HamPLÓ

A hajnali Nohab-várás kapcsán említettem jómúltkorjában, hogy az csak kezdete volt az év vonatfotós túrájának. A Ruttkára (Vrútky) tartó különvonat késve indult, mi pedig reméltük, hogy ez elég előnyt ad nekünk ahhoz, hogy valahol elébe tudjunk menni a Garam mentén.

Az elébe kerülés olyan jól sikerült, hogy több mint egy órát vártunk rá Bény (Bíňa) szélén. Bár úgy néztem ki a helyemet, hogy jól süsse a nap a mozdonyt (Ícé kalandosabb helyet keresett magának), ahogy az idő telt, a fény elvándorolt. Miután két 812-es is elcsattogott mellettem, biztos voltam abban, hogy a különvonat már rég Léván túl jár - aztán hirtelen kürtszót hallottam, majd motorhangot.

A szomszéd mező fölött először csak a gép tetejét lehetett látni, mivel a sínek bevágásban mennek - úgy nézett ki, mint amikor a bálnák a felszín közelében úsznak, és csillog a hátuk. Aztán befordult az ívbe, és elrobogott mellettem, én meg kattogtattam. Vissza a kocsihoz, és irány észak! Nem nagyon hittem, hogy a falvakon átvezető országúton valaha is utol fogjuk érni a szerelvényt, Barsváradnál (Tekovský Hrádok) mégis sikerült. Mondjuk fotózásilag nem nagyon tudtunk helyezkedni: ki a kocsiból, le a töltés mellé, és már ott is volt.

A nem várt siker után elbíztuk magunkat: azt hittük, hogy Garamszentbenedeknél (Hronský Beňadik) is el tudjuk kapni, de nagyot koppantunk - egy kósza Laminátkás vonaton kívül semmit se láttunk:

Ezek után nem túl nagy reményekkel csorogtunk felfelé a folyóvölgyben, majd felvágtattunk a Körmöci-hegységbe. Még reménytelenebbnek láttuk az utolérést, amikor Körmöcbányán letereltek bennünket a főútról, át a városon, majd szó szerint be az erdőbe. 4,5 helyett 11 kilométert kanyarogtunk egy részben "egyvágányosított" úton, ahol lámpa szabályozta, hogy éppen melyik irányba szabad menni! Nem is siettünk ezek után, aztán amikor visszaértünk a főútra, megláttuk a különvonat végét a közelben! Mivel tudtam, hogy miközben az út majdnem egyenesen megy, a vonat több hurokkal fejti ki a magasságkülönbséget, úgy sejtettem, hogy megint nyerésben vagyunk!

Igaz, fotóhelyet nem néztünk ki előre errefelé, úgyhogy csak bevágódtunk Felsőstubnya (Horná Štubňa) vasútállomása mellé, és vártunk. Még nappal majdnem szemben is szép volt, ahogy a svéd-magyar mozdony elrobogott a bent álló Búvár mellett:

Szubjektív gondolatok következnek, úgyhogy kérem, senki se írja le, hogy az nem humor, amit én szeretek, mert a humor az, amit ő szeret, mert ez nem így működik :)

A humort alapvetően csak fogyasztani szeretem, túlgondolni nem, most mégis ezt fogom tenni - rájöttem ugyanis, hogy milyen jól működnek Angliában a kétfős felállások - Fry&Laurie, French&Saunders, Jones&Smith, Mitchell&Webb, Walliams&Lucas (a Little Britain duója), Dempsey&Makepeace -, miközben itthon semmi hasonlót nem látok. És most nem előadókra gondolok, hanem olyanokra, akik a műsort is maguk írják (ezért esik ki Hacsek és Sajó, Jenő és Lujza, stb, stb), és tartósan együtt dolgoznak.

Tehát nem pusztán a humor alapvető páros felállásáról (Markos-Nádas, Stan és Pan, Starsky és Hutch, tudom, ez a poén már volt) van szó, ami azért alakult ki, mert a párbeszéd, az interakció a legegyszerűbb út egy poénhoz, hanem azokról a duókról, akik évekig, akár évtizedekig együtt ontják a tévéműsorokat.

Persze nálunk is vannak ilyenek időnként. Talán a Bagi-Nacsa páros volt legközelebb az angol felálláshoz, de ők valahogy soha nem fogtak meg engem. Illetve van a Szomszédnéni Produkciós Iroda - de Fry&Laurie vagy Mitchell&Webb szintű műsorok biztosan nem jutnak eszembe.

Inkább az a jellemző, hogy van egy főszereplő, mondjuk teljesen levegőből kapva egy Pálvölgyi János, aki elsősorban Terebes István, Liptay Gergely, Srunkó Tarnabás, Pinkó Séter és mások jeleneteit adja elő (bár nyilván van saját inputja is). Nincs is ezzel semmi baj, lehet remek a végeredmény, de valahogy nem ugyanaz, mint amikor nem csak egyvalaki van reflektorfényben. 

A Pozsony - Dévényújfalu - Břeclav vonal körülbelül a mi hegyeshalmi "vicinálisunknak" felel meg: a szlovák fővárosból erre lehet eljutni Brno, Prága és Németország, Ostrava és Szilézia, illetve természetesen Magyarország és a Balkán felé. Eme vonal mentén másztunk fel a derékig érő gazban egy nap szempontjából ígéretesnek látszó dombra. Barátságos repülő rovarok milliói üdvözöltek bennünket: néha beszélni se mertünk, nehogy telemenjen a szánk velük :)

Bevallom, engem elsősorban a mozdonyok érdekelnek, azokból pedig elég színes felhozatal volt, szó szerint: a magántársaságok mintha versenyeznének, hogy ki tud tarkább gépeket kiállítani. Ez itt például a Prvá Slovenská železničná ("Első Szlovák Vasúttársaság") Vectronja egy sor lengyel teherkocsival. Utóbbiakat színükről lehet felismerni: csinos kékben pompáznak, és emiatt szerintem jobban néznek ki, mint a többi cégé.

Az ellenkező irányba haladt az IDS Cargo Plehácsa, szintén nem sámli festéssel. Kicsit furcsa a régimódi kasztnin az ilyen minta, de ezek nem csupán mozdonyok, hanem mozgó hirdetőtáblák is - és minden róluk készült fotó tulajdonképpen nem fizetett hirdetés :)

És ez a méreg, nem a ciánkáli: az üres kék vonat mögött, takarásban egy sokkal jobb téma húzott el: a szlovák CRW (Central Railways) szerelvénye, élén egy erdetileg svéd licensz alapján román megrendelése Jugoszláviában gyártott villanymozdonnyal, amit egy Dongó segített. A kettő külön is érdekes lett volna, de így együtt... Ehh.

Őőő... ezt a mozdonyt nem ismerem. Na jó, mégis: Ícé az iemigen szúrta ki, hogy jön fel a Rajka -  Pozsony-Ligetfalu vonalon. Innentől kezdve már csak drukkolni kellett, hogy erre jöjjön tovább - és jött is, nagysokára. Sajnos a múltkori szlovákiai találkozással ellentétben most nem húzott vonatot, de így is érdekes volt a magyar egyenmozdonyt itt látni.

Természetesen koncert előtti beállásról, soundcheckről van szó - Gary-re a másik fajta nem is volt jellemző :) 2003-ban történt, hogy hősünk úgy döntött, a Montreaux-i Jazz Fesztivál helyett inkább a Whitesnake nevével fémjelzett Monsters of Rock turnéra megy el. Szerény véleményem szerint bár örvendetes döntés volt, hogy a blues helyett egy turné erejéig visszatért a rockhoz, a hármas felállás (dob-basszus-gitár/ének) szerintem kevés volt: hiányzott a billentyű és a második gitár, hiányzott a háttérvokál, és még konkrétabban hiányzott Neil Carter. Persze nem állítanám, hogy vékonyan szólt volna Gary gitárja, mert megdörrent rendesen, ahogy ezen a videón is hallhatjuk:

Az első jelenetben egy Les Paullal (ahogy elnézem, egy Gary Moore Signature modellel) próbálja ki a Parisienne Walkways "örökké szóló" hangját, majd előkerül egy fehér/krém Explorer, és azon próbálgatja a különböző hangzásokat. Érdekes, hogy egy Explorert választott "fegyvernek", hiszen az se nem Stratocaster, se nem Les Paul, márpedig egész karrierje során ez a kettő volt a legjellemzőbb rá (pár évnyi Charvelt leszámítva - persze volt egy rakás egyéb gitárja is akkoriban). A basszus beállás után végighallgathatjuk a Shape of things-t, ami SZVSZ a valaha volt egyik legjobb feldolgozás - még Jeff Beckénél is jobb, pedig az is mennyivel jobb volt, mint az eredeti Yardbirds (ezen a videón a híres Timmy Page is szerepel:).

A három részből álló szóló meg az egyik legjobb gitárszóló a nyolcvanas évekből - nem teljesen értem, Gary miért tagadta meg sokáig ezt a korszakát. Az énekhangja ugyan megy fel annyira, mint régen, de azért élő felvételnek így is marha jó. 6:08 után pár másodpercig az a gitárhangzás annyira metál, hogy lepattannak róla a golyók - az igazi poén viszont ezután jön, amikor 6:32 körül elkezd kamu reggae-t játszani, jamaikai akcentussal :)

Ezután megint előkerül a Les Paul, és egy kis hülyéskedés után 7:09-től jön a Thin Lizzy-féle Don't believe a word Gary-féle verziója - az, amelyik csak a végén gyorsul be. Egyébként ez tulajdonképpen pont annyira Thin Lizzy, mint a gyors változat, hiszen demóként felvették egy embrionális verzióját akkor, amikor Gary épp a bandában volt; végül aztán mégis inkább Gary első szólólemezére (ami persze igazából a második volt), a Back on the Streetsre került fel. Egy kis erősítő-állítgatás is belefér  - külön érdekesség, ahogy a gyors részben az ikergitáros hangzást egyetlen hangszeren emulálja. Viszont kicsit rozsdásnak tűnik a játéka, van pár hamis hang, ami elég meglepő tőle.

Legalább ennyire érdekes az interjú, amit valószínűleg az előbb látott beállás után készített vele Neville Marten, aki a próba során ott állt mellette a színpadon. Róla azt kell tudni, hogy eredetileg gitárokat javított előbb a Gibsonnál, majd a Fendernél, aztán elkezdett gitáros újságokba írni, '89/90 körül pedig összehaverkodott Gary-vel. Valószínűleg ezen előélet miatt az interjú jobb az átlagosnál: a kérdések érdekesek, Gary pedig nem sieti el a válaszokat, rendesen kifejt mindent.

Talán meglepő, talán nem, hogy Gary mennyire lépést tartott a kortárs rockzenével: ismerte a Linkin Parkot, a Kornt, a fia ajánlása nyomán SOAD-ot hallgatott, csípte a White Stripest... ötven évesen nyitottabb volt az új dolgokra, mint én harmincasként :)

Az április végi kassai vasúti parádéra igyekvő, majd ott fellépő gőzmozdonyt már bemutattam, de persze nem csak azt akartuk elcsípni, ha már egyszer útra keltünk. A kétnapos rendezvény során több régi járművel is lehetett utazni - illetve a mi esetünkben több régi járművet is lehetett menet közben fotózni.

Az első régiséget nem Abaúj-Torna vármegye egykori székhelye körül kaptuk el, hanem még Pozsonyban: a régi festésű Bardotka különvonati kocsikat vitt Kassára, illetve a felénk is ismert Gorilla prototípusát. Sajnos valamiért nem vittem magammal az állványt a fotóhelyre, így videón csak korlátozottan sikerült elcsípnem, Pozsony-Szőlőhegy megálló peronjának végén egy kőre lerakott kamerával.

Vasárnap már felkészültebben vártam a "Hurvínek" becenevű kéttengelyes motorkocsit, mely gyártója, a Vagonka Studénka révén valahol a mi Bzmotjaink őse. Sajnos a motor hangját nem nagyon lehetett hallani, pedig biztosan járt, mert majdnem telefüstölte a ruzsini víztározó völgyét :)

Számomra a legérdekesebb a "Békapofa" becenevű, EM 475.1 (ma 451-es) sorozatú villamos motorvonat volt, melyet Újhelyről visszafele tartva kaptunk el. Ez az ötvenes évek végén tervezett, majd '64-től '68-ig sorozatgyártott típus 55 centis peronok mellett már akkor alacsonypadlós beszállást és utasteret biztosított:

Nem tudom, mi lesz a jövőben a nyaralás intézményével: évek óta akárhova megyünk, a vége punnyadás lesz, mert 35 fokban egyszerűen képtelenség hosszabb túrákat csinálni.  A megoldás persze az lenne, ha az ember májusban vagy szeptemberben venné ki a szabadságot, de ez nem mindig lehetséges. Mindenesetre míg régen nem örültem, ha felhők jelentek meg a láthatáron, manapság jó hír az ilyesmi, mert ez azt jelenti, hogy nemsokára fel lehet lélegezni, esetleg utána elmenni valahova:

Mostani nyaralásunk során ezen felhők láttán kiültem a kerti lugashoz a hintaágyba, és végignéztem egy jó kis nyári zivatart a telefonnal a kezemben (a fényképezőgépet féltettem). Magán az esőn nem sok látnivaló volt, inkább a hangulata tetszett (bár közben azon gondolkoztam, hogy vajon villámlásilag mennyire volt jó ötlet kinn maradni:), de aztán meglett a jutalom, egy kettős szivárvány képében, ...

... amit pár perc múlva megevett a vihar folytatása. Érdekes volt a szivárvány elé beúszó felhők látványa!

Így néztek ki a hátunk mögül érkező további felhők. Úgy gomolyogtak, mintha gyorsított felvételt láttam volna - tulajdonképpen inkább videózni kellett volna. Persze meg is próbáltam, csak minek.

Van valami elgondolkoztató abban, hogy idén már két szlovákiai fűtőházi nyílt napon is lehetőségem volt mindenféle régi járműveket üzemben látni, felmászni rájuk, szétfotózni őket, miközben itthon rég nincs kedvem kimenni a Füstibe, mert egyre kevésbé köt le, amit ott láthatok. Az esetleges vidéki eseményeken is mindig ugyanazok a régi gépek szerepelnek, mint Pesten, mert csak azok léteznek. Miért nincs saját, működőképes 424-ese Nagykanizsának, vagy 375-öse Győrnek? Csak mert a múltkor látott Papagáj poprádi otthonából ment Kassára, és a most következő gőzmozdony se pozsonyi illetőségű, hanem ruttkai!

A ČSD 475.1-es sorozat egy egyszerű szerkezetű, alapvetően személyvonati mozdony volt közel 2000 lóerővel, melybe a szép vonalvezetés mellett befértek olyan újdonságok is, mint a gépi tüzelőberendezés (stoker) vagy a gördülőcsapágyak használata (a hagyományosabb siklócsapágyak helyett). Bevallom, technikailag nem sokat tudok a gőzmozdonyokról, nekem mindegyik csak simán egy csoda, és ez a csoda itt a képen káprázatos állapotban volt ahhoz képest, hogy alapvetően egy olajban tocsogó, kormot ontó gépezetről van szó. Egyszerűen jó volt ránézni! 

Von Rainerhaufe aus der deutschsprachigen Wikipedia, CC BY-SA 3.0, Link

A dízelmozdonyok miatt az 1947 és 50 közt gyártott 475-ösök csillaga a nyolcvanas évek elejére leáldozott. DE: még ma is van négy működőképes belőle - egy itt, egy Plzeňben, egy Brnóban, és egy Děčínben, ha stimmel az a táblázat, amit a neten találtam (találtam némileg ellentmondót is). Ideírjam, hogy az össznépi magyar kedvencből, a 424-esből csak egy van, és ennek a talpra állítása sem volt triviális, vagy úgyis sejthető, hogy ez volt az első gondolatom, amikor megtudtam, hogy Nemesasszonyból több is jár még? (Hopp, csak leírtam...)

Sok éve egyszer írtam Gary Moore első saját néven kiadott (ekkor már szerepelt két Skid Row korongon) lemezéről, pontosabban annak első, címadó nótájáról. Be kell valljam, ez az egyik legritkábban hallgatott LP-m tőle - az 1978-tól 1989-ig tartó korszaka valahogy jobban bejött. Nemrég viszont újból meghallgattam ezt az albumot, és teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Valószínűleg megváltozott a zenei ízlésem azóta, hogy valamikor 20+ éve először ledaráltam kazettáról - az első számot leszámítva mintha egy még soha nem hallott anyag szólt volna.

Erősen érződik a kísérletezés a dalokon, sok mindenbe belefogott egyszerre - de hát még csak 20-21 éves volt, naná, hogy nem tudta pontosan, mit is akar csinálni. Ezzel együtt a fentebbi dal, a Time to Heal akár a kései blues-rock lemezeken is lehetett volna - azt leszámítva, hogy az énekhangja még kicsit csiszolatlan.

Ehhez képest a "Spirit" című 17 perces opuszban annyi mindent találni: a későbbi Thin Lizzy-re hasonlító ikergitárt, a Colosseum II-re jellemző tekerést, fura ütősöket, és olyan részeket, amiket én félművelten Santanásnak mondanék, pedig lehet, hogy csak közös bálványuktól, Peter Greentől jöttek... aztán időnként akár Pink Floyd is lehetne, a hetvenes évek első feléből. Mindenkinek ajánlom a szám végighallgatását, de a fentebbi videó egy szintetizátoros résztől indul a dal közepén, mert Gary későbbi karrierjét tekintve talán ez a meglepőbb. Újabban nagyon bejönnek nekem a vintage szintik, így az egész rész - minden Floyd-os vagy egyéb hasonlóságon túl is - nagyon tetszik, el tudnék pár lemeznyi ilyesmit hallgatni! Szerintem a billentyűs is megérdemli, hogy leírjam a nevét: Jan Schelhaas. Mindenesetre ez teljesen más világ, mint az előbb belinkelt szám, nem? És mindeme kvázi-progresszivitás után a lemez egy slide-os "ló legel a síromon"-blues képlettel végződik... ami 2:04-nél egyszercsak átmegy vidám bugiba:

Ahhoz képest, hogy idén nincs menetrend szerinti nohabos vonat a Balatonra, nem mondanám, hogy bújkálnának a turcsiorrú mozdonyok előlem: hol a 10-est fotóztam a déli végeken, hol pedig a 17-est Ausztriában - és június elején még az utolsó narancsszínű gép, a 19-es is sorra került.

Kicsit bolondnak éreztem magam, amikor hajnali háromnegyed ötkor (az nekem még az előző napnak számít) ott szobroztam a Nyugatiban a peron végén, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire fanatikus vagyok, de hát a mellékelt kép (szó szerint) azt mutatja, hogy tévedtem :) A Ruttkára induló szerelvénynek 5:25-kor kellett volna elindulnia, de késve tolták be, addig nézegethettük a felkelő nap Ferdinánd-hídját.

Végül csak megérkezett a mozdonyhoz nem feltétlenül passzoló, de látványos (ez nem fotós, hanem utazós-nézelődős út volt) kocsikból összerakott szerelvény, és hamarosan nekivágott a Felvidéknek. Örültem, hogy végre nem csak "bajszos" Nohabot lehetett utasszállító vonattal fotózni, mert szerintem kicsit túlzás, hogy a 6-os közelmúltbeli átfestése óta a típus magyarországi történetéhez pontosan ugyanannyira hozzátartozó narancs festést gyakorlatilag csak pályaépítő szerelvények és hasonlók elején lehetett látni.

Ezután egyébként az utóbbi évek legjobb vonatos-fotós túrája következett Interszitivel, melynek eredményét úgy öt-hatszáz további bejegyzésben fogjátok látni :)

Sokan hajlamosak a Dunára pusztán díszítő, esetleg térelválasztó elemként gondolni, pedig azon túl, hogy nehezen megzabolázható természeti erő, még fontos közlekedési útvonal is, ahol annak ellenére, hogy messze nem használjuk ki a műfajban rejlő lehetőségeket, csúcsban torlódások alakulnak ki - ahogy azt az alábbi videó első jelenetében láthatjuk:

A viccet félretéve, valamit kezdeni kellene a szűkös kikötési lehetőségekkel! A hajósokon nem múlik, ők olyan fürgén és ügyesen rundóznak oda a pontonok mellé, hogy hagyományos eszközökkel sokkal gyorsabban aligha lehetne. A Moszkva típusú hajókon annak idején az elektromágneses rögzítést is kipróbálták kötelek helyett, a jelek szerint nem vált be (vagy itthon nem is próbálták, csak mágnessel jöttek, és fennmaradt rajtuk?). Ez nem tengeröböl vagy csatorna, mint egy csomó példa esetében, amit külföldről felhoznak ("bezzeg itt meg ott"), vajon min lehetne akkor változtatni?