Nem tudom, hogy a tegnapi bejegyzésből miért maradt ki ez a két dolog. Lehet, hogy azért, mert túl korán felébredve (és visszaaludni nem tudva) dobtam össze nagy hirtelenjében? :) Gyorsan pótlom:
Ez itt ugyanaz a hajó, csak májusban, még Balatonfüreden. Nem volt jól fotózható helyen, gondoltam is, hogy nem kell erőltetni, majd máskor elkapom, de végül egyet azért kattintottam rá. Pár héttel később meg olvasom, hogy jön át a Dunára...
A 2014-ben épített Kisfaludy egy Kisfaludy nevű lapátkerekest idéz kinézetével: az első balatoni gőzöst 1846-ból. Dízel-villamos hajtású, és hajócsavarja is van, de azért majdnem olyan a lapátkerekek forgásának élménye (látványa és hangja), mint a Petőfi gőzösön volt a nyolcvanas évek elején. Vicces, hogy májusban még Balatonfüreden fotóztam, augusztusban meg már Budapesten sétahajóztunk vele.
A vízen úszó sárga buszt már megszoktuk, most ezt bámulja mindenki a hidakról :)
Ez a kép akkor készült, amikor a sétakör felső csücskéhez értünk: nem haladtunk előre, nem sodródtunk visszafele, hanem egy helyben állva gyönyörködtünk a panorámában.
Nem a Petőfi gőzös, még csak nem is váci vízibusz ;) de azért aranyos! Kíváncsi lennék arra, hogy a dunai üzem mennyivel veszi jobban igénybe, mint a balatoni, hisz végülis eredetileg oda tervezték...
Mintha csak most lett volna a szegedi villamosok 100. születésnapja... de nem most volt, hanem 15 évvel ezelőtt! Az évfordulót két régi jármű közlekedtetésével ünnepelték meg: járt a volt budapesti ikerkocsi, és járt a nosztalgia Bengáli is. Mivel az elmúlt pár alkalommal állandóan leragadtam a tram-trainnél, most igyekeztem csak a villamosokra koncentrálni, de egy kis vízibuszozás így is becsúszott. Jól sikerült a kirándulás: sikerült összehozni, hogy nem utaztam mással, csak az ikerrel, a Bengálival, és kétszer pár megállót Tatrával - tisztára olyan volt, mintha 2012 márciusa előtt jártunk volna!
115 éves volt a szegedi villamosközlekedés
Születésnap régi villamosokkal és bónusz vízibusszal
Nem tudom, manapság ki hallgat végig teljes lemezeket az elejétől a végéig. Ismerek még ilyen embereket, de a legtöbben valószínűleg egymást véletlenszerűen követő dalokat hallgatnak streamingen, vagy rádióznak. Régebben fontos volt a sorrend, ahogy a dalok egy-egy albumra kerültek: egy igazán jó lemeznek volt felvezetése, volt keményebb és lágy része, és a végén jött a katarzis, a lelki feloldás. Nagyjából úgy, ahogy egy novellában is van bevezetés, bonyoldalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. És most nem konceptlemezekre gondolok, vagy musicalekre, ahol egy történet részei a dalok, hanem "sima" albumokra. Annak idején talán a Metal Hammerben a "B oldal második szám" volt a balladák eposzi jelzője, mert egy lágy dalt nem lehetett csak úgy bárhova betenni a zúzások közé. Az első számnak viszont ütnie kellett! A CD-korszakban már nem volt ennyire egyértelmű a dolog, ott néha átrendezték a sorrendet a sima lemezhez képest, de egy amerikai, angol vagy japán kiadás közt is lehettek különbségek. Ebben a bejegyzésben azokra a számokra hivatkozom elsőként, melyek a nekem meglevő lemezen, CD-n, kazettán elsőként szerepelnek.
Sokan nem önálló számmal, hanem intróval indítottak, ami a zenés színházból jött megoldás: kell valami átmenet abból, hogy a néző/hallgató bejön az utcáról, a fejében a napi gondokkal, abba, hogy feloldódik a mesében, részévé válik a színpadi történésnek. Mások viszont rögtön a lovak közé csaptak - most néhány ilyet szeretnék mutatni. Persze lehet, hogy ezek csak nekem különlegesek; kommentben mindenki megírhatja, neki mi volt az az indítás, ami azonnal beszippantotta; ami olyan ütős volt, hogy utána végig kellett hallgatnia az egész lemezt!
Metált, vagy legalábbis keményebb rockot játszó együtteseknél a lovak közé csapás általában azt jelentette, hogy valami tempós, rohanó számmal kezdtek, ami levitte az ember fejét. A Faith No More The Real Thingje ilyen: a lemez többi dalánál egyszerűbb, mondhatni tufább döngetéssel indul. Ha ezt a lemezt benyomom a Winampba (ami igen, még létezik), mindig végig kell hallgatnom, úgy elsodor az első dal!
Ha valakit az előző zene sokkolt volna, gyorsan itt egy példa a spektrum másik végéről, amikor egy popzenekar indít hasonló trükkel. A semmiből vonósok törnek ránk, aztán bumm, beindul a funk ezerrel. Nulláról indulva azonnal diszkóhangulatba kerül az ember! Érdekes, hogy bár az ABBA a világ egyik legsikeresebb együttese, ezt a dalt szerintem nem sokan ismerik, pedig az egyik legsikeresebb lemezük indítása.
Gary Moore Wild Frontier című lemeze is úgy indul, mint... mint szódás a lovát! (ma nem vagyok jó hasonlatokban) És az az érdekes, hogy ezt a sodró lüktetést egy dobgép adja! Az élő verziók valódi dobbal talán jobban szólnak, de emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor először nyomtam be a hifibe ezt a CD-t: gépdobbal is nagyot ütött! Az előbb belinkelt élő verzióban a dal kezdete intróvá lett bővítve, bónusz húrtépéssel, de én azt is imádom! Döbbenetesen jól szól a gitár: ez Gary "technikai korszaka" volt, superstrattal, aktív EMG hangszedővel, effekt rackkel. A klassz egyébként az, hogy nem sokkal a halála előtt ugyanezt elő tudta adni egy Les Paullal, egy Marshallal és pár pedállal is...
Azt hiszem, hogy így november végén már lezárhatom az idei balatoni hajózási szezonomat: unalmamban, hogy már nem rohangászok a tóra, csináltam pár statisztikát. És mivel ez a blog tulajdonképpen egy személyes napló, most iderakom őket:
Május 21. és november 4. közt...
... 21 alkalommal jártam lent, ez 42 utazás oda vagy vissza (egyszer se maradtam lent éjszakára)
... ebből 1 alkalom volt, amikor le és fel is autó vitt
... plusz 3 alkalommal autó hozott fel
... ami azt jelenti, hogy 37 alkalommal vonatoztam a tóig vagy onnan vissza. A kelenföldi négyes vágány mellett annyit várakoztam indulásra, hogy a MÁV felvett a leltárba :)
A 21 alkalomból...
... 2 csak vasutazós volt, hajók nélkül: az első retró hétvége
... tehát 19 nap volt, amikor hajóztam
... ebből 2 napon komolyabb vonatozás is volt: a második retró hétvége
... és volt, amikor két hajózás közt vonattal mozogtam, tehát nagyjából végtelen számú jegyem lett volna a nyár végére, ha nem e-jegyet használtam volna. És a Balaton24 jegy is praktikus dolog. Tessék e-jegyezni, appozni - teljesen jól használható, ha az embernek nincsenek különleges igényei, pl. nem akar munkanélküli kutyával és határon túli biciklivel Kondorosról Kuala Lumpurba átszállás nélkül menni! Busszal összesen háromszor utaztam a tó körül rövidebb távokat. Ja, és volt egy kisvasutazás is.
Egy régi mahartos kilométer-táblázat alapján számolva összesen 460,5 km-t tettem meg a vízen. Ez 36 utazás alatt jött össze, az átlagos utazás hosszát, illetve egy nap alatt megtett távolságot mindenki számolja ki maga :) A legrövidebb út, amit egy nap alatt megtettem, 5, a leghosszabb 77 km volt.
23 különböző hajóval utaztam, ebből 10-zel több alkalommal is. A 23 hajóból 20 bahartos volt, 3 maszek, de mind a 23 klassz volt :) A legszebb hajózás a naplementézés volt a Kelénnel, a legmacerásabb egy Boglár - Révfülöp út, amire rászervezték a Balaton-átúszást, ami elvileg előző nap lett volna. Az egy nap vízen töltött legtöbb időm 7 óra volt, a legrövidebb 30 perc. A legjobb ebédet Badacsonyban ettem, a legjobb fagyit Balatonszemesen.
A három hajó, amivel a legtöbbet utaztam, persze nem egyszerre, hanem összesen:
Helka: 83,5 km
Lelle: 69,5 km
Fonyód: 40 km
A legrövidebb útjaim a négy komppal voltak, egy-egy út mind a néggyel, papírforma szerint 4 x 1 km. A nem-kompok közül a Boglár a sereghajtó, vele alig 6,5 km-t mentem. A legtöbbször, 4 alkalommal a Badacsony katamaránon utaztam.
Amúgy mondtam már, hogy imádom a Balatont és a hajókat?
Sokat lelkendeztem már a váci vízibuszokról - simáról és tengeri jachtnak kinézőről egyaránt -, és talán még azt is említettem, hogy a hajógyár nem a Duna partján volt, de nem mutattam képet arról, ahogy a hajók vízközelbe kerültek. Pótlásként most itt egy videó az első példány Dunára emeléséről:
Szerintem rendkívül szépek ezek a járművek (a videó második felében egy másik is látszik, ahogy együtt hajóznak), és nem értem, miért nem vigyáztak-vigyáznak rájuk jobban. Némelyik ugyan még megvan az első generációból (301-es sorozat), de általában átépítve, vagy használaton kívül. Ez itt például a filmhiradóban látható Tihany ma. Még rosszabbul járt - szerintem - az ugyancsak 1956-os gyártású Arács, mely manapság csigabiga alakúan és Wiking néven járja a Dunát Budapesten. Értem, hogy az eredeti kialakítás nem volt valami praktikus, konkrétan a mostani nyarakon megfőnének benne az utasok, de azért egy példányt valaki megőrizhetett volna a múzeumnak. Legfeljebb csak ősszel és tavasszal használnák :) Nálam hozzáértőbbek azt mondják, hogy nehéz az elhasználódott alumínium szerkezetet javítani (ennek az oldalnak a végefelé írnak erről), de talán üzemben lehetne tartani valamelyiket, amelyik nincs se átépítve, se rossz állapotban...
Az utolsó balatoni 301-es sajnos nincs valami jó bőrben...
Az előbbiekben a Dunáról írtam, de másutt is előfordultak ezek a teknők, például a Balatonon. Sajnos már ott se jár első generációs váci vízibusz; az Akali nevű utolsó mohikán Siófokon várja sorsának jobbra fordulását. Nincs érvényes papírja, eladásra kínálja a Bahart. Igazán megvásárolhatná, felújíthatná és járathatná őt egy jóságos mecénás :) Tudom, a "fogjuk meg és vigyétek" nem valami konstruktív hozzáállás részemről, de viccen kívül kijárna a típusnak, hogy legyen belőle egy nosztalgiapéldány!
Kedvenc szlovák vasúti találkozóm az elmúlt években mindig júliusban került megrendezésre, de idén áttették szeptemberre, aminek volt egy olyan mellékhatása, hogy ugyanakkorra esett, mint a pozsonyi közlekedési vállalat nyílt napja. Micsoda pech! :)
A rendezvény színhelye ezúttal is a közös villamos/troli kocsiszín volt. Érdekes, hogy ez papíron mintha még ma is két külön létesítmény lenne: van délről megközelíthetően a Vozovňa Trnávka, ahol a buszok és trolik alszanak, és van északról megközelíthetően a Vozovňa Jurajov Dvor, ahol villamosok és buszok laknak. Ha jól értem, előbbit építették fel hamarabb, aztán később, az egykor György-udvar névre hallgató városrész szanálásakor a felszabaduló terület egy részét megkapta a közlekedési vállalat. Kicsit bizarr, hogy a kocsiszín egyik sarkában ma is ott áll a pozsonyi Dynamit Nobel gyár igazgatójának rég kiürített villája egy második világháborús bunker szomszédságában, nulla logikai kapcsolattal az onnan pár tíz méterre parkoló trolikhoz...
A villát és a bunkert már láttam néhány éve az akkori nyílt napon, ezt a nosztalgia villamost viszont még nem! Ha valaki ránézésre azt mondja, hogy tök olyan, mint egy favázas ezres, vagy a miskolciak ötablakos kocsija a szentendrei múzeumban, akkor nem téved nagyot: ez egy Ganz villamos ugyanabból az időszakból! A története nem egyszerű: 1910-11-ben a Pozsony Városi Villamos Vasút 7 motorkocsit és 7 pótkocsit vásárolt - képünk főszereplője utóbbiak közül került ki, 124-es pályaszámmal. 1926-ban a város növekvő igényei miatt a közlekedési vállalat - akkori nevén már Bratislavská elektrická účastinárska spoločnosť - motorkocsivá alakította, 104-es számon. 1940-ben selejtezték, a számát pedig egy újonnan épített kocsi vitte tovább - az alváza viszont valamiért megmaradt, és a háború után 44-es pályaszámmal motorkocsit építettek rá.
Ez a 44-es pályaszámú motorkocsi selejtezése után szerencsére megmaradt nosztalgiakocsinak, de 1994-ben olyan súlyosan megsérült, hogy a megmaradása kérdéses lett. Végül megtartották, de nem 1948-as állapotában állították helyre, hanem olyanban, mintha már 1910-ben Ganz motorkocsiként gyártották volna. Néhány évig piros-fehér színekben tündökölt, aztán kapta meg jelenlegi zöld-fehér festését. Ez a kocsi tehát egyszerre valódi és replika - és gyönyörű!
A pozsonyi közlekedési vállalat 1937-ben építette a 18-as pályaszámú, "Négyablakos" (Štvorokeňák) becenevű kocsit. Forgalomból kivonása után 1975-ben a brnói műszaki múzeum gyűjteményébe vitték, de ott nem történt vele semmi, ezért 2002-ben visszaszerezték és felújították. Míg ez a jármű meglehetősen egyszerű kinézetű, ...
Csak egy kép a tóról: a Sirocco nevű 75-ös Schärenkreutzer (cirkáló). 1944-ben kezdték építeni, de jött a háború, ezért csak évekkel később tudták befejezni. Ezután eladták Egyiptomba, de jött a Belügyminisztérium; a hajó emiatt itthon maradt: Big Boyról átkeresztelték Győzelemre, majd amikor elkopott az állami üdülök általi használatban, játszótéri játék lett belőle... majdnem, de szerencsére jött a Közlekedési Múzeum, és védetté nyilvánította. Ez persze a megmaradáshoz kevés volt, ezért a nyolcvanas években felújították, de nem tökéletesen, így a kilencvenes években megint felújították, de nem tökéletesen, így a kétezres években megint fel kellett újítani. Ekkor, ha jól értem, gyakorlatilag csak a vasváz maradt eredeti belőle, mert a faanyagokat nemesebbre cserélték, a felszereléseket pedig modernebbre. Most november elején ilyen gyönyörűen nézett ki a keleti medencei szélben:
1989-90-ben a lakótelepi kábelen egy ideig fogható volt egy Sky Movies nevű csatorna, melyen rengeteg olyan filmet láttam, ami (valószínűleg) soha nem jutott el Magyarországra. Ezek közt volt Burt Lancaster és Kirk Douglas utolsó közös munkája, a "Tough Guys": egy közepesen sikerült vígjáték, gyakorlatilag a szereplők (a már említett kettősön kívül Charles Durning, Eli Wallach és Dana "Church Lady" Carvey) mentették meg a feledéstől - meg hogy volt benne egy bazi nagy amerikai gőzmozdony. A film beharangozójában szerepelt egy "Tough Enuff" (remek név lenne egy glammetál bandának!) című dal, ami szintén megragadt bennem. Most belefutottam egy élő verziójába, mely azért érdekes, mert az együttes gitárosa felhívta a színpadra a kisöccsét, egy bizonyos Stevie Ray Vaughnt:
Sajnos csak ritmusozik, de pont ezért érdekes a felvétel: ott van a világ egyik legnagyobb bluesrock gitárosa, és nem játssza az agyát, nem magamutogat, csak nyomja a ritmust egy vicces kinézetű gitár-basszgitár hibriden! Ez a szám egyébként híresebb lehet, mint gondoltam, még a Foo Fighters is játszotta Texasban.
Volt ma vonat, hajó, és megint vonat, úgyhogy a szombat esti filmkoktél lezárásaként jöjjön valami más: négy rövid snitt az idei nosztalgiaszezon villamosai közül háromról a Gellért tér környékén!
Ez megy most