HamPLÓ

Van ez az újkori majomság, pardon, "vicces" népszokás, hogy a szerelmespárok lakatot tesznek hidak korlátjára, hogy izé... nos, igazából nem értem, miért, mindenesetre feltehetően a lakatokat árusító boltok, illetve a gravírozók örömére teszik, és ez a fontos, nem?

Ahogy az a felütésből sejthető, nekem ez a szokás nem igazán jön be, teljesen mindegy, hogy Párizsban vagy Kölnben csinálják. Viszont a budapesti Lánchídon ennél is tovább feszítették a húrt: mivel itt nincs olyan rács, amire egyszerűen rá lehetne kattintani a lakatokat, mindenféle más zugokra erőltetik rá azokat. Például egy letört korlátdarabra húzzák rá, hogy az még jobban elálljon a rendes pozíciójától.

Az persze jogos kérdés, hogy miért is vannak egy páratlan műemléken akkora lyukak, hogy átfér rajtuk egy lakat szára :-/

Azért nem mindenki feszegeti a járda korlátját, hiszen vannak egyéb lehetőségek is, például a díszkivilágítás lámpájának védőrácsa a Duna fölött...

A nosztalgia közlekedés nehéz ügy: egy tizenpár méteres busz vagy egy villamos motorkocsi talpraállításában, megfelelő állapotban tartásában is rengeteg munka van. A metró pedig különösen nehéz műfaj: néha még az új járművek se ugorják meg a lécet, mit csináljon akkor egy 60 méter hosszú, 80-90 éves jószág, amit egy teljesen más világban építettek? Mit, mit: hát közlekedjen! :)

Berlinben néhány éve már sikerült elkapnom egy metrós nosztalgiamenetet, de az keskenyprofilú volt - 2015. június 27-28-án aztán végre egy széleset is be tudtam cserkészni. Közlekedésének apropója a berlini közúti vasút (lóvasút, később villamos) elindulásának százötvenedik évfordulója volt: a nosztalgia metró az Alexanderplatzról elvitte az embert Lichtenbergig, ahonnét nosztalgia villamossal lehetett továbbmenni az ünnepségnek helyet adó kocsiszínig.

A berlini közlekedési vállalat az 1920-as években kezdte el kiépíteni a korábbiaknál szélesebb (=nagyobb befogadóképességű) járművekhez tervezett metróvonalait. Eleinte a rendelkezésre álló keskenyebb szerelvények közlekedtek ezeken, szélesítő toldalékkal (tréfásan: "virágtartókkal") ellátva - amíg el nem készült a B I-es sorozat:

Az 1924 és 27 közt gyártott típust meglehetősen egyedi homlokfallal látták el: a kerek "szemek" miatt a köznyelv alagútbaglyoknak hívta őket.

A második sorozat (B II) 1927 és 29 közt már kevésbé extravagáns arculattal készült - és erősebb motorokkal. Ilyen kocsikból állt a mi nosztalgiaszerelvényünk is.

Csak az érdekesség kedvéért: a sorban következő C típust az imént látott B-kkel párhuzamosan kezdték el gyártani, 1926-ban. Amíg a B a keskenyprofilú A-tól elsősorban szélességében tért el (persze azért másban is), a C-kocsik hosszabbak is lettek: 13,5 helyett 18 méteresek. És most következzék egy kis kitérő, hogy miért írtam le ezt, ha egyszer B II-essel utaztam:

Az oldalaimon gyakran felbukkannak a Deutsche Bahn nagysebességű vonatai, a fehér alapon piros csíkos ICE-k: az extra hosszúnak tűnő, kétmozdonyos ICE 1, a tulajdonképpen kettévágott ICE 1-esnek megfelelő ICE 2, a 300+ km/h-ra épített ICE 3-as, és az ívbe bedőlő ICE T. És akkor most nézzük meg ezt a képet, amit a berlini Ostbahnhofon készítettem!

Mondjuk elsőre lehet, hogy feltűnőbb, hogy nem a német, hanem a dán vasút logója van a vonat elején, de ez még nem feltétlenül különlegesség, hisz a hollandoknak is van ICE 3-asa, és az osztrákoknak is van ICE T-je. Én inkább arra gondoltam, hogy nincs áramszedője - ez ugyanis a dízel-elektromos ICE TD sorozat tagja:

A 605-ös sorozatot nem villamosított pályákon tervezték járatni. Ezeken túl nagy sebesség nem lehetséges, így a típust "csak" 200 km/h-ra méretezték; lényeges volt viszont, hogy a kocsiszekrény ívekben bedöntésével javítsák a futáskomfortot. Az ICE T is tudja ezt, de a TD-be más megoldást építettek - bár kívülről ez természetesen nem látszik:

Mivel már megint hosszabb ideje nem tudtam semmilyen repülős rendezvényre eljutni (igazán nem trollkodásból írom, de a Red Bull Air Race nekem már nem az), visszanyúltam pár régebbi budaörsi képhez. Persze a tulajdonképpen repülőnapról akkor is lemaradtam: fogalmam sincs, milyen program volt, mert amikor az zajlott, én még a Villamosnapot fotóztam-videóztam ezerrel (... és félrekonfigurált kamerával); viszont középkéső délután ki tudtam ugrani, hogy halljak egy kis csillagmotor-kelepelést, és szippantsak egy kis repbenzin-szagot. Az, hogy a reptér - kis túlzással - tele volt MiG-21-esekkel, kellemes bónusz volt :)

Legendák a levegőben, 2013
A repülőnap, aminek gyakorlatilag a végére értem oda...

Tavalyi berlini sétáim kapcsán mutattam ezt a képet, az előtérben egyre magasabbra emelkedő vasbeton falakkal, háttérben pedig a jól ismert kelet-berlini tévétoronnyal:

Akkor azzal viccelődtem, hogy a beállítás hamarosan megismételhetetlen lesz, hisz a kupola el fogja takarni a tévétornyot. És persze tíz hónappal később tényleg ez a helyzet:

Persze egy vasbeton szerkezet zsaluzása meglehetősen gyorsan szokott zajlani, így inkább arról szeretnék írni, hogy mit is látunk pontosan a képeken.

Nos, ez itt a porosz királyok, később pedig a német császárok székhelyének, a Berlini Városi Kastélynak (Berliner Stadtschloss) az újraépítése. A végső formájában a XVIII. századra elkészült épületen a rákövetkező időszakokban csak kisebb változtatásokat eszközöltek, és bár alaposan megsérült a második világháborúban, konszenzus van arról, hogy az állapota miatt biztosan nem kellett volna lebontani. Mi több, az újjáalakult berlini szenátus tervbe is vette felújítását, el is kezdődtek a megőrző munkálatok, de az ország - és a város - két részre szakadása után ezekből nem lett semmi; az épületet kiürítették, bekerítették, majd 1950 szeptemberében Walter Ulbricht elrendelte teljes lebontását. Nem aprózták el: a robbantásokkal megtámogatott munkát 1951 márciusára be is fejezték; helyére felvonulási terület került, dísztribünnel.

„Bundesarchiv Bild 183-1986-0424-304, Berlin, Palast der Republik“ von Bundesarchiv, Bild 183-1986-0424-304 / Junge, Peter Heinz / CC-BY-SA. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 de über Wikimedia Commons

A jókora terület aztán a hetvenes években beépítették: hátsó részére került a Köztársaság Palotája (a nép nyelvén inkább "Erich (Honecker) lámpaboltja", esetleg "Volvográd" - az elvtársak szerették a svéd autókat), elöl pedig egy parkoló díszelgett. A rendszerváltás után persze már nem volt szükség a szocialista rendezvényközpontra, és amikor kiderült, mennyibe kerülne az azbesztszennyezést elhárítani, inkább lebontották. A helyét egy időre bezöldítették, de természetesen azonnal elindult a vita, hogy mi kerüljön oda. 

„Stadtschloss Berlin after restoration 3D mapping“ von Khalilov - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC-BY-SA 4.0 über Wikimedia Commons

A kérdés korántsem volt egyértelmű, mert a császári palota a német történelemnek egy nem feltétlenül pozitív időszakát idézte volna sokak szerint. Persze voltak, akik egy az egyben a régi palotát akarták visszakapni, mások viszont inkább valami újat, modernet, közösségit szerettek volna. Végül tulajdonképp mindkét oldal győzött: a Humboldt-testvérek - Wilhelm és Alexander - után elnevezett, múzeumként és kulturális rendezvényhelyszínként funkcionáló új épület a palota méreteivel fog elkészülni, és négyből három oldala meg fog egyezni az eredetivel!

Az eredeti kinézetet támogatók egy minta-homlokzatot is felállítottak, hogy további pénzügyi támogatókat szerezzenek - ők ugyanis nem csak úgy "a köz" pénzéből szeretnének hagyományőrzők lenni, hanem 80 millióval maguk is hozzá akarnak járulni az építési költségekhez. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne újságcikkekkel, pláne blogkommentekkel "harcolni" valamiért, aztán fizesse ki valaki más, nem? Hiába, nem tudnak semmit a németek! :-/ Mindenesetre az építtető - a német állam - már bele is számította a finanszírozásba a felajánlásokból érkező összeget.

„Le projet Humboldt-Forum (Berlin) (6087765939)“ von Jean-Pierre Dalbéra from Paris, France - Le projet Humboldt-Forum (Berlin) Uploaded by russavia. Lizenziert unter CC BY 2.0 über Wikimedia Commons

A most még csupasz tömb így fog kinézni 2019-re. Ugyanúgy nem látszik kívülről a vasbetonból semmi, mint a Várbazárnál vagy a Közraktárnál. Számos helyen folytak-folynak ilyen építkezések Németországban, a leglátványosabb példákat Drezdában látni. Összehasonlításként itt egy kép az eredetiről, a XX. század első feléből:

A közelmúltban bemutattam a "vasgyári gyarmatot", illetve az ott (néha) járó nullás villamost, de azt is el kell mondanom, hogy legutóbb alapvetően nem ezek miatt mentem Miskolcra, hanem a klasszikus "gömbölyű" DÜWAG-ok magyarországi képviselőjétől, az E1-estől elbúcsúzni:

A bécsi hattengelyeseket csak rövid ideig akarta használni a közlekedési vállalat, aztán valahogy tizenkét év lett belőle. Eredetileg a Bengálik eltűnését akarták meggyorsítani, tűzoltásként, amíg alacsonypadlósokat tudnak venni, ezért tartották meg a "mócártkuglik" eredeti festését is - ha tudták volna, hogy egy évtizednél is tovább maradnak, valószínűleg flottaszínt kaptak volna. Mivel az 1-es vonal nyugati végén akkoriban már - és még - nem volt hurokvágány, ezek meg egyirányú kocsik, csak a 2-esen közlekedtek, így legtöbbször messziről lehetett látni, hogy vasgyári villamos jön-e, vagy sem :)

Akárhogy is számolom, előtte legutóbb 2005-ben jártam Münchenben, úgyhogy 2014 nyarán már nagyon ideje volt újrázni. Rövid időn belül két látogatást is sikerült összehoznom: egy átutazósat hétköznap délután, hogy lássam a csak munkanapokon közlekedő P-Zugokat, és egy hétvégit, hogy múzeumozhassak, hídról vonatokat fotózhassak - na meg városnézzek. De azért persze némi villamos is befért mindemellé :)

München villamosai
Maximális forgalom, minimális csikorgás

Nem volt kedvem a hatszázezredik villamosos oldalt/blogbejegyzést megcsinálni, ezért inkább leültem a zeneszerkesztő elé - és mivel túl erősre volt állítva a klíma, asszem szintetizátorokgyulladást kaptam :O Tudom, ez nagyon rossz volt, de ez van, ha az ember alvás helyett a gép előtt felejti magát ;)

(Azért nem kell megijedni (vagy pont hogy meg kell, ki hogy viszonyul a témához), nemsokára lesz villamosos oldal is, csak ez most jobban szórakoztatott.)

Mostanra már annyira feltúrták a Széll Kálmán teret, hogy szinte múltidézésként hatnak ezek a képek, melyeken még megvan a metróépület mellett rogyadozó terasz, és még épp csak bontják a régi gyalogos felüljárót...

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy meglátok egy épületet, és nem hiszem el, hogy tényleg azt látom, amit, de 2005 májusában pont ezt éreztem - annyira lenyűgözött a látvány, hogy az eredetileg fotózni szándékozott vonat helyett inkább az épületet tettem a kép középpontjába:

Ez itt a (nyugat-)berlini Nemzetközi Kongresszusi Központ - német (és angol) rövidítésével az ICC -, a világ egyik legnagyobb rendezvényháza, a vasút és a berlini vásárváros (Messe) közé ékelődve a maga 320 méteres hosszúságával, 80 méteres szélességével, és 40 méteres magasságával - na meg alumínium borításával. Első pillantásra azt gondoltam, hogy viszonylag friss épületről lehet szó, aztán kiderült, hogy 1975 és 79 közt épült - ott helyben egyébként az jutott eszembe, hogy valószínűleg ugyanaz tervezte, aki a birodalmi csillagrombolókat :)

Idén nyáron végre rászántam magam, hogy közelről is megnézzem. Így se mindennapi látvány: a rácsos szerkezet a tetőt tartja (a "kifordított építészet" sokkal szebb példájaként, mint mondjuk a Pompidou Központ), a hengerek pedig egyrészt pillérként, másrészt lépcsőházként funkcionálnak.

Az épületben 80 különböző méretű terem van (a legnagyobb 5000 fős), és a képen látható háromszintes híd köti össze a Berlini Vásár "történelmi" területével.

„ICC Berlin Meeting (4971983044)“ von Udo from Berlin, Deutschland - ./meeting Uploaded by indeedous. Lizenziert unter CC BY 2.0 über Wikimedia Commons

Belülről a képek alapján másképp posztmodern, mint kívülről - de sajnos erről lemaradtam, mert tavaly bezárták. Viszont az internet szerencsére most is a segítségünkre siet: