HamPLÓ

2013/14 arról szólt, hogy felfedeztem magamnak a Hammond orgonát (sajnos nem élőben, a szobám sarkában, pedig az lenne az igazi:), 2015 pedig - legalábbis egyelőre - arról, hogy elkezdtek érdekelni a szintetizátorok. Persze jó kérdés, hogy mit is értünk pontosan szintetizátor alatt. Gyerekkoromban minden billentyűs elektronikus hangszer annak számított, ami többet tudott, mint egy zongora, vagy egy elektromos orgona - pedig a szintetizátorok egy része orgonahangon is meg tud szólalni, a villanyorgonák egy része meg tulajdonképpen egyszerű szintetizátornak tekinthető...

A múltkori, atomrobbantások fényében hawaiizó bejegyzést a Tornados Telstar című számával fejeztem be, és hirtelen elkezdett érdekelni, mit is hallunk, milyen hangszer adja ki azt a furcsa, kicsit idegesítő sípolást. Nos, egy Clavioline nevű kütyü:

... ami abban a számban egész jól szól ahhoz képest, ahogy ezen a videón ;) Alapvetően egy elektroncsöves oszcillátorról van szó, melynek kimenő jelét össze-vissza manipulálva különböző fülsértési fokú hápogások voltak megszólaltathatók a billentyűzet segítségével. Az erősítő és hangszóró külön dobozban foglalt helyet, de ahhoz képest, hogy 1947-ben találták ki, tulajdonképpen egész ügyes szerkezet volt - ennek megfelelően több cég is gyártotta, és sokan használták; többek közt egy ilyet hallunk Del Shanon Runaway című számának szólójában is.

De messze nem ez volt az első elektronikus billentyűs hangszer - ráadásul eleve nem mindegyik próbált meglevő hangszerekre hasonlítani: az 1920-as/30-as évek fordulóján kifejlesztett Trautoniumot például egy fémlaphoz hozzáfogott vezetékkel lehetett megszólaltatni. A kezdetben egyszerű csöves készülékből később félvezetős, igen komoly hangszer lett - ami legalább annyira "ufó kinézetű" maradt, mint az eredeti, és amit többek közt a filmesek is imádtak: ezzel készültek például a Hitchcock-féle Madarak horrorisztikus hangjai. Akit bővebben érdekel a nem kicsit egzotikus hangszer működése, itt olvashat utána.

Az 1928-as Ondes Martenot eredetileg egy gyűrű vezeték mentén jobbra-balra csúsztatgatásával volt megszólaltatható, később azonban zongora jellegű billentyűzetet is kapott. Érdekes, hogy a billentyűk/gyűrű csak a hang magasságát szabályozzák, megszólaltatásuk bal kézzel történik, egy... izébigyót (esetleg nemtudommit) nyomogatva. Még érdekesebb, hogy a billentyűzetet oldalra mozgatva vibratót kapunk. A fura jószágot a nyolcvanas évekig gyártották - pontosabban más néven még most is készítik. Érdemes megfigyelni, hogy a Clavioline-hez hasonlóan ez is francia találmány, és nem az utolsó a sorban - ha Amerikában születik, talán ma is alapvető hangszer lenne a popzenében :)

Figyelem! Ez a bejegyzés se politikai, se haditechnikai, se atomfizikai szempontból nem akar többet mondani, mint ami a Youtube-on és a magyar Wikipedián is fent van. Ítélkezni pedig végképp nem akar, csak a közelmúlt történetének egy talán nem annyira ismert fejezetét szeretné felidézni - az esetlegesen kirívó kommentek moderálása is ennek megfelelően fog történni. Kiegészítéseket ellenben szívesen fogadok, mert a fent említett forrásokból származó tudást nem feltétlenül tartom teljesnek...

Szépséges fények a tenger fölött; Honolulu, 1962 júliusában. Szinte hallom, ahogy valami szirupos Elvis-dal szól a lemezjátszóból, miközben az ég így néz ki:

"Starfish Prime aurora from Honolulu 1". Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A fénnyel a képen csak annyi baj van, hogy nem egy naplemente közbeni vihart ábrázol, vagy valami természeti jelenséget, hanem egy hidrogénbomba (kicsit komolyabban fogalmazva: termonukleáris fegyver) robbanásának hatását. Maga a detonáció valahol itt történt - a térképen látható, hogy Hawaii kicsit arrébb van - úgy 1400 kilométerrel -, mégis ellátszott odáig!

Balra: a robbanás fényei más nézőpontból. Forrás: "Starfish5" by Original uploader was Photocopier at en.wikipedia - Transferred from en.wikipedia; transferred to Commons by User:Kurpfalzbilder.de using CommonsHelper. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A hatvanas évek elején (újra) teljes mosolyszünet állt be a Szovjetunió és az USA közt: néhány év kihagyás után mindkét oldal nekilátott az addig felfüggesztett nukleáris kísérletek folytatásának. Folytatni akarták őket, mert a korábbi kísérletek után rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, és persze azért, hogy túlszárnyalják a másik oldal vélt vagy valós képességeit. Ennek a folyamatnak részét képezték magaslégköri, az űr határához egyre közelibb robbantások is.

A szovjetek csak szárazföld fölött tudtak próbálkozni, és hogy elkerüljék a népesség atomvillanás általi megvakítását (ez nem csak honvédségi szivatás volt, hanem reális veszély is), nappal - az USA viszont a Csendes-óceán fölött tesztelt, esti sötétségben. A Gömbakvárium-hadművelet (elnézést kérek, ha valaki a téma súlyához képest komolytalannak érzi a bejegyzés hangnemét, de vagy véresen komolyan, mélyen sokkolva írok róla, vagy így) több robbantást irányzott elő, különböző magasságokban.

A lakosságot felkészítették a kísérletek mellékhatásaira, de ez egyesekben valamiért úgy csapódott le, hogy "szép lesz az ég, érdemes megnézni". Szabályos atomvillanásnéző bulikat szerveztek a beharangozott estékre, és csalódottak voltak, amikor egyik-másik kísérlet elmaradt, például mert a rakétát szem elől tévesztették, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Kékkopoltyús naphal"), vagy mert a rakéta menet közben meghibásodott, és inkább bekapcsolták az önmegsemmisítőt ("Tengeri csillag").

"Starfish Prime Phenomena" by Defense Atomic Agency - Screengrab from Defense Atomic Agency Supprt Film: Starfish Prime. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

A második próbálkozás megismétlése (Starfish Prime - kicsit úgy hangzik, mintha a Transformers sorozat egyik szereplőjének neve lenne, de a "prime" itt az ismétlést jelezte) végre siker volt: az 1,4 megatonna pusztítóerejű szerkezet sikeresen feljutott 1100 kilométer magasba, majd a leszálló ágban 400 kilométer magasan az emberiség történetének legnagyobb fényjátékát indította el. A fentebbi képen - ha jól értelmezem - a robbanás tűzgömbjét, pontosabban "tűztóruszát" látjuk. Az igazán érdekes jelenség viszont nem ez volt, hanem hogy a robbanás által kiszórt béta-részecskék a Föld mágneses erővonalai mentén sarki fényeket hoztak létre:

Előző este ugyan Metallica koncerten voltam, az aznapi hőmérséklet pedig úgy 35 fok körül járt, miközben ez már a második meglátogatatott múzeumom volt, de én azért igyekeztem minél többet befogadni a Deutsche Bahn nürnbergi múzeumának látnivalóiból. Nem egy kimondott kézből fotózós hely, viszont a kiállított tárgyak igencsak érdekesek - igaz, az ember gyakran úgy érzi, hogy a MÁV nem a mai német vasúttól van lemaradva, hanem a 70 évvel ezelőttitől...

DB Museum, Nürnberg
A "Lajosvasúttól" az ICE 3-ig...

Régebben nem számított ritkaságnak, ha egy hidat közösen használtak autók és vonatok: a közelmúltig volt ilyen Tiszaugnál, Bajánál, de jól emlékszem a dunaföldvári hídon is a sínekre. És persze ott volt a Hajógyári-sziget K-hídja, melyen ugyan csak tehervonatok jártak, de technikailag mégis ugyanilyennek számított.

Ma már a kiskörei átkelő az egyetlen így üzemelő híd itthon - legalábbis hirtelen nem jutott eszembe másik; tessék szólni, ha mégis van! Nem egy új darab, ráadásul elég szerencsétlen történetű: nem csak a második világháborúban, hanem már az elsőt követően is felrobbantották! Ennek ellenére a mederhíd két szélső nyílása nagyrészt még mindig az 1906-ban elkészült inkarnáció maradványaiból áll, és naponta így is átcsattog rajta párszor egy-egy Bzmot.

Az egyetlen nyomon járható hídon a közúti forgalmat is sorompó-fénysorompó szabályozza, de a vonat áthaladása előtt a "bakter" (nem tudom, mi a pontos megnevezése, biztos nem csak simán sorompóőr) is átbiciklizett oda-vissza az ártéri nyílásokkal együtt kimondottan hosszú hídon. Kisgyerekként biztos imádtam volna ezt a procedúrát, de persze most is izgalmasnak találtam!

A Kál-Kápolna - Kisújszállás vicinális egy nem túl nagy forgalmú mellékvonal, de azért a 20 km/h-s áthaladásnál  jobbat érdemelne. Gondolom, előbb-utóbb szükség lesz az átkelő újjáépítésére - kíváncsi vagyok, ez hogy fog történni: a mérete miatt nem két fillér lenne dupla szélésségűre cserélésére! Igazából ez a bejegyzés tele van kérdőjelekkel, és főleg azért írtam meg, hogy hátha valaki olvassa, és felvilágosít, mit lehet tudni a témáról. Addig is: aki arra jár, ne hagyja ki ezt a "2 in 1" jellegű hidat, hiszen ki tudja, meddig lesz még meg ebben a formában!

Cseppet se lepődnék meg, ha mondjuk a Váci úton egyszer csak meglátnék egy ilyen épületet - kifejezetten érdekesnek is találnám az átlaghoz képest:

"Express Building Manchester" by Stephen Richards - http://www.geograph.org.uk/photo/2817384. Licensed under CC BY-SA 2.5 via Wikimedia Commons.

A dologban csak annyi a turpisság, hogy ez az épület 1939-ben épült Manchesterben. Most már teljesen biztos, hogy a Doktor gyakran jár Angliában, és néha beavatkozik a történelembe :)

Még februárban lelkesedtem egy sort a díszkivilágított diósgyőri várról, de el kell mondjam, hogy az oda vezető utca is irtó jól nézett ki az éjszakában!

Mivel kicsit se értek a fákhoz, csak olvasmányélmény alapján tudhatom, hogy ezek itt vadgesztenyék - az egész fasor védettséget élvez.

A fény és árnyék váltakozása uralta a látképet, pont, ahogy szeretem: ami ki volt világítva, az valósággal kiugrott a környezetéből...

... ez a klassz kis ház viszont annyira sötétben volt, hogy olyan hosszan kellett exponálnom, hogy a háttérben a csillagok bemozdultak :)

A múltkor láttuk, hogyan nőttek sínek a Hengermalom és a Szerémi út közepére, most megnézhetjük, hogyan népesültek be villamosokkal. Nem ment olyan gyorsan, mint szerették volna, de voltak érdekes mozzanatai:

Ismét Budán: az 1-es délen is átment a Dunán III-IV.
Az első próbamenettől az első üzemnapig (és kicsit tovább)

Az egykor Budaörsig járó 41-es villamos - a törökbálinti HÉV maradványa - mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Tudom, hogy a régi 51-es villamos még "pusztaibb" hangulatot sugározhatott, de ott sose jártam; nekem - XI. kerületiként - ennek a vonalnak a külső vége volt a tömegközlekedési egzotikum. Különösen a Péterhegyi úttól kifele eső szakasz tetszett: volt ott erdő, pampa, Roger Roger a rekettyés... és az egész jó időre "úgy maradt", csak 2000 után kezdett megváltozni. Először az említett Péterhegyi úti lankát építették be, aztán valamivel később Kőérberek is kapott egy (fél) lakóparkot. A dolgok ilyetén alakulása egyébként nem feltétlenül volt rossz, sőt: új utasokat hozott, megtöltve a korábban többnyire üres villamosokat!

A Kőérberek előtti rész próbadzsungel mivoltát már régebben levetkőzte, mostanában azonban egy komolyabb csatornázási (?) kampány kapcsán még tovább alakították. Az elplanírozott rész szélességét látva felmerült bennem, hogy vajon út is épül ide?

A térség közelmúltbeli átalakulásának egyébként egy minifarm a legelképesztőbb "terméke", itt mindig meg kell kicsit állni - egyszerűen nem lehet nem imádni a kisebb és nagyobb lovakat, kecskéket, és "Töpörtyűt", a csüngőhasú malacot :)

Múlt vasárnap hajnali fél ötkor úgy döntöttem, az álmatlanságomat úgy fogom hasznossá tenni, hogy kimegyek a Nyugatiba, az onnan hatkor Kassára induló különvonat indulását megnézni. Aztán kiderült, hogy Ícé is ott lesz, de ő utána - pontosabban elé - is menne a vonatnak még két helyen, úgyhogy a hajnali nézelődésből délelőtti kirándulás lett...

Tizenöt éve még jó pár gőzmozdony működött itthon, mára viszont alig egy-kettő maradt üzemképes. Ráadásul ami megvan, az is gyakran meghibásodik, mérsékelt teherbírásuk okán pedig leggyakrabban úgy közlekednek, hogy elöl a gőzös húzza, hátul pedig valami modernebb dízel tolja a vonatot. Ehhez képest ez a vonat viszonylag kisméretű volt, nem volt szükség tológépre.

Maga a konkrét vontatójármű is érdekes - a nem vasútmániások talán nem is tudják, hogy ilyen is volt Magyarországon: a MÁV 242,001-es pályaszámú áramvonalas burkolatú gőzöse. A "Koporsó" becenévre hallgató masinából összesen négy épült a harmincas évek második felében; kevés kocsit húztak, de azokat gyorsan: engedélyezett maximális sebességük 150 km/h körül volt, de egy rekordkísérlet során 161-re is felgyorsították az egyik példányt.

A 001-est a kilencvenes évek végén lezajlott felújításkor nem eredeti állapotára állították helyre: szén- helyett gázolajtüzelésű lett, ami akkor jó ötletnek tűnhetett, de kicsit később már valószínűleg bánták, mert emiatt drága lett az üzemeltetése. Már hosszú évek óta nem lehetett sehol se látni, úgyhogy duplán meg kellett becsülni a fotólehetőséget!

A tegnapi hagyományőrző építészetes bejegyzéssel véget ért hónapok óta tartó kölni sorozatom. Azt hiszem, ahhoz képest, hogy alig 44 és fél órát töltöttem tavaly augusztusban a városban, eléggé kimaxoltam a témát :) Persze még mindig nem fogyott el az összes anyagom, de most már tényleg csak a tömegközlekedés maradt. De hogy ne legyen túl erős a váltás, a kölni villamosokat környezetükbe helyezve hoznám be - ez a videó például az első snitt ellenére nem bitang erős motorcsónakokkal a folyón száguldozó vidám emberekről szól:

Egyfajta visszanézése ez a sorozatnak: az első jelenetben a be nem mutatott (viszonylag új gerendahíd, mit mutassak rajta:) Deutzer Brücke mögött ott sötétlik a hatvágányos Hohenzollern-híd, amiről viszont nagyon is írtam. Kisvártatva fut be balról egy alacsonypadlós villamos, és ahogy jobbra svenkelünk, a háttérben megjelenik a Lanxess Tower. Utána viszont rögtön a Severin-hidat látjuk egy magaspadlós szerelvénnyel - majd még egyet, a másik irányból, az irigylésre méltó új életre kelt Rheinauhafenből fotózva. Aztán leszáll az este, és jól látható, hogy Budapesthez hasonlóan az itteni hidak is ki vannak világítva. Egyébként nem tudom, hogy csak én nem emlékszem erre (már hogy a kivilágításra) gyerekkoromból, vagy ez tényleg újabb szokás lenne?