HamPLÓ

Valamikor hónapokkal ezelőtt elkezdtem Felső-Sziléziáról írni, aztán valahol félbeszakadt a dolog; most folytatnám. Amennyire emlékszem, Gliwicével hagytuk abba, a várossal, ahol a II. világháború elkezdődött. A következő nagyváros kelet felé vezető utunkon a száznyolcvanezres Zabrze volt, az első villamos pedig, amit levadásztunk, ugyebár ő:

Egy kicsit már írtam a városról 2008-ban, de az csak a kelet-nyugati főútvonalon látottakról szólt, hiszen ott haladtunk végig villamossal.

A 2012-es látogatásnál szintén ide érkeztünk meg (bár ezúttal gumikeréken), és most is a síneket követtük, de ezúttal a felső-sziléziai villamoshálózat egyik szárnyvonalának kiágazásánál...

... (nagyjából) dél felé fordultunk. Persze nem kell olaszországi szintű turisztikai élményeket várni ettől a bejegyzéstől, nem a világ nyolcadik csodáját láttuk két kanyar után, csak egy közepesen leépült iparvárost, de például az itt látható víztorony (egy kórházhoz tartozik) miatt szerintem már önmagában érdemes lett volna befordulni ide :)

A középületek jellegzetesen "németesek", ez itt például vélhetően valamilyen bíróság lehet. Csak magát az épületet és az előtte parkoló autókat nézve szerintem német várost tippelne akárki, és ennek persze van alapja, hiszen a terület csak 1945 óta tartozik Lengyelországhoz, sőt: 1915-től a Hindenburg O.S. névre hallgatott.

Ami furcsának tűnt, az az volt, hogy a meglehetősen nagyvárosias közegben a villamos egyetlen sínpáron járt mindkét irányba - és az a sínpár se volt túlzottan jó állapotban :-/ Az autóforgalom erős volt, és buszt is rengeteget láttunk, ráadásul mind újabb és korszerűbb volt a villamosoknál, szóval az összkép tujamániásként elég lehangoló volt. Vajon egyszer itt is elvágják a tuját, vagy felújítják és túléli?

Ezzel együtt, az általunk látott utcák még mindig sokkal jobb állapotban voltak, mint mondjuk Bytomban, és az élet is nagyobb volt. Tulajdonképpen pedig klassz, hogy ezek a homlokzatok így megmaradtak, nem?

És már megyünk is tovább Katowicébe... majd!

Idén nem volt esti fotózás és motorindítás a Múzeumok Éjszakáján, hát itt egy kép tavalyról, a lelkes civilek által bemutatható állapotba hozott Il-14-esről. Gyönyörű masina, nem?

Megint csak egyetlen kép, de rengeteg látnivaló, J.C.T. van Engelen felvételén, amit Ab van Donselaartól kaptam. A készítés dátuma nem ismert előttem, de körülbelül belőhetjük az alapján, hogy az egykori Beszkárt gombaépület már le van bontva (ide épül fel majd a metró betonlegyezője), de hátul még áll a Margit körúti gyűjtőfogház (később a Munkaügyi Minisztérium 27. számú ipari tanintézete) jellegzetes utcafronti épülete. Utóbbi mögött már befejezéshez közeledik a Kohó- és Gépipari Minisztérium mostanában lebontani tervezett tömbje is, úgyhogy maximum '71-ben járhatunk.

A villamosok is ezt a kort idézik: baloldalt a 6-oson hármas UV-k állnak sorba, jobbra hasonló szerelvény: az Erzsébet hídon, a Rákóczi úton és a Thököly úton át egészen a Rákospatakig közlekedő 44-es érkezett meg. A 4-es ekkor még a Török utcánál fordult, ne is keressük, de középen hátul elkaphatjuk, amint egy két pótkocsis 63-as a Szent János kórház felé kanyarodik. Ezek voltak a villamosok, ki mit lát, kinek mit jut eszébe a képet nézegetve?

A fényképért köszönetet szeretnék mondani Ab van Donselaarnak, illetve Tim Castricumnak, aki bescannelte!

Ha tetszenek a blogban látható régi fotók, ajánld a blogot/bejegyzést ismerőseidnek - ha csak egy-egy képet mutatnál meg másoknak, akkor is írd oda mellé a készítő nevét, és hogy hol találtad, mondjuk link formájában! Köszönöm!

Blogot írni bonyolult dolog. Vagy csak én vagyok az? Néha, amikor látok valamit, eleve úgy nyomom le a fényképezőgép elsütőgombját, hogy "na, erről majd írok a blogba!". Ezen képek egy részét aztán ténylegesen is átméretezem, feliratozom és feltöltöm... majd szépen ott felejtem őket. Most egy marék olyan kép jön, amihez végül nem íródott blogbejegyzés, de ha már egyszer itt vannak, megmutatnám nektek őket.

Korábban már írtam arról, hogy Berlint nem csak szárazföldön, de hajóval is be lehet járni. A Landwehrkanal persze eredetileg nem sétahajózgatásra készült, csak ma már nehéz elképzelni, hogy a fentebbi képen látható helyen egykor a Potsdamer Bahnhofra tartó vonatok alatt teherszállító bárkák közlekedtek. De ugyanennek a csatornának egy másik szakaszán megy át a metró a vízi utas feje fölött, miközben az S-Bahn meg a meder alatt közlekedik. Imádom!

Az NDK egykori lakosai kevés dologhoz ragaszkodtak az egyesítés után, de a hatvanas évek végétől bevezetett lámpafigurák pont ezek közé tartoztak: amikor le akarták őket cserélni a nyugati részen szokásosakra, akkora ribillió támadt, hogy a hivatalnokok inkább nem erőltették :) Sőt, a kalapos keleti emberkék azóta néhány nyugati városban is felbukkantak.

Bernhez hasonlóan a német fővárosnak is medve a jelképe, és ezt - akárcsak a svájciak - néhány élő állat városban tartásával is kifejezésre juttatják. A berlini medvekifutó a Köllnischer Parkban található, én pedig esőben-szélben is elgyalogoltam oda, hogy lássam őket - de nem jártam szerencsével, mert a bundás címerállatok elbújtak. Úgyhogy maradt a plüssmacik nézegetése :I

A II. Goldtimer Nyílt Napon készült sorozat korábbi részei: [első][második][harmadik][negyedik][ötödik] adag kép

A sorozat végén jöjjön pár szovjet gép - már csak azért is, mert ők alkották a legnagyobb számban jelen levő csoportot.

Kombi Volga M24-es, kápráztató fényezéssel. A kilincsek szerintem már a későbbi változatról vannak, a krómozott rács viszont régebbinek tűnik, szóval fogalmam sincs, mikori ez az autó. Mellette balra egy tipikusabb kinézetű darab is állt, ahhoz az elvtársi szigorhoz képest ez egy amerikai családi autónak tűnt :)

Nem Lada: Zsiguli, featuring bólogatós kutya, "púpos" hátsó lámpa, külön fényvisszaverőkkel, a C-oszlopon pedig még nincs szellőzőrács. Gyerekkoromban ez volt a legátlagosabb autó, ami létezett, mégis hogy tudunk örülni, ha manapság felbukkan egy ilyen! Annak idején a jogsi megszerzéséhez egy hasonló fehér Zsigán kellett elmutogatni mindenfélét a biztonsági ellenőrzés és üzemeltetési vizsgán - sokat érnék manapság azzal a tudással :) Azt nem tudja valaki, mikortól szereltek rájuk gyárilag jobb oldali visszapillantót? Nekem csak az rémlik, hogy az régen már extrának számított, és a legtöbb kocsin nem volt, vagy utólag tettek rá.

Itt egy kevésbé csilli-villi példány. Érdekes, hogy mintha "kocka alakú" rendszámhoz lenne kialakítva a hátfal, ez mindegyiken így volt régen?

Na, ez már annyira Lada volt, hogy nem is ezerkettes, hanem 1200S. Szerintem látványosak a különbségek: a "lapos" hátsó lámpák, a közepükre szerelt fényvisszaverővel, illetve hogy van szellőző a C-oszlopon. És klasszak a Videoton hangszórók is a hátsó ablakban :)

Az Ezerötöst régen is kimondottan szép autónak találtam, és ez most is így van. A sima Zsiguli (FIAT 124) dizájn mindig is igénytelennek tűnt, mintha csak a legelső eszükbe jutó dolgot ráaggatták volna a kasztnira - na de ez! Az olaszok nem egyszerűen a FIAT 124 Specialt adták oda a szovjeteknek, hanem annál valami szebbet terveztek. Jól tették :)

És a legvégén a múltkori pickup után egy sima Niva, határőr színekben. És itt tényleg gyorsan abbafejezem ezt a sorozatot, mert nem akarok jövő ilyenkorig leragadni az itt látott vasaknál ;)

Előzmény: Porto Venere

A Cinque Terre név mögött - nem kimondottan meglepő módon - öt település rejtőzik: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso. Ezek a lentebbi panorámán (kattintásra megnő!) láthatóhoz hasonló meredek tengerparton terülnek el - itt a középvonaltól kicsit balra például Riomaggiorét láthatjuk:

Az öt települést a XIX. századig viszonylag nehezen lehetett csak megközelíteni, ehhez képest az őskor óta lakják a nem túl termékeny környéket. A középkorban két kalóztámadás közben olivát, fügét és szőlőt termeltek a meredek, ám napsütötte hegyoldalakon, illetve halászattal foglalkoztak; ma pedig főleg a turizmusból élnek, ugyanis az egész környék valami mesebelien szép, tömegesen vonzza az idegeneket.

Mint azt korábban írtam, először nem volt biztos, hogy kijutunk a tengerpartra, mert a hajók a viharos szél miatt nem jártak. Két órával később aztán a legtávolabbi városba, Monterossóba már el lehetett jutni, még később pedig útközben is majdnem mindenütt megálltak (de még mindig nem mindenütt). Azt hiszem, ekkora hullámokkal még nem találkoztam, bár a legfurcsább nem maga az út, hanem a kikötés volt: a hajók nem mólókhoz álltak be, hanem orral a partnak fordultak, és folyamatosan dolgozó motorral próbáltak a közelében maradni, miközben az utasok egy kitolható csapóhídon partra/hajóra szálltak.

Riomaggiore után Manarola jön. Ezt a települést a rómaiak alapították, a hátteret elnézve itt még elég aktívan foglalkoznak a szőlőtermesztéssel - ha minden igaz, a meredekebb részeken egysínű siklóvasutakat használnak az emberek és a termény mozgatására. Sajnos a képeken nem sikerült ilyet kiszúrnom, a youtube-on viszont igen:

Egyébként a tengerpart "hagyományos" vasútja se mindennapi látvány, gyakorlatilag többet fut a sziklák belsejében, mint a felszínen.

Corniglia a legkisebb az öt település közül, és nem is közvetlenül a tengerparton fekszik, hanem egy tengerbe nyúló sziklán és a mögötte húzódó domboldalon.

Vernazza kicsit komolyabb településnek tűnt, bár nem pont ebből a szögből...

... hanem mondjuk ebből. Sajnos itt nem szálltunk ki, pedig a képek alapján klassz hely lehet a szikla mögötti, védett öböllel. Kár, hogy csak egy napunk volt az öt falura! Persze vonattal lehet, hogy gyorsabban is lehetett volna köztük mozogni, de hajóval szerintem nagyobb élmény volt.

És elérkeztünk Monterosso al Maréba, ami talán a legkomolyabb település az öt közül, és a leginkább alkalmas a turisták nagyipari léptékű fogadására.

Igazából nem is egy településről van szó, hanem kettőről, amiket sziklába vágott alagúttal kötöttek össze. Az egyikből inkább a szűk utcácskák maradtak meg bennem...

... a másikból pedig az éttermekkel és strandokkal szegélyezett tengerparti sétány. Mondjuk, ha jól látom, ott az előtérben a víz által partra sodort üres kagylóhéjakat söprik össze, melyek mennyisége nem feltétlenül kompatibilis az én ideális strandról alkotott elképzeléseimmel, de azért látványnak így is szép :)

Ez a "családi élménybeszámoló" jellegű blogolás igazából elég távol áll tőlem, de azért remélem, volt, aki végigolvasta a bejegyzést. Esetleg folytassam?

A Magyar Villamostörténeti Egyesület tagjainak és segítőinek köszönhetően a napokban újabb klasszikus budapesti tuja tért haza külföldről: a 2576+2577-es pályaszámú ikerkocsi!

51-es villamos keresztezi a lajosmizsei vasút vonalát, Balt Korthals Altes felvétele

Ahogy ezen az archív fotón is látható, acélvázas villamosról van szó, a 2624-es nosztalgiakocsihoz hasonló kinézetűről. De mit jelent az, hogy "ikerkocsi"? Csak annyit, hogy kettő van belőlük?

Még mindig az 51-esen: Pestimre felső vasútállomás. Peter Haseldine felvétele

Természetesen nem: az "ikerkocsi" leegyszerűsítve olyan gépes járművekből álló szerelvényt jelent, melynek tagjai csak együtt használhatók utasforgalomban, külön nem. Ott alkalmazták őket, ahol egy szóló motorkocsi kapacitása kevés lett volna, de a végállomáson nem volt lehetőség pótkocsis szerelvény megfordítására. A BSzKRt a második világháború előtt kezdett el régebbi motorkocsikból ikreket építeni, és ez a program a háború után is folytatódott. A 2576+2577-nél technikailag tulajdonképpen egyetlen motorkocsi berendezéseit rakták szét két járműre: mindegyiknek csak egy-egy motorja van, csak az egyiken van légsűrítő, szétválasztani pedig csak műhelyben lehet őket.

A Használtcikk piac 1981-ben: balra a 13-as villamos külső, jobbra az 51-es belső végállomása. Mike Taplin felvétele

Természetesen eredetileg nem így néztek ki: a Schlick Gépgyár 1905-ben 241-es és 243-as pályaszámmal, favázas kocsiszekrénnyel építette őket a Budapesti Villamos Városi Vasút számára, mint a cég "F" sorozata (nem összetévesztendő a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság és a Budapestvidéki Közúti Vasút "F" sorozatával, amit szintén a Schlick gyártott). A Beszkártnál 2545-ös és 2547-es pályaszámot kaptak, majd a Fővárosi Villamosvasút 1958-ban négy oldalablakos, tolóajtós acélvázas kocsiszekrénnyel modernizálta őket. A még mindig szólóban közlekedő kocsikat már a BKV ikresítette 1972-ben, így elmondható, hogy jelenlegi állapotukhoz minden őket egykor tulajdonló cég hozzátett valamit.

Az ikerkocsik utolsó bevetési területe a Váci úti vonalcsoport volt, itt éppen a Váci út/Árpád út torkolatában látjuk a nagy utazókat. Ab van Donselaar felvétele

A kocsik az acélvázas korszak legvégéig, 1984-ig szolgáltak. Érdekes módon bár Budapestre kimondottan jellemző volt az ikerkocsik használata, egyetlen ilyen szerelvényt sem őriztek meg helyben: az utolsó példányokból egy pár Szegedre, egy pedig Debrecenbe került, mindkét helyen nosztalgia menetekre használták - és használják őket.

Távolba szakadt magyar villamos, rúdáramszedővel és biztonsági festéssel. Lars F. Richter gyűjteményéből

Az említett két (egyébként felemás: 2569+2573 -> SZKT 313+314, illetve 2568+2572 -> DKV 1884+1984) páron kívül megmaradt a bejegyzés témájául szolgáló 2576+2577-es is: a 2964-eshez és 2624-eshez hasonlóan 1986-ban ők is külföldre kerültek, Angliába.

Érdekes élmény lehetett, az biztos! Lars F. Richter gyűjteményéből

A "Transperience" egy élő közlekedési múzeum volt Bradfordban, egy felhagyott vasútállomás körüli területen. A nyolcvanas évektől kezdve építették, 1995-ben nyitották meg, de már 1997-ben be is kellett zárni, mivel az üzemeltető hétszámjegyű adósságot halmozott fel (értelemszerűen angol fontban). A magyar kocsik további útját nem ismerem pontosan, mindenesetre néhány éve brit villamosbarátok segítségével sikerült fellelni őket, nemrég pedig a tulajdonosváltás is lezajlott. Bár - ahogy az a fentebbi képeken látható - a villamost "angolosították" (a rúdáramszedő mellett az ütközőhöz, az életvédő kerethez és a belső térhez is hozzányúltak), az elmúlt éveket zárt helyen töltötte, a talpraállítás tehát egyátalán nem tűnik reménytelennek.

A történetnek természetesen itt még nincsen vége, mindenki figyelmébe szeretném ajánlani a mavitések felhívását:

"A szállítás magánszemélyek támogatásával és hiteléből jöhetett létre, ezért a hazahozatal költségeinek fedezésére továbbra is keresünk további támogatókat. Szeretnénk mindenkit megkérni, hogy akár csak egy mozijegy árával támogassa egyesületünket a 10100716-21167200-01003005 (Budapest Bank) számlára történő befizetéssel. Köszönjük."

A fényképekért köszönetet szeretnék mondani a készítőiknek, illetve a képek tulajdonosainak!

Ha tetszenek a fotók, ajánld a blogot/bejegyzést ismerőseidnek!

Porto Venere ősi település a La Spezia kikötőjét rejtő öböl és a ligur tengerpart közti sziklanyelven. Eredetileg csak átszállni álltunk meg itt, hiszen az igazán szép dolgok kint, a nyílt tenger partján találhatók, de olyan szél volt, hogy a menetrend szerinti hajók nem mentek tovább, úgyhogy volt időnk körülnézni, amíg a hajósok eldöntötték, mi legyen.

A történelem során a helyieknek kijutott a jóból: hol longobárdok, hol szaracénok, hol kalózok, hol genovaiak, hol aragóniaiak, hol franciák, hol szárdok szállták meg - vagy legalábbis lőtték szét - őket; ennek megfelelően Porto Venere megmaradt halásztelepülésnek - hatalmas paloták nélkül, kicsit kopottan, de büszkén.

Ami engem illet, a színesre festett házaknál sokkal jobban tetszett a szirt túloldalán a sziklás part. Persze Olaszországban a tenger csak mérsékelten számít különlegességnek, de budapestiként teljesen jól elvoltam azzal, hogy a szikláknak csapódó sós vizet néztem és hallgattam, nem hiányzott a szűk utcákon mászkálás :)

A másik klassz dolgot a fentebbi képen láthatjuk: a XII. században felszentelt Szent Péter-templom helyén a monda szerint egykor Vénusz-szentély állt, a város erről kapta nevét. Mások szerint persze Szent Venerius-ról, de én nem akarok igazságot tenni: simán elhiszem, hogy már az ókori rómaiak is szent helyként tisztelték ezt a szirtet.

A szinte teljesen dísztelen épület jelenlegi formája a XIII. századra alakult ki, pontosabban az akkori állapotokat restaurálták az 1930-as években. Jól látható a környékre oly jellemző fekete-fehér csíkozás a falakon, ami egyébként nem festés, hanem ilyen színű a kő. És most következik az, amitől igazán emlékezetes marad a látogatás:

A templom kis orgonáján ugyanis valaki játszani kezdett. Ránézésre mintha egy hozzánk hasonló turista jött volna véletlenül rá, hogy nincs lezárva a hangszer... már persze azzal a különbséggel, hogy az illető - velem ellentétben - már látott orgonát közelről :) Csapongott, próbálkozott, abbahagyta-újrakezdte, de kit érdekelt ez - sajnáltam, hogy tovább kellett mennünk, én órákig elhallgattam volna az orgona hangját a sok száz éves épületben!

Happy endként csak annyit, hogy végül kihajóztunk, úgyhogy folyt.köv... :)

A múltkor egyszer már elcsípett Púposból egy alkalom nem elég: most hétvégén is ki "kellett" menni a Komárom-Székesfehérvár vonal mellé. Sajnos ez, bár mellékvonal, de viszonylag egyenes és jó állapotú, ezért nem sok esély van rajta egynél többször elkapni az egy szál jó fénynél haladó menetet. Persze megpróbáltunk, de bebuktuk, bár szó szerint csak fél perccel: a tervezett fotóhelyen látótávolságban ment el az orrunk előtt.

Szerencsére ezt megelőzően a rendkívül dögös nevű Bakonysárkány állomáson jó fényben meg sikerült örökíteni az öreg, ám kedves kinézetű gépet. Ráadásul volt egy kis bónusz is: az itt a háttérben látható tehervonat...

... pár perccel a Púpos előtt érkezett, egy angol eredetű dízelmozdony által vontatva. Ekkora tehervonatok nem mindennaposak errefelé, ez is csak a hegyeshalmi vonal lezárása miatt jött erre.

Kár, hogy napnak háttal jött, egyszer már szívesen lefotóznám rendes fényben ezt a fura mozdonyt! Vasútbarát ismerőseim "Meláknak" hívják, szerintem ez nem túlzottan találó, hiszen bármilyen hattengelyes mozdonyra illhetne a "melák" jelző, de azokhoz képest ez - a magyarnál alacsonyabb angol űrszelvény miatt - inkább karcsúnak, kicsinek tűnik. Valamiért csak a Floyd Zrt. villanymozdonyait nevezik "Pink Floyd"-nak, pedig ezen is ott van a (biztosan nem véletlenül) odafestett rózsaszín csík. Nem lenne egyszerűbb dízelpinkfloydnak hívni, legalábbis addig, amíg ki nem találunk neki egy jobb becenevet?

A rózsaszín csíkos angolt leszámítva egyébként nem volt szerencsénk a tehervonatokkal. Arra számítottam, hogy az almásfüzitői zárat elkerülő szállítmányok özönét fogjuk látni, de semmi se jött. Végül egyfajta vigasztalásnak éreztük, amikor megjelent a fentebbi Hercules. Nem volt rettentően látványos, amit vonatott, de a modern dízelek közül ez a típus a kedvencem, sokkal szívesebben nézegetném őket itthon, mint a korom- és dübörgésbajnok Csörgőket!

Tegye fel a kezét az, aki meglepődött azon, hogy most egy videó következik az eddig látott mozdonyokról... most pedig magyarázzátok meg a kollégáitoknak/családtagjaitoknak, hogy miért emelgetitek a kezeiteket a monitor előtt ülve ;) Klassz hangja van az angol gépnek, nem?