HamPLÓ

Ilyen "tévéműsor" szokott menni a Lugano felé tartó vonaton - tiszta unalom, mindig csak hegyoldalak meg felhők.... felülről:

Az imént egy fórumban véletlenül sikerült megfogalmaznom azt, hogy mit szeretnék Budapest kapcsán látni, úgyhogy gyorsan leírom ide is: hogy legyen egy állandó, mondhatni eposzi jelzője, amit az is hozzá társít, aki még sose járt itt. Mert ez különbözteti meg az igazán nagy turistavonzó helyeket a többi nagyvárostól - hogy közismert márkának számítanak, nem csak helységnevek a térképen:

Róma például örök.

Párizs romantikus. (Tudom jól: "A Fény Városa". De ki megy ezért oda, és ki azért, mert kézenfogva akar sétálni a párjával a Szajna-parton, a Latin negyedben, vagy egymást lefotózni az Eiffel-torony előtt, stb, stb?)

Amszterdam bulis. Ha egy amerikai filmben valaki azt mondja, hogy "most jöttem Amszterdamból", azonnal a buliélményeit kérik rajta számon.

Barcelona lüktet, él.

New York sose alszik.

Arra kellene ráérezni, hogy mi is valamilyenek legyünk - lehetőleg olyanok, mint senki más. Ne csak egy épület, egy képeslap-beállítás, ne egy koncertsorozat, egy étel vagy ital definiáljon bennünket! Párizsba nem csak az Eiffel-torony miatt mennek, Rómában sem csak a Colosseumot keresik...

Persze kellenek vágóképek, cégérnek, hogy mégis mire számíthat az, aki idejön, de lássuk be, hogy a "szebb fekvésű, mint Bécs, eklektikusabb, mint Prága, tisztább, mint Szófia, és vidámabb, mint Birmingham" nem elég az egészséges önkép kialakulásához.

Nem tudom, mi lehet az, amivel pontosabban "pozicionálni" tudnánk magunkat a világ turizmusában, de hátha egyszer rájövünk! A mosolygós közlekedési lámpák - annak ellenére, hogy politikusok gyorsan le akarták nyúlni őket - például egész jó kezdet lehetnek (mondom kezdet... nem kész produktum!). A "kutyagumis", "büdös", "élhetetlen", és egyéb örök negatív jelzőket pedig kérem a kommentekben hanyagolni, mert bár ezek tartalmazzák az igazság bizonyos szilánkjait, akkor is csak szilánkok maradnak ;)

UI.: Természetesen úgy gondolom, hogy nem egy jelzőt, azaz egyetlen szót kellene kitalálnunk, hanem azt, hogy milyenek szeretnénk lenni , vagy hogy milyennek szeretnénk, ha mások gondolnának. Világhírű példák mutatják, hogy pusztán a zaj, a kosz, a káosz önmagában még nem akadálya annak, hogy egy hely sokak álmává váljék!

Előzmények:
Változzunk turistává Budapesten!
Mit kellene jobban megbecsülni Budapest(b)en?
Miért akarjuk mindig újra kitalálni Budapestet?
Mit szeretsz Budapest(b)en? 

Előzetes eredményhirdetés:
A jelek szerint Budapest eposzi jelzője: "a város, amit leginkább imádnak gyalázni a lakói". Ezzel nem tudok vitatkozni, lehet, hogy kár volt felvetni az egész kérdést :(

Képek és videók egyik kedvenc villamosos városomból, ahol az eddig látott típusok mellett most már a Stadler új "Tango"-ja is felbukkant:

 
 
A bázeli zűrzavar fokozódik
avagy egy tényleg meredek város tujái

Ha van turistabarát város, akkor van turistanembarát is. A bejegyzés címe amúgy kérdésnek tűnhet, de nem az, mert Budapest nem kérdez e témában, hiszen magától is jól tudja, hogyan lehet rosszul élni az adottságokkal. Ez most egy ilyen negatív hangulatú bejegyzés lesz, pedig elvileg a "Miért akarjuk újra kitalálni Budapestet?" témát szerettem volna folytatni...

Nem az is igazán nagy, már-már megoldhatatlannak tűnő (de legalábbis annak mondott) problémákról szeretnék beszélni, tehát nem a Belváros legfrekventáltabb pontjain a saját nedvükben fetrengő hajléktalanokról, és nem is arról, hogy ha Budapesten egy házat nem lehet szállodának vagy apartmanhouse-nak eladni, akkor az 90%-os eséllyel (na jó, talán nem annyival, de ha belegondolok, mennyi ideig omladozott a Gresham, a New York Palota, a fél Klotild palota-pár, a Kodály Körönd, stb, stb, vagy hogy hogyan néz ki a Várbazár ma is...) szétrohad, hanem az egyszerű dolgokról. Mert a turisták nem a társadalmi problémákat nézik: mindenütt vannak nyomornegyedek, részegek, koldusok - ők azt keresik, mi az, ami más, mint más nagyvárosokban.

Például viszonylag kevés helyen találkozhatnak olyannal, hogy ha véletlenül akad egy maximálisan a turisták számára tervezett tér, és az azon levő épületek még csak nem is romosak, akkor azokat gyorsan elrejtik, nehogy teljes szépségükben le lehessen fotózni őket:

Szép munkamegosztás: amit nem fed el a visszafogott méretű - és rendkívül informatív (mi a túrót ábrázol?) - molinó, azt az eléparkolt buszok kitakarják. Hülye turista, te csak ne akard a Műcsarnokot fotózni! 

Ma megnéztük a Transformers 2-t. Nem mondom, hogy kiemelkedő élményként fog megmaradni bennem, de azért annyira gáznak se éreztem, mint azt a blogszféra finnyás kritikusai sugallták. Tipikus nyári limonádé volt, jó sok robbantással - aki ennél komolyabb elvárásokkal ült be a vetítésre (főleg az első rész után), az szerintem összekeverte ezt a filmet  valami mással :) A legfőbb bajom még csak nem is az volt, hogy a mellékszereplő robotok jellemét viselkedését mintha Adam Sandler és Rob Schneider találta volna ki (pedig ezek is irritálóak voltak ám: ablakmosó-folyadékot síró robot, lábat kutyaként meghágni akaró minirobot, tüzet pukizó robot, lábai közt golyószerű valamiket hordó robot), hanem hogy az összes robot annyi elemből állt össze, hogy a film nagy részében csak elmosódó csíkokat lehetett látni, azt nem, hogy éppen kit látunk, amint éppen mit csinál...

Az eredeti robotok egyszerűek voltak, hogy műanyagból könnyen ki lehessen önteni őket, és hogy kevés rabszolga is könnyen le tudja rajzolni őket a rajzfilmsorozathoz. Most meg elindul az orr, kettéválik, a  két rész öt részre válik, azok megdőlnek x szögben, meghajlanak, kiindul belőlük hatvan csáp - tiszta fraktál volt minden gépszereplő! Persze a rajzfilm annak idején meg a másik véglet volt. A hozzám hasonlóan nosztalgikus infantilizmusban szenvedők kedvéért itt egy "eredeti" Optimus Prime - Megatron harc a mozi(rajz)filmből. A blogot a Budapesttel, örömmel, villamossal, repülőkkel, stb-vel kapcsolatos írásaim miatt látogatók kérem NE nézzék meg, mert nagyon béna lesz:

És ha már az előbb a limonádét említettem: valamikor januárban morogtam vala amiatt, hogy a citromos joghurt teljesen meseszerű - hol van, hol nincs. A minap a kisközértben megörültem, hogy nééé, van! Aztán hazaérve láttam, hogy nem citromosról van szó, hanem limonádésről. Azaz van benne víz és cukor a citrom íz mellett. Mint a sima citromos joghurtban... Az íze mégis más, savanykásabb. Milyen jó, hogy már megint újítanak a bevált dolog helyett!

Van egy közmondás, mely szerint "a verset írják, a szobrot faragják, a zenét... szerzik". Ez nagyon sokszor akaratlanul jön össze, sőt, akár a véletlen műve is lehet, hiszen nincs olyan sok hang még egy fullos templomi orgonán se, hogy végtelen számú zenét lehessen alkotni belőlük! Máskor viszont az van, hogy... szóval a fene tudja, máskor mi van.

A Szellemirtók (Ghostbusters) első részének zenéjére szerintem mindenki emlékszik. Bár maga a film emlékeim szerint csak '88 körül érkezett meg a honi mozikba, a zene az eredeti megjelenés környékén - 1984/85 - már slágernek számított minden házibulin, no meg a rádió kívánságműsoraiban. Erről van szó:

Mi itt a Nagy Medencének ezen a partján persze nem voltunk tisztában azzal, hogy odaát a Billboard tizes listáján kicsivel korábban szerepelt egy ilyen szám (mely a hatodik helyig jutott):

Namármost ez az "áthallás" olyan erős volt, hogy az utóbbi dalt szerző Huey Lewis beperelte az előbbit jegyző Ray Parker Jr.-t. Végül peren kívüli egyesség lett a dologból, úgyhogy a szám tovább emelkedhetett a világsláger státusz felé (Parkernek ez lett a legnagyobb sikere, Lewis viszont csinált jópár másikat is, míg ezt a számát csendben elfelejtették). Ellenben amikor Huey Lewis sok-sok évvel később, 2001-ben a VH1 műsorában beszélt az ügyről, Ray Parker Jr. visszaperelte őt, mondván, hogy ezzel a tettével megszegte az egyességüket. Lehet, hogy a végén még az eredeti szerző fog fizetni annak, aki "lenyúlta" a számát?

Úgy egy éve említettem, hogy Riannával teljesen véletlenül felfedeztünk egy éttermet a Mammut 2-ben, ahol valami eszement jó céklalevest adtak. Kisvártatva azt is, hogy az Arénában is van ilyen. Még kicsivel később, Felső-Sziléziában azt, hogy ez valójában egy lengyel étteremlánc, ennek örömére ott is tudtam ilyet enni. Aztán többször zárva találtuk a Mammut-ban levő éttermet. Majd hirtelen nyitva, de a céklaleves már nem volt ugyanolyan jó. Aztán ismét sokszor zárva találtuk a helyet, legutóbb tán már az is ki volt írva, hogy nem nyílik újra.

Ehhez képest a héten azt hittem, rámtalált a szerencse: véletlenül az Arénában járva kiszúrtam, hogy az ottani éttermük nyitva van. Gyorsan leül, pincérnek rendelést lead...na. Mert jött a meglepetés:
-Céklaleves nincs.
-Tessék?
-Levettük az étlapról.

Sajnos íly módon rendelés nélkül távoztam. A többi kajájuk se volt ehetetlen, de teljesen egyedi módon isteninek csak a céklalevest találtam. És mivel más helyet nem is ismerek Budapesten, ahol ilyesmit lehetne enni (várom ám a tippeket a kommentek közt!), ezért jártunk a nevezett étteremláncba. Hát most már ez is elmúlt.

Az elmúlt 15 évben az összes vendéglő, amit megszerettem, vagy becsukott, vagy tulajdonoscsere után átment ratyiba. Egyetlen törzshelyem se létezik már, de tényleg egyetlen se! Ha külföldi/vidéki vendégem van, sosincs ötletem, hova vigyem őt, és ha mégis elviszem valahova, az tiszta lutri, mert lehet, hogy előző alkalommal, amikor a kiválasztott helyen jártam, jó volt az étel, de ettől még most lehet teljesen ehetetlen is.

Nem véletlenül vagyunk ilyen fancsaliak, mi budapestiek: ebben a városban maximum véletlenül lehet egy jót enni, és akkor is csak egyszer. Ugyan vannak marha előkelő - és általában még marhábban drága helyek - ahol fúziós-mittudoménmilyen konyha van, és a mittudoménmilyen pincészet borai közül válogathatsz, de olyan _vendéglő_, hogy bemész, a pincér jófej, de nem bratyizik, hanem igyekszik segíteni a választásban, eszel egy jót, fizetaz, hazamész, és amikor legközelebb odamész, ugyanezt meg tudod tenni, na olyan nincs.

Az ilyen írásokat a művelt svédek unauthorised fan fiction-nek hívják. A műfaj célja semmiképpen sem az eredeti alkotók kenyerének elvétele, hanem a tiszteletadás előttük. Meggyőződésem, hogy ha a kreatív elmék ezen csapata pár ezer kilométerrel nyugatabbra talál egymásra, ma nem Bauer ügynökről írnának a világ tévéújságjai, hanem Bordás Attiláról. Ehelyett nálunk a sorozat további sorsa erősen kérdéses. Amíg a helyzet rendeződik, valamikor réges-rég, egy távoli galaxisban az alternatív folytatás tovább gördül:

Az autó teljesen elsötétítve, leoltott fényszórókkal száguldott a Balaton-felvidéki éjszakában.
-Remek ötlet, éjszakai gyakorlat..!-morgott a kormány mögött Mike, arca előtt az éjjellátó készülékkel.-Húsz-harminc kilométerre innen bikinis csajokkal bulizhatnánk valamelyik fesztiválon, ehelyett Delta Force-ot játszunk egy szikkadt lőtéren, ahol a környéken fellelhető egyetlen csaj símaszkot és golyóállót hord bikini helyett!
-Mit primadonnáskodsz, annyira hozzászoktál az irodai munkához, hogy már nem is hiányzik egy kis porban kúszás?-vigyorgott mellette legjobb barátja.
-Figyelj, Attila, én városi kommandós vagyok. Bármikor bemászok egy bérház ötödik emeleti ablakán, és álmomban is rajta tudok ütni cigarettacsempészeken egy külvárosi raktárban. Az ilyen száguldok ezerrel az éjszakában, hogy ismeretlen helyzetet felderítsek és megoldjak dolog a zöldsapkásoknak való.
-Inkább tartsd a távolságot Otyóék kocsijától! Ne felejtsd el, hogy ők nem tudják, hogy itt vagy mögöttük, bármikor nyomhatnak egy satuféket. Aztán meg számolhatunk el a leamortizált kocsikkal Bokrosnál.
-Miért, ezek BRFK-s kocsik?
-Miért, mit hittél, valami szponzor hordja ide őket?
Ekkor valami felvillant a távolban, majd az elől haladó autó motorházteteje hirtelen lángba borult. Mike reflexből az árokba kormányozta a kocsit, és négy másodperccel később már a fűben kúszott az égő jármű felé.

Feri - jószolgálati küldetés jegyében - megmutogatja a környéket Joli unokahúgának. Természetesen a híres pásztori(i) Szent Kleofás templomba is eljutottak, melynek altemplomában misztikus erővel bíró kincset őriznek:

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Oda fel. Most.  

A világmegváltás túlfáradtság miatt bizonytalan ideig szünetel, addig nézegessétek ezt a három perc negyvenkét másodperc hosszú videócskát a Nyírvidéki Kisvasútról. Nem egy pörgős darab, de hát ez a vasút se az: szerintem John Woo plusz hatvan videóklip-vágó se tudna róla pörgős filmet csinálni (esetleg meg lehetne próbálkozni Tarr Bélával, neki vélhetően jobban feküdne ez a tempó). Mindegy, én se Woo, se Tarr nem vagyok, de azért tessék kicsit kikapcsolódni, kerékcsattogást hallgatni, és rácsodálkozni, hogy 2009-ben mindez minden nap menetrend szerint többször is lezajlik: