HamPLÓ

Mi mást lehetne szeptember végén Münchenben csinálni, mint kimenni az Oktoberfestre? Nos, például el lehet menni megnézni, mi újat tud mutatni a világ egyik legszínvonalasabb tömegközlekedési üzeme :)

Látszat szerint itt két szóló busz várakozik a megállóban... pedig nem: a hátsó lökhárító helyén díszelgő matrica ugyanis "23 méteres túlhosszra" figyelmeztet.

München 2013-ban ugyanis bevezetett egy régi megoldást: a pótkocsis buszt. Az ilyesmi se térben, se időben nem újdonság: egyes svájci troliüzemek, például Luzern és Lausanne soha nem is dobták a gépi hajtás ősidejéből származó ötletet, kisebb városokban pedig egy ideje Németországban is használtak ilyeneket. És persze mielőtt valaki beírja kommentnek ;) régen nálunk is volt utánfutózás - busszal és trolival is.

A pótozás előnye ma is ugyanaz, mint régen: a csúcsidőszakban használt pótot máskor le lehet csatolni, a vontató pedig önmagában kevesebbet fogyaszt, mint egy csuklós, ami csúcson kívül is magával hordja az utánfutóját (legalábbis optimális esetben:). Ráadásul a 23 méteres szerelvény befogadóképessége nagyobb, mint egy csuklósé.

Mostanában mindenütt arról olvasni, hogy mi mindent nem jósoltak meg jól a Vissza a jövőbe trilógia alkotói - például a repülő autókat. Pedig azok már léteznek ma is, csak még csúcsforgalmon kívül, főleg éjszaka próbálgatják őket: ezt a repülő taxit például a Szabadság hídon kaptam el. Sajnos bemozdult a kép :(

Naumburg a dómjáról, esetleg egy J.S. Bach által specifikált orgonáról híres - na meg a mini villamosüzemről, amit az NDK többször is be akart zárni, majd amire a rendszerváltás után tényleg lakat került. Szerencsére nem ez lett a történet vége, így ma ismét minden nap jár tuja a városban - nem is akármilyen: itt a legfiatalabb jármű is negyven év körül van! Tizenvalahány év után végre eljutottam ide, további tizenvalahány hónappal később pedig sikerült a weboldalt is megírni hozzá :)

Naumburg (Saale): elektromos vadkecske
Egy megszüntethetetlen villamosüzem 2014 nyarán

Egy kicsit a vebfabrikológiába és ifatudományba is belekóstoltam a szövegben, ami jó sok német városnév felbukkanását jelenti, mert ugye kezdetben vala a LOWA werdaui üzeme, ahonnét Gothába vitték a villamosgyártást, hogy Werdauban megtervezhessék "az" IFA-t, amit aztán Ludwigsfeldébe vittek át :) Őrület lehetett az NDK tervgazdasága - szegény gothai vagongyárból is szellőző- és hűtőgépgyárat csináltak, pedig előtte ilyeneket, ilyeneket, na meg ilyeneket építettek ott..

Három évvel ezelőtt (jézusom, kimondani is rossz:) már írtam a Nikolaiviertelről, ami a keleti városvezetés ajándéka volt Berlin 750. születésnapjára: a részben a második világháborúban elpusztult, részben korábban lebontott óváros újraépítése, félig eredeti kinézetében, félig jelzés értékkel:

Múltkor késő este jártam itt, ideje volt végre napfénynél is megnézni! Igazából véletlenül jött a látogatás: a berlini villamosok 150. születésnapját ünneplő felvonulás végén futottam össze M.P.-vel, akivel gyakorlatilag csak külföldi villamosos rendezvényeken szoktam találkozni, annak ellenére, hogy tudtommal ő is budapesti. Ő mondta, hogy még nem járt itt, és megnézné, én meg vele tartottam.

Abban a pillanatban jött a fotófelhő, ahogy fotózni akartam volna :) A kép közepén a szép régi épület a XVI. századi, de mai formáját csak a XVIII. században elnyelő Kurfürstenhaus azaz Választófejedelem-ház: nevét brandenburgi János Zsigmondról kapta, aki élete végén ebbe a házba menekült, mert kísértetet vélt látni saját palotájában. Ahogy látható, a Spree felé néző épületek többsége panelház - az egykor itt álló épületek a háború után szinte mind eltűntek.

„Bundesarchiv Bild 183-E0407-0010-001, Berlin, Blick auf das Rote Rathaus“ von Bundesarchiv, Bild 183-E0407-0010-001 / CC-BY-SA 3.0. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 de über Wikimedia Commons

Ez az 1966-os kép ugyanarról a hídról készült, ahonnan az én előbbi képem, csak a fotós hozzám képest kb. 40 fokkal balrább nézett, emiatt a Kurfürstenhaus pont nem látszik. Szinte semmi se maradt a negyedből! Ha valakinek nincs kedve végigolvasni az előző írásomat, akkor a sztori valahogy így foglalható össze röviden: az óvárosba először a nemzetiszocialisták "bontottak bele"; el akarták tüntetni a rossz állapotú épületeket, hogy a helyükre hordják a város más részén a Germánia, a világ fővárosa projekt miatt lebontandó, jobb állapotú régi házakat. Természetesen csak a bontásig jutottak el, aztán jött a világháború... ami folytatta a "bontást". A maradék romokat a kelet-német vezetés vitette el, hogy 1970-re csak ennyi maradjon a területből - ebből a rettentő kevésből építették vissza a nyolcvanas években azt, amit ma láthatunk.

Ami eredetinek mondható, az a negyed nevét adó Szent Miklós-templom 1230-ból - de igazából ennek is csak a falai maradtak meg:

Rájöttem, hogy nem szeretem a Semmering-vasutat. Túl sűrűn vannak a túl vaskos oszlopok, túlságosan rá vannak nőve a bokrok a pályára... Persze tudom, igazából messzebb kéne menni a sínektől, még konkrétabban az autóutaktól, mert gyönyörű az egész, de a vonatok tényleg unalmasak újabban: teher alig jön, Railjet viszont túl sok is (bár újabban van belőlük kék is). És amikor a menetrend szerinti nosztalgia vonat jön, az is egy nem annyira érdekes mozdony által vontatódik, három különböző festésű kocsiból összeállítva - ellentétben azzal, amiben reménykedtünk. Bár legalább a személy 4020-as volt, nem Talent. Így mindenesetre nem a vonatok voltak a legfotogénebbek :)

A rövid CAF-ok már rég forgalomba álltak, mire sikerült végre az első hosszút is elkapnom, amikor hétfőről keddre virradó éjszaka a Szent Gellért térről a Szabadság hídra kanyarodó vágányt próbálgatták vele. Magán a hídon nem mentek át; vélhetően csak arra voltak kíváncsiak, hogyan viselkedik az 56 méter hosszú, kilenc szekcióból álló jószág az érdekes geometriájú ívben.

Ha csak ennyit enged az ember a képbe belőle, akkor nem is látni elsőre, hogy ez most nem a "megszokott" CAF, hanem a hosszabbik :)

Ha a rövid verzió felépítését a Bengálihoz, pontosabban a "két szoba + konyha" villamosokhoz hasonlítottam, akkor ez ugyanaz pepitában - azaz hosszabban. Valahogy így néz ki:

/A==|=A=|==|=A=|==|A=A|==|=A=|==A\
  oo     oo     oo     oo     oo

Persze a régi tujákkal ellentétben itt megfordult a futó és befüggesztett részek hosszának aránya. Régebben a kerekes részek voltak hosszúak, manapság általában a befüggesztett részek azok - az egymástól nagy távolságra eső futóművek miatt így oda kell figyelni arra, hogy a befüggesztett részek ne akadjanak fel egy-egy bukkanón. Ráadásul lejttörés és ív együttesen azt eredményezi, hogy a két szomszédos kocsirész  csavaró nyomatékot fejt ki egymásra, ezt is érdemes figyelni.

A Ferenc körút/József körút és az Üllői út kereszteződése évtizedek óta inkább átjáróház, mint városi tér, annak ellenére, hogy a kiszélesedő részét egy ideje Angyal István parknak hívják - és hogy bizonyos irányokban már a felszínen is át lehet kelni, nem kell lemenni az aluljáróba.

Forrás: NZA gyűjteménye

Persze igazából soha nem is volt itt tér, a fentebbi kép bal szélén álló házak csak az 1956-os harcok után tűntek el a városképből. A biztonság kedvéért rögzítsük, mit is látunk a fentebbi képen: szemből az Üllői úton érkezik villamos a Kálvin tér felől, a Nagykörút a kép alsó élével párhuzamosan halad. Jobb szélen a Valéria kávéház látható - ez az épület ma is megvan, de - ugyancsak a harcok miatt - egyszerűsített homlokzattal. Több évtizeddel később majdnem ebből a nézőpontból fotózott Durkó Károly is, akinek felvételeit Rizmayer Katalin juttatta el hozzám:

A fotó valószínűsíthetően 1960. május 17-én készült, amikor a 6-oson közlekedő, két pótkocsit vontató 2800-as motorkocsi ütközött egy 52-asként közlekedő UV-val (a leírásért köszönet Sujbert Lászlónak). A háttérben az egykor itt állt házak eltűntek; az ideiglenesen felhúzott kerítésnél újságos működik, de érdemes megcsodálni a Fővárosi Villamosvasút segélykocsiját, illetve a hátul látható buszt is. A villamosbarátok ezen felül az áramszedőket nézve észrevehetik azt is, hogy az UV motorkocsik az utolsó évtizedekben megszokotthoz képest fordítva vannak szerelvénybe sorozva.

A következő kép egy évvel későbbi: már egész felismerhető rajta a Lottóház. Jól megfigyelhetők a jellegzetes nagykörúti ostorlámpák is, melyek a Nagykörút 1956 utáni revitalizációjának részét képezték. Ami a közekedésbarátot érdekelheti, az az Ikarus 66-os típusú "faros", mely csak néhány évig állt szolgálatban a Fővárosi Autóbuszüzemnél. Ez a kép talán hétvégén készülhetett, annyira üresek a járdák, no meg a 12-es busz..!

És még mindig 1961-ben járunk: a Lottóház befejezéséhez közeledik, a kerítés a múlté, a kockakövet pedig  újrarakják. Az ostorlámpát áthelyezték, hogy kanyarodósávot létesítsenek az Üllőiről a Petőfi híd felé, de közlekedési lámpákat is kiszúrhatunk a képen - bár a forgalmat még vélhetően nem az irányítja, hanem a sínek szögletében álló rendőr. A bal alsó sarokban látható Moszkvics pontos típusát majd valaki kommentben megfejti, nekem az akkori sorozatok kicsit egyformák voltak :)

A szétlőtt nagykörúti házak felújításán, és az ostorlámpákon túl Gagarin Budapestre hívása is az '56 utáni konszolidáció része volt. A családi történelemkönyvben erről csak annyi maradt meg, hogy nagybátyámat majdnem elütötte az első űrhajóst szállító konvoj, mert rosszkor akart átfutni a parádé okozta torlódáson. Ma már azt is tudom, hogy Gagarin 1961. augusztus 19-én érkezett, mert ez a felvétel akkor készült: Ferihegy felől jött, és a Nagykörúton a Blaha felé ment tovább, emberek tömege alkotta sorfalak közt. A kereszteződésben ekkor már működött a lámpa is, amit még nem automata, hanem ember irányított a képen látható fülkéből. Persze a jeles vendégnek nem kellett a zöldre várakoznia.

És ez a fotó már közel tíz évvel később, 1971 elején készült, amikor nekiláttak a ma is meglevő aluljáró építésének. Ekkor még a Nagyvárad tér és a János kórház közt járt a 63-as villamos, amit egy évvel később a Madách térre tereltek. Amint az látható, a villamosforgalmat igyekeztek fenntartani:

Még nyáron egy reggel úgy hozta a sors, hogy a Délinél voltam, és Kelenföldön lett volna dolgom. Mivel épp indult az immár szokásosnak mondható hétvégi Nohabos vonat, úgy döntöttem, S-Bahnként fogom használni az alapvetően nem erre kitalált gyorsvonatot:

Persze a történethez tartozik az is, hogy eleve Kelenföldről indultam, és csak azért mentem fel a Fővám téri vágánybeszakadás miatt terelt útvonalon a Széll Kálmán térre járó villamossal a Délihez, hogy ezzel a vonattal jöhessek vissza ;) Ennyit igazán megért a reggeli kihagyása! Ráadásul a peron túloldalán a retró festésű Csörgő állt, amit nyár elején nem tudtunk elkapni a Balatonnál, mert valószínűleg elromlott, és másikat küldtek helyette.

Ekkor még azt hittem, hogy ez az augusztus is fotós túra nélkül fog eltelni (végül nem így lett), logikusnak tűnt, hogy legalább idáig eljöjjek egy fénykép erejéig. És ha már itt voltam, párszáz forintot megért, hogy kicsit menet közben is meghallgassam a mozdony hangját!

Így hétvégén talán elfér egy csendes, képek és videók nélküli bejegyzés a sorban... Elgondolkoztam azon, hogy miért van bennem egyfajta kényszer, hogy az úti élményeimet blogbejegyzésekbe és weboldalakba faragjam. Biztos nem azért, hogy hencegjek velük, mert az úticélpontjaim se nem különösebben egzotikusak, se nem elérhetetlenek. Inkább arról van szó, hogy jól esik, ha valakinek sikerül valami újat mutatnom, és azt is szeretem, amikor valaki elmeséli egy-egy élményét egy adott hely vagy esemény kapcsán, kommentben. És van egy fura másik ok: mert úgy tűnik, így lesz teljes az utazás számomra!

Tavaly nyáron két-két napot töltöttem Kölnben és Berlinben; nagyon vártam ezeket a hétvégéket, mert rég jártam ezeken a helyeken. Megterveztem, mikor hova megyek, mikor mit süt jól a nap - majd csomószor másfele indultam, mint amit eredetileg gondoltam, a nap meg nem is sütött, mert beborult az ég :) Aztán hazajöttem, és úgy éreztem, elmaradt a katarzis. Mintha nem is jártam volna sehol; hiányzott belőlem annak az érzete, hogy kicsit több lettem, mint előtte. Nem másoknál, hanem korábbi magamnál - nekem az utazás ugyanis ezt jelenti: minden új hely, minden új sarok, minden új templomtorony vagy várfal kicsit hozzátesz a privát élménygyűjteményemhez, és ez jól jön a dolgos hétköznapokban. Most viszont szinte semmim nem volt, csak a gyaloglástól feltört sarkam, meg egy rakat képem és videóm.

Aztán hetekkel, hónapokkal később elkezdtem a képeket feldolgozni, a pár tíz másodperces felvételekből videókat csinálni, és előjöttek a megélt dolgok: a hangok, a színek, de még a szagok is. Mert igazából természetesen beittam magamba az élményeket, de olyan rövid idő alatt, hogy nem tudtam feldolgozni magamban, így "nyersek" maradtak. Amikor viszont létrejött egy-egy új bejegyzés, akkor megint ott voltam a nürnbergi hóhérok hídján, a kölni városháza pincéjéből nyíló római csatornában, a rothenburgi városfalon, elsétált előttem az utolsó berlini városi mackó, rám alkonyodott Würzburgban, és ott lengtem a Wupper fölött a függővasúttal... És múlt hétvégén, tényleg rengeteg kölni bejegyzés után a kapcsolódó tömegközlekedési beszámoló megírásával végre véget ért az a 14 hónappal ezelőtti 46 óra is, amit a világ legszebb dómja közelében töltöttem*. Olyan érzés, mintha 14 hónapig lettem volna ott :)

* bár azért eme 46 óra alatt kimentem a wuppertali villamosmúzeumba, plusz függővasutaztam, plusz kicsit Düsseldorfoztam is