HamPLÓ

A Boney M. repertoárjában számos feldolgozás szerepelt (Sunny, Rivers of Babylon, Mary's Boy Child, Brown Girl in the Ring, Still I'm sad), de egyik se vágott úgy földhöz, mint ez. Talán a német szöveg miatt, ami azért furcsa, mert ugye Frank Farian is német :) Aki esetleg nem ismeri, a szám így lett igazán híres.

Mára egy hangulatvideóval készültem: miután egyszer már bőrig áztam, az eső ismét eleredt, én meg felmenekültem kedvenc Stadtbahnomra, pontosabban egy, a berlini Stadtbahnon közlekedő S-Bahn szerelvényre. Az már eleve jópofa volt, ahogy aranyszínű ég alatt kanyarogtunk a százsok éves viadukton, de az utcazenész (igazából vonatzenész) is hozzátett a hangulathoz:

Ahogy azt a feliratokban jelezni próbáltam, a "Hamster weather" kifejezés használata csak mérsékelten önteltség: a kifejezést nem én találtam ki, és nem is én kezdtem használni - ugyanakkor túl találó ahhoz, hogy ne használjam magam is. Aki lemaradt arról, amikor korábban leírtam: tizenvalahány éve egy angol levlistán tűnt fel valakinek, hogy állandóan esőben készült villamosos képeket töltök fel, én pedig próbáltam megmagyarázni, hogy nem ez a perverzióm, csak valahogy akárhova megyek, amint előveszem a gépet, elered az eső. Olyan volt ez, mint a fotófelhő, csak frusztrálóbb... elkísért Grazba, Milánóba, Bécsbe, sőt: még a Könyves Kálmán körútra is. Valaki gyorsan el is nevezte rólam a jelenséget, amiről Douglas Adams már írt korábban.

Amúgy ízlelgessük azt, hogy pont angoloknak tűnt fel, hogy túl sok eső van a képeken ;)

A múltkor írtam a különösen hülye helyeken felbukkanó szerelemlakatokról, de alapvetően nem lehet nem megmorogni a Lánchíd jelenlegi állapotát, ha már ott járunk:

Például elhiszem, hogy az a pléhlemez a korlát tövében csak díszítő jelleggel van ott... na de hogy át lehet rajta látni több helyen is, az szerintem túlmegy az "á, csak egy kis felületi oxidálódás" szinten :-/

Igaz, már évekkel ezelőtt is át volt rohadva; akkor 2015-re prognosztizálták a felújítást. 2015-ben meg 2016/17-re.

Az is igaz, hogy a felszíni rozsda és kopás nem feltétlenül akkora probléma egy műtárgy állékonyságát illetően, de miért gondoljam, hogy a teherviselő részek nem igénylik pont ugyanennyire azt a felújítást?

A minap mutattam pár ABBA demót, most mutatnék kettőt a Queentől. Csak remélni tudom, hogy még nem voltak :)

A Sail away, sweet sister egy édesbús dalocska Brian Maytől, aki nem csak megírta, de fel is énekelte azt.  Érdekes, hogy ebben a kezdeti változatban mintha vidámabb lenne az összhatás; valószínűleg nem véletlenül alakították át - a végleges verzió jobban illik a szöveghez. Igaz, a demó idején még csak kamu (halandzsa) szöveg volt, lehet, hogy nem is tudták, mihez kellene alkalmazkodni? :)

A második felvétel ugyan elég borzasztó minőségű, de azért jól felismerhető, hogy az Under pressure embrió változatát halljuk. Meg az is, hogy az a bizonyos basszusmotívum milyen sokat javított az önmagában nem túl jellegzetes darabon. De persze kellett David Bowie is ahhoz, hogy sláger lehessen belőle - legalábbis szerintem a két különböző énekhang adja a kész dal drámai hatását.

Mivel ma ünneplem fennállásom negyvenedik évfordulóját, úgy döntöttem, nem új bejegyzést írok, hanem a T. Olvasó figyelmébe ajánlok pár régebbit. Aki meg akar ajándékozni, olvassa el őket, ajánlja tovább másoknak, stb. ;)

Berlin: emberek és hírek mérsékelten szabad áramlása

Ezen anno sokat dolgoztam, mert nagyon tetszettek a képek, amiket a flickr-en találtam: egy angol gyerek  - a DDR határőrizeti szervektől való jogos félelem teljes hiányában - egy kirándulás során lefotózta a még Fal nélküli Potsdamer Platzot. A fentebbi képen például Kelet-Berlinben vagyunk, a kereszteződés túloldalán kezdődik Nyugat-Berlin, de még csak táblák választják el a kettőt.

A világ legszebb repülőgépei Gödöllőn

Ez rég volt, de szép volt! Azóta se sikerült hasonló rendezvényre eljutnom, de még csak azt se tudom, hogy van-e egyátalán Morava magyar lajstromban...

A "rejtőzködő" kilátóhely

Végezetül két villamosos videó, mondhatni a paletta két átellenes végéről. Először egy kis Felső-Szilézia 2008-ból:

... aztán pedig egy kis Zürich, szintén 2008-ból. Feltűnően nem ugyanolyan dolgokat láthatunk, mint az előző videón, de azért az is megfigyelhető, hogy az itteni villamosok se nagyon halkak...

Még májusban csíptem el az egyik spanyol alacsonypadlós éjszakai próbamenetét, aztán itt véget is ért a szerencsesorozatom. Pedig június vége óta már nappal is fel-alá járkálnak az 1-esen, de sajnos nem olyan egyszerű elcsípni a körülbelül másfél órás fordulóidejű vonalon egyetlen kocsit - már ha az embernek más dolga is van az életben. Múlt héten aztán felszívtam magam, és csakazértis kimentem a napra aszalódni... és néhányszor sikerült is elkapni a pályaszámilag első kocsit. A járművön tartózkodók a hűtött utastérben biztos megbeszélték egymás közt, hogy nem vagyok normális, és még csak vitatkozni se lehet velük :)

Ez természetesen "rövid" (az idézőjel annak szól, hogy 34 méter azért igazából nem annyira rövid) kocsi; az első hosszút (56 méterest) még csak július végén rakták össze, nem tudom, mikor engedik majd ki először a főműhelyből.

Ami a bejegyzés címét illeti: semmi jobb nem jutott eszembe, sorry :)

A zenei ízlésemmel már többször sikerült zavarba hozni ismerőseimet: vannak ugye rocker beállítottságú barátaim, akik nem nagyon tudnak mit kezdeni a számítógépes zenéimmel, esetleg furcsán néznek rám, amikor kijelentem, hogy életem legjobb élőzenei eseménye a(z első) szigetes Madness-koncert volt, illetve vannak szoftosabb dolgokban utazó emberek, akik lemorzsolódnak, amikor Megadethet rakok a blogba. Azt szoktam mondani, hogy zenei érdeklődésem Abbától Zappáig terjed, meg vannak dolgok, amiket nem tartok zenének, és ilyenkor általában megtudom, hogy bunkó vagyok :) és most előbbi iránti rajongásomnak szeretnék hangot adni.

Igen: az ABBA szerintem egy zeneileg és szövegileg is teljesen vállalható zenekar volt, nem véletlenül lettek az egyedüliek, akik Eurovízió Nyálfesztiválos népszerűségüket világsikerre tudták váltani. Persze nem állítom, hogy minden számuk tetszik, de néha nem bírok nem megdöbbenni, hogy némely nótájuk milyen szinten meg van komponálva. Különösen felismerhető, hogy mennyi munka van bennük, ha meghallgatjuk, hogy szólt egy-egy szám, mielőtt kialakult volna az a verzió, ami híres lett.

Ez az első videó azért került ide, mert félő volt, hogy ha a Dancing Queennel kezdem, akkor nem hogy a végtelen ismétlésekben utazó rádiókon felnőtt olvasó, de még én magam is a böngészőablak bezárására kattintok :) Egy interjúban hallottam Bennytől (a már akkor is szakállas fickó, egyben az ABBA fő dalszerzője), hogy a legtöbb szám demóját Björnnel (a szőkébbik, azóta szinén szakállas) kettesben dobták össze, aztán stúdiózenészekkel megcsinálták az első rendes verziót, amire felénekeltették a lányokkal a vokálokat... majd nekiálltak újra kitalálni a számot a vokálok alapján, néha mindent teljesen újrajátszva.

A Dancing Queen létrejötte a jelek szerint nem volt ennyire extrém, viszont a fentebbi videón nem csak hallhatjuk, hanem láthatjuk is, ahogy a fiúk eldúdolják a lányoknak, hogy körülbelül mit kellene énekelni - aztán konkrétan látjuk is a felvételek egy részét. Külön érdekes, hogy a szöveg még kicsit más, mint amit manapság is hallhatunk a rádióban!

A következő videón a csapat állandó hangmérnöke, Michael B. Tretow mutatja be, ahogy az egyes hangszeres és vokál sávokból összeáll a kész dal. Ő volt az, aki kikísérletezte azt a bizonyos egyszerre telt és csilingelő hangzást, ami az ABBA-t jellemezte: ugyanazt a szólamot többször is felvette, hol kicsit gyorsabban, hol kicsit lassabban (a randomizálás végett fizikailag akadályozva a magnó tekercsének megfelelő sebességre gyorsulását), így hozva létre a mindent betöltő kórushangzást. És hogy milyenek a rajongók: a számnak ismeretes egy rövid gitárintrós verziója - valaki fogta azt, illetve a filmben látott plusz versszakot, és összemixelte a végső verzióval, létrehozva azt, ahogy eredetileg szólhatott volna a szám... ha nem műtenek ki belőle ezt-azt, mielőtt lemezre teszik.

A Billy Boy című demóból viszont semmi se lett. Vagy mégis? 0:10, pláne 1:10 körül felismerhető, hogy ez lehetett a Take a chance on me alapja! Sajnos a demó hiányos, lehet, hogy soha nem is fejezték be...

Sokan gondolják, hogy az Autobahn Hitler találmánya, pedig mire ő hatalomra jutott, már nem csak másutt léteztek ilyen utak - például Olaszországban és Amerikában -, de Németországban is. Az általánosan elfogadott német elsőség a Kölnt és Bonnt összekötő "szintbeli kereszteződés nélküli gépkocsi utat" illeti, mely 1929 és 1932 közt épült - ezt Hitler hatalomra jutása után gyorsan visszaminősítették országúttá, hogy az ő ötlete eredetibbnek tűnjön. De volt egy még korábbi autópálya is Berlin délnyugati szélén, Charlottenburg és Nikolassee közt, csak nem hívták annak: Automobil-Verkehrs- und Übungs-Strasse, azaz "Automobil Közlekedési és Gyakorló Út" volt a neve, röviden AVUS*.

A berlini vásárváros mellett, a korábban már bemutatott ICC szomszédságában áll ez az épület, melynek tornyából a bírók egykor a célvonalat figyelték - akár a budaörsi reptér főépületének testvére is lehetne, ugyanannak a korszaknak, a harmincas évek második felének terméke (a különbség az, hogy ez az épület nem dől mindjárt össze). És nem csak az irányítótorony, ...

„Funkturm Berlin View 14“ von A.Savin. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

... illetve a Bundesautobahn 115 meglehetősen egyenes vonalvezetése emlékeztet a szakasz egykori kettős használatára, ...

... de még a start/célvonali lelátó is megmaradt! Ez persze az autópálya felőli oldalról látványosabb, de én gyalog voltam, úgyhogy csak a guglit tudom segítségül hívni:

A pálya megépítésének ötlete a XX. század első évtizedében merült fel, és 1909-re kristályosodott ki teljesen. Egyrészt a gépkocsi-tulajdonosok szerették volna kiélni száguldás utáni vágyukat, amit a lovaskocsikkal és egyéb lassan közlekedőkkel zsúfolt városban nem tudtak, másrészt az autógyárosok szerettek volna egy próbapályát. Az építkezés 1913-ban kezdődött, a Berlin - Metz vasútvonal mentén - de az első világháború miatt félbemaradtak a munkálatok.

„Bundesarchiv Bild 102-02916, Großer Preis von Deutschland, Avus, Berlin“ von Bundesarchiv, Bild 102-02916 / CC-BY-SA. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 de über Wikimedia Commons.

Végül 1921-ben tudták megnyitni. A siker nem volt azonnali: az eredetileg beépített makadám burkolat használhatatlannak bizonyult, így aszfaltra kellett cserélni. Ennek ellenére az AVUS alapvetően tényleg autópálya-szerű volt: egy szintbeli kereszteződések nélküli, két kvázi-egyenesből, és két kanyarból álló körpályáról volt szó, ahol a két egyenes szakasz egymás mellett vezetett, köztük elválasztó sávval:

Van ez az újkori majomság, pardon, "vicces" népszokás, hogy a szerelmespárok lakatot tesznek hidak korlátjára, hogy izé... nos, igazából nem értem, miért, mindenesetre feltehetően a lakatokat árusító boltok, illetve a gravírozók örömére teszik, és ez a fontos, nem?

Ahogy az a felütésből sejthető, nekem ez a szokás nem igazán jön be, teljesen mindegy, hogy Párizsban vagy Kölnben csinálják. Viszont a budapesti Lánchídon ennél is tovább feszítették a húrt: mivel itt nincs olyan rács, amire egyszerűen rá lehetne kattintani a lakatokat, mindenféle más zugokra erőltetik rá azokat. Például egy letört korlátdarabra húzzák rá, hogy az még jobban elálljon a rendes pozíciójától.

Az persze jogos kérdés, hogy miért is vannak egy páratlan műemléken akkora lyukak, hogy átfér rajtuk egy lakat szára :-/

Azért nem mindenki feszegeti a járda korlátját, hiszen vannak egyéb lehetőségek is, például a díszkivilágítás lámpájának védőrácsa a Duna fölött...

A nosztalgia közlekedés nehéz ügy: egy tizenpár méteres busz vagy egy villamos motorkocsi talpraállításában, megfelelő állapotban tartásában is rengeteg munka van. A metró pedig különösen nehéz műfaj: néha még az új járművek se ugorják meg a lécet, mit csináljon akkor egy 60 méter hosszú, 80-90 éves jószág, amit egy teljesen más világban építettek? Mit, mit: hát közlekedjen! :)

Berlinben néhány éve már sikerült elkapnom egy metrós nosztalgiamenetet, de az keskenyprofilú volt - 2015. június 27-28-án aztán végre egy széleset is be tudtam cserkészni. Közlekedésének apropója a berlini közúti vasút (lóvasút, később villamos) elindulásának százötvenedik évfordulója volt: a nosztalgia metró az Alexanderplatzról elvitte az embert Lichtenbergig, ahonnét nosztalgia villamossal lehetett továbbmenni az ünnepségnek helyet adó kocsiszínig.

A berlini közlekedési vállalat az 1920-as években kezdte el kiépíteni a korábbiaknál szélesebb (=nagyobb befogadóképességű) járművekhez tervezett metróvonalait. Eleinte a rendelkezésre álló keskenyebb szerelvények közlekedtek ezeken, szélesítő toldalékkal (tréfásan: "virágtartókkal") ellátva - amíg el nem készült a B I-es sorozat:

Az 1924 és 27 közt gyártott típust meglehetősen egyedi homlokfallal látták el: a kerek "szemek" miatt a köznyelv alagútbaglyoknak hívta őket.

A második sorozat (B II) 1927 és 29 közt már kevésbé extravagáns arculattal készült - és erősebb motorokkal. Ilyen kocsikból állt a mi nosztalgiaszerelvényünk is.

Csak az érdekesség kedvéért: a sorban következő C típust az imént látott B-kkel párhuzamosan kezdték el gyártani, 1926-ban. Amíg a B a keskenyprofilú A-tól elsősorban szélességében tért el (persze azért másban is), a C-kocsik hosszabbak is lettek: 13,5 helyett 18 méteresek. És most következzék egy kis kitérő, hogy miért írtam le ezt, ha egyszer B II-essel utaztam: