Évekkel ezelőtt egyszer nosztalgiáztam egy sort a nyolcvanas évek kapcsán arról, amikor nagy, befutott nevek másféle zenét játszottak, mint amivel híresek lettek. Most itt a folytatás, immár évtizedhez nem kötve! Tudom, hogy a zenei bejegyzéseim nem olyan népszerűek, mint a vonatosak vagy villamososak, de azért remélem, hogy van, aki végigolvassa-hallgatja ezeket is :)

A Slow Dancinget a nyolcvanas évek közepén édesanyám valamelyik házibulis "mixtape"-jéről hallottam számtalan alkalommal; nemrég aztán megkerestem, ki játssza. Azt gondoltam, hogy valami sima arcú, feltúrt hajú, válltöméses zsúrpubi, és a klip alapján úgy tűnt, eltaláltam. Csak van egy kis gond: ez a csábosan alulról felfelé néző gyerek Lindsey Buckingham, a Fleetwood Mac énekes-gitárosa (akit egyébként nemrég rúgtak ki a bandából). Persze nem a Peter Greenes, bluesrockos korszakban játszott az együttesben, hanem akkor, amikor elmentek a pop felé, de így is meglepődtem, hogy ezek szerint a konkrét diszkó sem állt távol tőle. Hozzáteszem, hogy azért tisztességes iparosmunka a szám, a bevezető basszusmenet pedig szinte zseniális, úgyhogy nem tudom utálni :)

Alice Cooper a fenti számban viccből ment át diszkóba, és szerintem jól tette. Azt mondják, hogy a dalt tartalmazó Welcome 2 My Nightmare nem sikerült olyan jól, mint az eredeti Welcome to My Nightmare, de szerintem ritka szórakoztató lemez, főleg azért, mert teljesen elengedték magukat a zenészek, és nem csak egy nyomasztó konceptalbumot raktak össze arról, amit a cím sugall.

A négy nagy thrash együttes egyike, az Anthrax sokszor elment más műfajok felé, például már akkor keverték a rapet a metállal, amikor ez még nem volt szokás, most mégis ezt a szörfgitár feldolgozást választottam ki a bejegyzésbe, mert nem egy tipikus metál nóta.

A kilencvenes években számtalan rock- és metál együttes megpróbálkozott a hip-hop és a metál/rock keverésével, de az azért meglepő volt, amikor ICE-T (aki kivételesen nem egy nagysebességű német motorvonat) egyszer csak metálbandát alapított. A Bodycount in the House az egyik állandó pogózós nóta volt a kilencvenes évek első felében a Totalcar 2 klubban, én meg el nem tudom mondani, mennyire utáltam. Rapes pózőrködés, csak gitárral, gondoltam, majd elmúlik. Ehhez képest ICE-T nem csak pózolt, hanem komolyan szerette a rockzenét, mert ez a Jimi Hendrix-feldolgozás (ami egyébként már "eredetileg" is feldolgozás volt) például elég jól sikerült. Persze a gitáros nem egy Hendrix, de megvan a hangulata, és Jegestea úr szerencsére kicsit se rappelt bele (ellentétben ezzel a Black Sabbath számmal).

És hogy nem csak divatos dolgokat játszott a Body Counttal, arra bizonyíték ez a Slayer feldolgozás. A thrash műfajában persze hatalmas klasszikus ez, de mégis fura egy rapper által előadva látni...

A másik irányba - már hogy rockból dizsibe - átmenet egyik legborzasztóbb példája a Scorpions fentebb látható-hallható száma. Pedig nem rappelnek benne, csak egyszerűen tingli-tangli musicot csináltak egy olyan témából, amiből kihallatszódik, hogy akár hard rock klasszikus is lehetett volna. És akkor talán a klip is megbocsátható lett volna :) Mindig elfelejtem, hogy zenei szempontból micsoda őrültek háza volt a kilencvenes évek, szinte nem volt együttes, amelyik nem tévedt le a saját útjáról...

A Cream White roomja az egyik kedvenc számom, így máig nem tudtam eldönteni, hogy a Helloween feldolgozásáról mit gondolok. Ha az eredeti nem lenne ezerszer jobb, lehet, hogy tetszene...

Az eredeti Helloween jobbik felének Pet Shop Boys-feldolgozását viszont találónak érzem, hiszen ez már eredetileg is egy gallopozós metál dal volt, csak elfelejtették felvenni a gitárokat :)

Rendben, ez a dal talán nem akkora stílusváltás, mint a többi, mégis furcsa volt a klasszikus Pokolgép hattyúdalának CD változatán (a lemezről és kaziról hiányzott) ezt az instrumentálist meghallani.

Hasonlóan meglepett a blogban már többször szereplő szlovák poénpunkok, a Horkýže Slíže kvázi-instrumentálisa (mert a végén mégis énekelnek benne). És ez a szám a lemezen rögtön a panelcsaládos marháskodás után jön, az album lezárásaként. Valaki meg tudná fejteni nekem, hogy ez egy Manowar paródia, átdolgozás, vagy mi?

És a bejegyzést egy Thin Lizzy nótával zárnám. Ez se az, amit megszoktunk tőlük, de Phil Lynott így ünnepelte meg lányának születését. Érdekes a háttérvokálban Gary Moore-t hallani, és persze a gitárokat is ő játszotta fel (a szájharmonikát pedig Huey Lewis).

Nektek vannak olyan élményeitek, hogy kivettétek a kazettát a magnóból megnézni, hogy tényleg jól halljátok-e, vagy csak valaki rávett az eredeti műsorra? :)