2014 augusztusából

Jószerencsém úgy hozta, hogy ismét eljutottam egyik kedvenc bajorországi városomba, Rothenburg ob der Tauberbe. Ez már a harmadik látogatásom volt itt, de még nem sikerült megunnom!

Ebben a helyben továbbra is az a csodálatos, hogy nem lehet egyetlen épületét vagy terét kiemelni, mert az ember akármerre megy a városfalon belül, minden régi - legfeljebb kicsit újabb, vagy nem annyira régies lehet valami. Ez itt fent például csak egy kifutó utca, ahova be lehet kocsival hajtani; gyakorlatilag külvárosnak mondható. Az persze elég hihetetlen látvány, ahogy az utat átvezették a Szent Jakab-templom alján - az ember nem gyakran sétál XIV-XV. századi gótikus dómok alatt!

A legtöbbször talán ezt a sarkot lehet képeken látni. Teljesen mesebeli látvány, állítólag a Disney rajzolói a Pinocchio készítésekor innen (is) vették az ihletet - bár szerintem a látvány eme anekdóta nélkül is érdekes. Ráadásul a szívemnek kedvesebb az a gondolat, hogy a világ legjobb játékának, a Monkey Islandnak vették innen az egyik helyszínét. Az meg nem kérdéses, hogy Ritchie Blackmore egyik lemezborítója egészen konkrétan innen jött :)

A város - akárcsak kicsit később Naumburg - annak köszönheti egységesnek megmaradt képét, hogy elég régen, még a harmincéves háború után elvesztette a jelentőségét. A nem-jelentős városokban ugyanis nem bontottak le egész negyedeket, hogy széles utakat építsenek a sok embert befogadó új épületekhez, nem cserélték a házakat ötvenévente újabbakra, ennek köszönhetően viszont már a XIX. században fontos bevételi forrás lett a turizmus. Utóbbinak köszönhető, hogy amikor az amerikai légierő lebombázta a várost, szóba se kerülhetett, hogy betonból építsék újra - mi több, az amerikaiak maguk is gyűjtést szerveztek a helyreállításért.

A komolyabb vasútfotósok által csak "spotterdombnak" csúfolt Kelenföldön a múltkor megint elég színes volt a felhozatal: jött angol és svájci-román dízel, Laminátka, a 20-as Nohab, és pár Taurus is. Azok számára pedig, akik nem értik, miért nem szoktam végigfilmezni a tehervonatokat (miért, miért - mert nem bírja a csuklóm:), egy teljes konténervonat is jutott a végére:

A Google Maps/Earth használata közben néha látni különböző időpontokban készült képek összeillesztésével létrejött furcsaságokat, de az egykori Nyugat-Berlin zöldebb részén tényleg van egy lakópark, melynek egyik utcája egy félbevágott kifutópályában végződik:

Az 1935-ben felavatott Gatow-i repteret előbb a Luftwaffe hadirepülő-akadémiája használta, majd - a háború után - az angol Királyi Légierő. A berlini légihíd során az angol gépek ide szállították a létfontosságú utánpótlást (legalábbis a hagyományosak, mert a hidroplánok a Wannsee-re), és egészen '94-ig itt is maradtak. A Berlini Fal leomlása után viszont már kevéssé lett volna megindokolható egy, a lakott területekhez ennyire közel fekvő repülőtér léte, úgyhogy bezárták - de nem bontottak le mindent. A két betonpálya nagy részét persze eltüntették, de a gurulóutakat, előtereket, és persze az épületeket meghagyták.

„DOUGLAS C47 OF THE ROYAL AUSTRALIAN AIR FORCE AT THE LUFTWAFFEN MUSEUM RAF GATOW BERLIN GERMANY JUNE 2013 (9107076297)“ von calflier001 - Uploaded by MainFrame. Lizenziert unter CC BY-SA 2.0 über Wikimedia Commons

Sőt, nem csak meghagyták, de használatba is vették: múzeumot csináltak belőlük. Helyből nincs hiány, talán csak a tető hiányzik a masinák fölül. Persze vannak hangárok, nem is kicsik, de nem fér el bennük minden.

Ami nagyon tetszett: Németország abban a különleges helyzetben van, hogy a hidegháború mindkét oldalának arzenálja megtalálható volt a területén. A fentebbi képen balra angol, francia és amerikai gyártmányokat láthatunk, melyekkel MiG-ek sora néz farkasszemet. Körülbelül mint a valóságban tették 1990-ig. Keletnémet MiG-23-asokat konkrétan láttam is alacsonyan járőrözni a part mentén '87-ben, szóval őket szinte ismerősként üdvözöltem.

Gyerekkorom kedvenc könyvei közé tartozott a Világ nevezetes hídjai a Kolibri sorozatból, illetve a Hidak a Műszaki Könyvkiadótól. Úgy gondoltam, nem létezhet klasszabb hivatás, mint a hidak tervezése - különösen a kábelhidaké. Az egyértelmű, hogy Budapest remek hely volt a hidakkal kapcsolatos rajongásom kiéléséhez, hisz volt (van) itt lánchíd, kábelhíd, Gerber-tartós, ívhíd, rácsos gerendahíd, tömör gerinclemezes gerendahíd, félállandó jellegű kettős K-híd, kerek híd, szögletes híd, hosszú híd, rövid híd... De nem volt ferdekábeles, amit - képek alapján - a legnagyobb királyságnak képzeltem. 

„Severinsbrücke bei Nacht“ von datort - http://www.piqs.de/fotos/34673.html. Lizenziert unter CC-BY-2.0-de über Wikimedia Commons

Az országban talán csak a győri gyalogoshíd volt ilyesmi, de az elég kicsi volt, úgyhogy nagyon tetszett, amikor '87-ben végre élőben is láthattam a pozsonyi Új hidat. Ehhez képest elég kiakasztó élmény volt, amikor '89-en rájöttem, hogy az NSZK-ban a tervezők már évtizedek óta szinte csak ilyeneket építettek, ha függőhíd kellett: láttam autópályahídként, láttam rögtön többet is Düsseldorfban, meg még ki tudja, hol. Amit ritkaságnak, érdekességnek gondoltam, az itt átlagosnak számított. Persze azért tetszettek - a legjobban pedig a kölni Severin-híd jött be.

Ez az átkelő Köln második világháború utáni feltámadását szimbolizálta, amikor már nem lerombolt dolgokat állítottak helyre, hanem teljesen új dolgokat emeltek: 1958-59-ben építették, olyan helyre, ahol előtte nem volt híd, olyan technológiával, amit előtte nem használtak (az egész pályatestet egyetlen "A" alakú pilon tartja).

A tavalyi nyár/kora ősz a dízelmozdonyok jegyében telt: számos alkalommal keltem hajnalban, csak hogy elcsíphessem valahol a csodálatos hangú Púpost, egész napokat töltöttem hőguta közeli állapotban, hogy lássam gyerekkorom kedvenc Nohabját, és míg az öreg gépekre vártunk hasonló érdeklődésű sorstársaimmal, számos más pöfögény is a lencse elé került. Ehhez képest idén összesen egy ilyen túrán vettem részt, és az is rövidebb volt a szokásosnál. Gyakorlatilag bele se melegedtem a témába, már vége is volt; csupa elbénázott képet készítettem, második alkalom meg nem volt...

A múltkor mutattam pár lehangoló képet a német főváros Mitte ("Közép") negyedéből, most tompítanám azok élét pár kellemesebb fotóval, egy másik hobbim kapcsán.

Fogalmam sincs, hogy igaz-e az az állítás, amit helyiektől hallottam, miszerint Berlinben több híd van, mint Amszterdamban vagy Velencében, de nem lepődnék meg, ha tényleg így lenne. A belvárost folyók szelik át, de a külsőbb részeken is számos hajózható csatorna húzódik.

A vizeken pedig hatalmas élet zajlik: a választék a nagy városnézőktől a kisebb, régi hajókig terjed. Ráadásul a belváros alatti metróépítés során kitermelt földet is bárkákon szállítják el a helyszínről, nem nyomják szét teherautók százaival az utakat, mint mondjuk a XI. kerületben tették a négyes metró kapcsán...

A Semmering-vasút Payerbach-Reichenau állomásán áthaladva a figyelmes utazó a hegy felőli oldalon keskeny nyomtávú vágányokat és fából készült felsővezetéktartó oszlopokat láthat - 1926 és 63 közt a hágó egyik mellékvölgyébe indult innen a vicinális, a nagyvasútra ráhordó járatként. Maga a kisvasút ennél is régebbi: 1913-ban építették a hirschwangi papírgyár kiszolgálására, majd a Rax tetejére vezető függővasút 1926-os átadása kapcsán kezdtek rajta utasokat is szállítani. Ma önkéntesek üzemeltetik, múzeumként:

"Höllentalbahn"
Lokalbahn Payerbach - Hirschwang

A Berlini Fallal foglalkozó egyik régebbi bejegyzésemben szerepelt egy fotó egy metróállomásról, melynek a kijárata a halálsávba esett. A vonal eközben is működött, de az állomást értelemszerűen bezárták az "antifasiszta védvonal" (ez volt a Fal egyik eposzi jelzője) felhúzásakor - a lépcső fölötti tábla viszont egy ideig ott ragadt az akkor még csak félállandó jellegű építmény első vonala mögött:

Érdekes ma itt járni - a metróállomás ismét működik, a nagy U betű ismét ott virít a lépcső fölött, és néhány házat is fel lehet ismerni a régi képről:

1962-ben, a régi fotó készítésekor még nem létezett a tévétorony, de belevettem a képkivágásba, hogy látni lehessen, igazából milyen közel is volt ez a kvázi-háborús zóna az NDK főteréhez, az Alexanderplatz-hoz.

A Bernauer Strasse megálló a fentebbi vázlaton felül, középtől kicsit balra van, az "U8" felirat alatt

Sokáig ez is csak egy volt a számtalan berlini utca közül, a második világháború után azonban, Berlin felosztásakor a Bernauer Strasse déli oldalának homlokzatsora lett a szektorok közti határ: a házak már a szovjet szektorban voltak, az utca azonban a franciában:

„Bundesarchiv Bild 183-33809-0001, Berlin, Bernauer Straße, Grenze“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Dieses Bild wurde im Rahmen einer Kooperation zwischen dem Bundesarchiv und Wikimedia Deutschland aus dem Bundesarchiv für Wikimedia Commons zur Verfügung gestellt. Das Bundesarchiv gewährleistet eine authentische Bildüberlieferung nur durch die Originale (Negative und/oder Positive), bzw. die Digitalisate der Originale im Rahmen des Digitalen Bildarchivs. Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Ez az ott lakók életében eleinte nem nem okozott nagy változásokat, teljesen természetes volt, hogy a "keleti" házakba a "nyugati" utcán át kellett hazamenni. Ugyanakkor megszaporodtak azok az esetek is, amikor az itt lakók egyszer csak úgy döntöttek, hogy nem akarnak keleten maradni. Volt, aki nemes egyszerűséggel nyugati teherautót rendelt az utcafrontra, és a szomszéd oda nyíló ablakain keresztül, minden tulajdonával együtt hagyta ott Walter Ulbricht világát.

A Fal felhúzása pont az ilyen esetek megelőzésére szolgált, de a Bernauer Strasséban eleinte csak a kapukat zárták le. A lakók innentől kezdve a környező házakon és telkeken át tudták megközelíteni lakásaikat - de az ablakok még nyitva maradtak. Az utca két oldalán lakók közti családi, ismerősi és egyéb kapcsolatokat se tudták elvágni: az emberek átintegettek és átkiabáltak a túloldalra. Ez az állapot ráadásul szökési lehetőséget is jelentett: sokan köteleken, összetekert lepedőkön csúsztak le a szabadságot jelentő "nyugati" járdára. Emiatt persze hamar elkezdték befalazni az ablakokat, de ez nem ment egyszerre, hiszen a 160 kilométeres építménynek ez csak egy része volt, az erőforrások pedig szűkösek voltak.

Ida Siekmann kilenc nappal a Fal építésének kezdete után matracokat és hasonló puha tárgyakat dobott ki harmadik emeleti lakásának ablakából, majd utánuk vetette magát, abban a reményben, hogy azok majd felfogják zuhanását. Sajnos nem jól számított, így ő lett a Fal első halálos áldozata. Mások több szerencsével jártak, a nyugat-berlin tűzoltók ugyanis igyekeztek segíteni a kétségbeesett menekülőket - a kelet-berlini határőrök pedig semmit sem tehettek ez ellen, hiszen a járda már nyugat volt. Ugyanígy nem távolíthatták el az elhunyt asszony tiszteletére szögesdrótból emelt emlékművet sem.

Az emeleteken ekkor már őrök figyelték, hogy ki megy be az utcafronti lakásokba, azaz már csak a ténylegesen ott lakók juthattak át nyugatra, de még mindig történtek próbálkozások. A végső megoldás az lett, hogy elkezdték kiüríteni a szóban forgó épületeket - az itt lakókat előre bejelentés nélkül, a fegyveres erők segítségével költöztették "biztonságosabb" helyre. A házak ekkor még állva maradtak, de erődítményekké felfalazva - az utca elején húzódó temetőt, és a szintén a határsávban fekvő Megbékélés templomának kertjét pedig szögesdróttal és műszaki zárral erősítették meg.

„Bernauer strasse luftbild“ von unbekannt (Bundesrepublik Deutschland) - von der Gedenkstätte an der Bernauer Straße (von einer Infotafel abfotographiert). Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

1963-ban aztán még tovább léptek: a házakat lebontották, csak a földszint utcai falai maradtak, hogy eltakarják a szögesdrótokat és tankcsapdákat. Persze a menekülni vágyók és az őket segíteni kívánó nyugatiak se adták fel: a Bernauer Strasse alatt több menekülőalagutat is ástak.